Ezért bukott meg a tanártüntetés

Elkezdődött a nyári szünet, a Kossuth tér azonban így is üres maradt kedden, miközben az Országgyűlés megszavazta a pedagóguséletpálya-modellt szabályozó jogszabályt. A státusztörvénynek is nevezett új rendelkezés ellen a tanárok szeptembertől egészen június közepéig rendszeresen vitték diákjaikat utcára, helyenként igen komoly eredménnyel. A legutolsó, számukra – elvileg – legfontosabb tüntetés azonban két nagyobb turistacsoportnyi embert mozgatott meg. Júliusban, a korai nyári fesztiválok és a szünet kezdetén. Nehéz nem azt kiolvasni mindebből, hogy a sztrájk és a tüntetés inkább csak az iskolaidőben volt fontos a diákoknak – és egyes tanároknak –, most pedig az elnyomott diákok inkább a fesztiválozást, a tanárok pedig a jól megérdemelt szabadságot választják a demonstráció helyett. De vajon miért van ez? A válasz erre is az ellenzék.

Annak idején komoly diskurzus pattant ki abból, hogy vajon szabad-e érettségit tartani egy járvány idején, amely vita odáig fajult, hogy már magának a vizsgának az általános létjogosultságát kérdőjelezték meg a magukat az oktatás színvonaláért aggódónak címkéző különböző entitások. Akkor azt írtam a jelenséget értékelve, hogy „ilyen exponenciális fejlődés mellett a jövő évi követelés valószínűleg Wass Albert és a többi náci, magyarkodó irodalmár száműzetése, ezzel párhuzamosan pedig a genderelméleti oktatás bevezetése lesz”. Tévedtem, hiszen erre másfél naptári, vagyis két tanévet kellett várni. Amikor pedig ezek a követelések nem teljesültek, a tanárok hirtelen eszméltek és rájöttek, hogy valójában alul vannak fizetve. Aztán jött a nyári szünet, és az egész máris nem olyan fontos.

A parlamenti többség megszavazta a pedagógusok új életpályát meghatározó jogszabályt, amelynek lényege, hogy a pedagógusok átlagbére 2025-re 800 ezer forintra emelkedhet, maximális heti óraszámuk 24 órára csökken, szabadságuk 46 napról 50 napra, azaz 10 hétre nő, emellett pedig csökkennek adminisztratív terheik. Ezt szavazta le az a baloldali kisebbség, amelynek néhány képviselője 5–6 millió nettóért küzd a béremelés megvétózásáért. Erre pedig úgy tűnik, hogy a tanártársadalom is rájött. Kérdés, hogy miért.

Valójában a konkrét tiltakozásokban csak a tanárok egy szűkebb, politikailag elkötelezett(ebb) rétege vesz részt. Ők annak a ciklikus aktivistaképzésnek a legújabb képviselői, akiket a különböző NGO-k – élen az Amnesty Internationallel – arra képeznek, hogy időről időre társadalmi feszültséget generáljanak.

Mintegy hat éve figyelhetjük a különböző „független” diák- és pedagógusszervezetek megmozdulásait, amelyeknek szokásos menetrendje a következő: a mozgalom becsődöl, a vezetők valamilyen ellenzéki pártfunkciót kapnak, elindul egy egyéves „utánpótlás-nevelési” időszak, felépül egy új világmegváltó csapat, kezdődik elölről a ciklus. Természetesen eddig is tudtuk, hogy ez nem egy teljesen organikus folyamat: az elmúlt néhány évben a balliberális politikai erők az oktatásügybe is átemelték a médiából már ismert „független” platformok rendszerét, amelyek konzekvensen szervezeti és ideológiai önállóságukról áradoznak, csak hogy aztán hamarosan kibukjon róluk, hogy valamelyik ellenzéki párt fiókszervezeteként funkcionálnak. Jelen esetben éppen az Amnesty International vállal a szükségesnél komolyabb szerepet a szervezésben, tekintve, hogy az ellenzéki pártok ideológiailag, szervezetileg és támogatottság tekintetében is totálisan padlóra kerültek.

Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu