Immáron 75 éve szolgál lelki táplálékkal a híveknek a „falu kútja” Pestszentlőrinc szívében
Szent XXIII. János pápa a XX. század egyik legnagyobb formátumú egyházfője volt. Nevéhez kötődik az a közismert mondás, miszerint a plébánia feladata az, hogy a falu kútja legyen, ahol minden lakos lelki és szellemi táplálékhoz juthat. A pestszentlőrinci Szent László Plébánia most már éppen háromnegyed százada tölti be ezt a különleges feladatot, keresztül világégéseken, átvészelve a kommunizmus egyházgyűlölő rendszerét, egy lakótelep ledózerolását és egy másik felépítését is.
Ha a Havanna-lakótelep közepén álló Szent László Plébánia templomának falai mesélni tudnának, különleges történet bontakozna ki belőle, amely felfűzi szinte az egész XX. századot. A Liptáktelep szélén létrejött egykori Állami Lakótelep az I. világháború és Trianon gyalázata után népesült be igazán. A jórészt szükséglakásokból álló telep döntően azon határon túli nemzettestvéreinknek lett az otthona, akiket az elcsatolt területek új urai elüldöztek eredeti otthonukból és ezért az anyaországba kellett menekülniük. Mielőtt az Állami Lakótelepre kerültek, közülük sokan vasútállomások, pályaudvarok csonkavágányain veszteglő marhavagonokban éltek, olykor akár három generáció együtt.
Az Állami Lakótelepen a hívek erőteljes igénye alapján az 1930-as években két templom is épült: egy római katolikus és – tekintettel a sok székelyföldi menekültre – egy unitárius. Már ekkor teljesült Szent XXIII. János pápa megfogalmazása, hiszen az őseik évszázados otthonától, eredeti környezetüktől véglegesen megfosztott, számkivetett telepi lakosság számára a hétköznapok megpróbáltatásaiban szinte kizárólag a hit jelentett fogódzót. Ezért is volt nagyon fontos a két templom, amely biztosította a lelki életben maradást az itt élőknek.
A katolikus templom éppen 75 éve, 1946. októberében kapott plébániai rangot. A két templom a kommunizmus idején többször is támadások kereszttüzébe került. A katolikus templom híres, Fatimából származó Szűzanya-szobra például két évig vesztegelt a Nyugati pályaudvar mellett egy raktárban, mert a kommunisták nem engedélyezték a templomban történő felállítását. Ám a Szent László Plébánia kultikus plébánosa, Somogyi László kanonok, c. esperes megkereste az illetékes elvtársakat, akik között régi hittanosa is volt és a következőket mondta nekik:
„Ennek a szobornak légi deszantja, tankja, katonai háttere nincsen. Ettől féltek? Olyan erősek vagyunk mi, szocialista Magyarország, hogy félni kell egy szobortól?”
Nem sokkal ezután mégiscsak megérkezett az engedély a felállítására...
A kádári rendszer az 1970-es évek közepén – tereprendezés ürügyén – le is akarta rombolni mindkét templomot. Somogyi László – vagy ahogyan Pestszentlőrincen mindenki nevezi: Laci bácsi – azonban összefogott az unitárius templom lelkészével, Huszti Jánossal és közösen kijárták, hogy az újonnan ideépíteni szándékozott nagy lakótelep közepén megmaradhasson a két templom.
Így, igazi kuriózumként a kommunista világban, a későbbi Havanna-lakótelep – amely természetesen a szocializmust közösen építő magyar és kubai nép nagy barátsága okán, még az „átkosban” kapta nevét a karibi ország fővárosáról – azon kevés, vagy talán egyedüli szocialista lakótelep lett, amelynek szívében két templom állhat.
Hiába azonban a környezet drasztikus átalakulása, a falusias jellegű Állami Lakótelep helyén felépülő hatezer lakásból álló és több mint húszezer lakosnak otthont adó panelrengeteg, vagyis a Havanna, a Szent László Plébánia funkciója mit sem változott. Továbbra is a „falu kútjának” kellett maradnia, csak most már az új lakótelepet benépesítő, kisvárosnyi embert kellett megszólítania, számukra kellett lelki és szellemi táplálékkal szolgálnia.
A templom felejthetetlen emlékű első plébánosa, Somogyi László, valamint utódja, Nagy Károly érseki helynök, pápai káplán sikeresen vezényelte le ezt az átállást, mi több, a Szent László Plébánia 30 évvel ezelőtt tovább gazdagodott: felépült egy plébániaépület, amelynek köszönhetően igazi lelki és közösségi központtá vált a templom. Minden korcsoport részére tartanak hittanórákat, lelki gyakorlatokat, nyári táborokat és számos egyéb program is van, amelyek közül mindenki megtalálhatja a számára megfelelő „kutat”, amely most már a születéstől a földi lét végéig, sőt, azon túl is részese lehet a hívek életének. A keresztelőtől az elsőáldozáson és a bérmáláson át az esküvőig valamennyi szertartás helyszíne a templom, sőt, a néhány éve átadott urnatemető immáron azt is lehetővé teszi, hogy az egyházközség hívei a lelküknek oly’ kedves templom falai között térhessenek örök nyugalomra.
Biztosan nem véletlen, sokkal inkább a Teremtő gondviselésének része, hogy a kezdeti években döntően székelyföldi katolikusok által benépesített templomnak Gábor Elemér személyében immáron bő évtizede Erdélyből származó plébánosa van, aki tiszta szívvel és szent elkötelezettséggel őrizte meg mindazon értékeket, amelyeket elődei, valamint a hívek közösen felépítettek.
Ahol lehetett, ott Elemér atya tovább is bővítette a plébánia amúgy is gazdagnak mondható lelkiségét, és az ő vezetésével zajlott le a templom elkerülhetetlenné váló tetőfelújítása, valamint az ablaküvegek cseréje is, amelyhez természetesen a Magyar Katolikus Egyház és a helyi, akkor még Ughy Attila vezette fideszes önkormányzat is jelentős támogatást nyújtott.
A plébánia 75. és a plébániaépület 30. születésnapja tiszteletére méltóságteljes, szép ünnepséget is szerveztek a Szent László Plébánián. A műsor fénypontja Budai Ilona Kossuth- és Magyar Örökség-díjas népdalénekes, zenetanár, a Nemzet Művésze előadása volt. Az autentikus magyar népdalok, népmesék öt évtizede folytatott gyűjtésében és előadásában egyaránt felbecsülhetetlen értékű munkát végző Budai Ilona a tőle telhető leghitelesebb formáját választotta a tanúságtételnek. Fiatal tanítványával, a hangjával a templom egészét betöltő Kiss Lászlóval lélekemelő, csodálatos egy órát adtak a híveknek.
Az elcsatolt részek mindegyikéről hallhattunk népdalt, sőt, egy székely népmesét és egy csángó dalösszeállítást is meghallgathattunk. A Kossuth-díjas népdalénekes méltán igazolta, hogy miért érdemes a Nemzet Művésze címre is. Tanítványával megtartott előadása egyszerre volt egy csodálatos népzenei műsor, egy keresztényi tanúságtétel és egy nemzeti érzülettől átitatott hitvallás. Különösen érdekes volt az a személyes emlék, amelyet saját élete kapcsán idézett meg:
„Szerencsés ember vagyok, mert azt csinálhatom, azzal foglalkozhatom, amit nagyon szeretek. S miután célomnak tartom, hogy lehetőségeimhez mérten terjesszem azt a lelkiséget, amit ezek a csodálatos népdalok hordoznak, ez mindig átlendít a nehezebb pillanatokon. Persze olykor nem árt lassítani, eltűnődni az életünkön. Sok-sok évvel ezelőtt odahaza vendégül láttunk egy világtalan, gyimesközéploki művészembert, Zoli bácsit. Egy hónapot töltött nálunk és nagyon sokat muzsikált, énekelt, csodálatos dalokat tanultam tőle. Persze miközben ő nálunk volt, én ugyanúgy végeztem a magam dolgait, túl sok időt nem töltöttem odahaza. Egyszer egy vacsoránál azt kérdezte: elgondolkodtam-e azon, hogy a halotti ruhámon majd mekkora lesz a zseb? Mondtam, hogy fogalmam sincs, mire ő hozzátette: egyáltalán nem lesz rajta zseb, hiszen abba a másik világba nem fogunk tudni semmit átvinni. Ezen a rendkívül mély tartalmú gondolaton szerintem érdemes elgondolkodni mindannyiunknak.”
A világtalan gyimesközéploki művészember gondolata az ékes példája annak, hogy nem az ép szemek által válik képessé valaki a tisztánlátásra. Budai Ilona és Kiss László hitvallását hallgatva nekünk pedig az juthatott eszünkbe, hogy 907, vagyis a pozsonyi csata óta sokaknak útjában vagyunk mi, magyarok. Azóta eltelt ugyan 1100 év, de a magyarság, az immáron keresztény magyarság mind a mai napig ugyanúgy útban van. Éppen ezért van nagy szükség az ilyen hitvallókra, mint Budai Ilona és Kiss László és az ilyen „kutakra”, mint a Havanna-lakótelepi Szent László Plébánia. Ezek jelentenek ugyanis reménységet arra nézve, hogy újabb 1100 év múlva is hallatszik majd magyar szó a Kárpát-medencében...
Vezető kép: A Szent László Plébánia temploma napjainkban. A szerző felvétele
