Szabadságharcok összefüggő láncolata a történelmünk, mert szabadságvágyó nép vagyunk, amely nem viseli el az elnyomást. Így tartja a közvélekedés, ami valójában csak a történelmünk Mohács utáni részéről szól, de az azt megelőző fél évezred Magyarországát is mi, magyarok csináltuk meg, méghozzá kényszerpályák nélkül olyanra, ahogy nekünk megfelelt. Akkor még nem a szabadságharcokról szólt az életünk, hanem az aktív külpolitikáról, ám mindkét korszakon átível az a harcászati felfogás, amely a nyers erő mellett gyakorta sikerrel használta a csavaros megoldásokat.
A magyar történelem első, dokumentált hadi szerepvállalásai a kalandozások. A már Etelközből elkezdődő, majd a honfoglalás után is folytatódó hadjárataink hadi taktikája ellen Európa évtizedekig nem találta a hatékony védekezést. Persze a világtörténelem összes katonai fölénye elpárolog egyszer, a miénk sem tarthatott örökké, viszont ezekkel a háborúkkal elődeink nemcsak rengeteg adót szedtek be a nyugat-európai államoktól, hanem fél évszázaddal késleltették az erős német birodalom létrejöttét a szomszédban, ezzel megszilárdítva a Kárpát-medencébe költöztetett magyar állam külpolitikai helyzetét. A páratlan katonai sikerkorszakból csak két fontos kudarcot, Merseburgot és Augsburgot ismeri a köztudat, ráadásul ezeket is eltorzítva, hiszen Merseburgnál csupán elkerültük a csatát a trükkjeinkre már felkészült szász sereg ellen, és a második augsburgi csatában sem a katonai vereség, hanem a bajor népfelkelés kaszákkal érkező parasztjai okozták a súlyos veszteségeinket. De hogyhogy második augsburgi csata, mikor volt az első?
A kalandozások stratégiai jelentőségét ugyanúgy elhallgatták a mai magyarok elől, ahogy a hatalmas győzelmeinket. A Brenta folyónál, Pozsonynál, Eisenachnál, az első augsburgi csatában és Rednitznél úgy megvertünk különböző germán hadakat, hogy szinte az utolsó szálig odaveszett az ellenség. Nagy, mezei csatákban is helyt álltunk tehát, noha csak akkor bocsátkoztunk ilyenbe, ha feltétlenül szükséges volt, mert a magyar taktika éppen a kockázatkerülésről szólt. Úgy harcoltunk akkoriban, amiről a hősies rohamokat eszményítő, romantikus XIX. század óta nem is gondolnánk, hogy magyaros. Pedig ezer év győzelmeinek tekintélyes részét köszönhetjük ennek a felfogásnak, és kudarcok sorát annak, amikor elfeledkeztünk róla.
Ott és akkor rajtaütni, ahol és amikor nem számít rá az ellenség…
Hideg fejjel, meglepetésszerűen, könyörtelen pontossággal
Ma már nem a hideg fej és a száraz ésszerűség azok a tulajdonságok, amelyeket a magyarok önmagukhoz társítanának. Elődeink még így háborúztak: távol állt tőlük a fejjel a falnak rohanás és az a megalapozatlan kincstári optimizmus, amely később nem egyszer összeomláshoz vezetett. A honfoglaló magyarok tisztában voltak a tökéletes helyismeret jelentőségével, ezért különös erőt fektettek a felderítésbe mind a helyszínt, mind az ellenséget illetően. Ennek birtokában türelmesen, akár hetekig várva választották ki a legalkalmasabb helyszínt és pillanatot a harchoz, altatták, cselvetésekkel félrevezették az ellenséget, majd félelmetes gyorsasággal bukkantak fel váratlan helyeken, és könyörtelen pontossággal támadtak. Mindehhez a végtelen türelem mellett rendkívüli fegyelemre volt szükségük. Két olyan dolog, amelyeket nem sorolnánk fel, ha azt kérdeznék ma tőlünk, milyenek a magyarok. Mégis, mindez ott volt bennünk a szertelen, keleties individualizmus mellett. És nemcsak akkor, hanem később is.
Mit sem ér a túlerő, ha kiéheztetjük
Mátyás király apja taktikai zsenijéhez nem ért fel, stratégiai gondolkodásban viszont páratlan volt. A cseh királyi címért vívott háborújában már az övé volt Morvaország és Szilézia, ezen a helyzeten azonban hatalmas haderővel akart változtatni 1474-ben Ulászló cseh király, és testvére, Kázmér lengyel király. A magyar uralkodó nem hátrált meg a hat-hétszeres túlerőtől, hanem körülményeskedő ellenségeit megelőzve Sziléziába ment, a seregét szétrakta a fontosabb erődített városokba, a falvakat kiüríttette, és az összes élelmiszert behordatta a helyőrséggel védett városokba. A fosztogató cseh-lengyel sereg egyre kevesebb ellátmányt talált helyben, és a fokozódó éhségüknek az sem tett jót, hogy Mátyás huszárai rendre lecsaptak a Lengyelország felől érkező élelmiszer-szállítmányokra. Azt bónuszba kapta az ellenség, hogy a Szapolyai István és Kinizsi Pál vezette félezres lovas különítmények felperzselték a lengyel hátországot. A békeajánlatot korábban dölyfösen viselő ellenség végül maga kért fegyverszünetet, a győztes Mátyás pedig talpig úriemberként viselkedve nemcsak az ellenséges királyokat, hanem a teljes, kiéhezett és járványoktól legyengült cseh-lengyel sereget megvendégelte a tárgyalások három napjára.
Mátyás tudta, hogy fölösleges öldökölni, ha lelkileg is megtörhető az ellenség. (Kép forrása: szabadsag.ro)
Mit sem ér a túlerő, ha nem tud mozogni
A költőként is ismert Zrínyi Miklós 1664 elején a törökök téli tehetetlenségét kihasználva olyan hadisikert ért el, amelyről senki sem hitte, hogy lehetséges: 240 kilométer mélyen benyomult seregével a török hódoltságba, óriási zsákmányt szerzett, keresztény foglyokat szabadított ki, és előkelő török foglyokat ejtett, több várat visszafoglalt, valamint felégette az oszmán utánpótlási útvonalakat összekötő eszéki hidat a Dráván. Ezzel megalapozta, hogy a következő nyáron a Habsburg fősereg jelentős területről szorítsa ki a muzulmán hódítókat – nem Zrínyin múlott, hogy a császári szándék hiányzott ehhez…
Mit sem ér a túlerő, ha máshol van
A csaknem egy évszázaddal későbbi (porosz-osztrák) hétéves háború is császári kötelékben találta a magyarokat, Hadik András huszártábornok pedig egész Európa szemében köznevetség tárgyává tette Nagy Frigyes porosz királyt. Amíg a fő hadműveletek Sziléziában zajlottak, Hadik alig négyezer huszárral és tüzérséggel Berlinig settenkedett úgy, hogy éjszaka meneteltek, nappal pedig rejtőzködtek, és közben egy fontos porosz fegyverraktárat is felégettek. Odaérve belövette a városkaput, a huszárok letarolták a számbeli fölényben levő helyőrséget, a porosz főváros pedig gigantikus hadisarcot volt kénytelen kifizetni a magyar tábornoknak. Hadik megkímélte Berlint: nemhogy nem égette fel, de a fosztogatást sem engedte a katonáinak, majd eltűnt a serege elfogására küldött porosz erők orra elől.
Mit sem ér a túlerő, ha azt hiszi, hogy mi erősebbek vagyunk
Görgey Artúrnak, a magyar hadtörténet egyik legnagyobb lángelméjének az egész szabadságharcbeli ténykedése a váratlan, ravasz megoldások tárháza, azonban hasonlóan látványos volt a losonci rajtaütés 1849. március 24-én. Beniczky Lajos őrnagy 400 gyalogossal, 32 huszárral és két ágyúval több irányból, fényes nappal, szándékosan óriási zajt csapva rohanta meg a felvidéki városban tanyázó, többszörös túlerőben lévő osztrákokat, akik fejvesztve menekültek, mert azt hitték, hogy a magyar fősereg több ezer fős elővédje támadta meg őket. Az eredmény: alacsony saját veszteség mellett sok ellenséges halott, még több fogoly, és tekintélyes mennyiségű pénz.
A magyar katona kiemelkedő harcértékét minden korban a ravaszsága, a gyorsasága és a merészsége adta. (Kép forrása: debrecen.offmedia.hu)
A megtévesztés sosem évül el
Fájdalmas tapasztalásunk lehet a török kor óta, hogy amióta elszenvedtük az akkori, felmérhetetlen népirtást, már nem vagyunk elegen a hagyományos háborúzáshoz. Amit lehetett, azt kimagasló szervezőkészséggel, katonai cselvetésekkel és hősies szívvel kihoztuk a Rákóczi-szabadságharcból, az 1848/49-es szabadságharcból vagy akár ’56-ból, de mindegyik esetben azt kellett megtapasztalnunk, hogy létszámban nem vagyunk elegen a győzelemhez. Ha viszont mennyiségben nem nyerhetünk, akkor ideje a másik lehetőség, azaz a minőség felé fordulnunk! Nem az a megoldás, hogy siratjuk a múltunkat, és vele együtt a jövőnket is, hanem az, hogy elővesszük az eszünket.
Mindegy, hogy a háborút kardokkal és íjakkal, vagy puskákkal vívják, netán már nem is lövöldözéssel. Pontos felderítés, az ellenség megtévesztése, majd meglepetésszerű rajtaütés a hideg fejjel kiválasztott helyen és időben – ez az igazi magyaros sikertaktika, nem a hősi halál egy reménytelen roham közepette. Amikor az ellenség azt hiszi, már ő irányítja a folyamatokat, aztán váratlanul a legkellemetlenebb helyre kapja a csapást. Úgy is mondhatnánk, hogy a bosszú hidegen finom. Ezek a képességeink a műszaki fejlettségtől függetlenek, sosem évülnek el, és a jövő összes csatájában jól jönnek majd.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS