November 25-én emlékezünk a szovjet fogolytáborokba hurcolt magyarokra. Ugyanezen a napon kapott Emmy-díjat az Örök tél főszereplője, Gera Marina. A sors ajándéka ez. Kiderült, hogy lehet és kell jó magyar filmeket készíteni, olyan témákról is, amelyekről negyven évig beszélni sem lehetett, aztán meg a filmes szakma hallgatott róluk. Egy rettenetes történetet idézünk meg, a saját barátját felfaló egykori fogolyét, aki a szökése közben, az éhezés őrületében ölte meg a társát. Örülünk ennek a díjnak, és újabb filmeket, könyveket akarunk, hogy ne feledjük el azt a tragédiát, amely nyolcszázezer magyart érintett, és amelyről végre beszélni, írni, filmezni lehet.
Megöltem a legjobb barátomat. Három évvel ezelőtt még csak nem is ismertem, itt kerültünk közel egymáshoz, ebben a földi Pokolban, amit nem a tűz, hanem a jég ural. Levágtam a fejét, hogy ne bámuljon. Levágtam, és arrébb gurítottam. Először Miska belsőcombját ettem meg. Undorító volt, öklendeztem, aztán hánytam, de újra és újra nekiestem, újra és újra, és aztán lassan visszaszállt belém az élet. Éreztem, ahogyan belém költözik. Miska. Hogy Isten figyel rám. Hogy szeret engem. Szinte lebegtem, amikor elkaptak. Széttörték a csontjaimat, de csak nevettem. Élek, rohadékok. Élek! Most egy jégveremben rohadok. Talán óráim lehetnek hátra.
De emlékezem. Még emlékszem.
Honnan is kezdjem? Kit érdekel a gyerekkorom, anyám hajának az illata, hogy mi akartam lenni? Kezdem a közepén. Mielőtt elhurcoltak volna az oroszok, a Honvéd szanatóriumban dolgoztam mint egészségügyis. Amikor a szanatórium nyugatra menekült, engem a parancsnok otthagyott, hogy a nálunk bujkáló zsidókat, szökött, sebesült katonákat a szovjetek elől is rejtsem el. Hiába gépeltem hamis iratokat, igazolványokat, karácsony szentestéjén bejöttek a szanatóriumba az oroszok, s mindnyájunkat elvittek „malenkij robotra”.
Először gyalog hajtottak bennünket Bajáig, ötös sorokból álló, nagy menetoszlopban. Az első három szakaszában vonszolták magukat a zsidó munkaszolgálatosok; én is oda kerültem. Aki összeesett, vagy kilépett a sorból, azt agyonlőtték. Nagyon féltünk, volt, aki a nadrágjába csinált. Végül Baján bevagoníroztak bennünket, majd Temesvárra vittek 1945 januárjában. Aztán meg a Gulágra.
Mire emlékszem? Repedésekre, szilánkokra, mintha szétesett volna a múlt, akár egy tányér a padlón. Ott volt az éhség. A kín. A fájdalom. Az embertelen munka. Elhulló testvéreink. De ott volt a remény is. Hazakerülünk! Aztán ez a remény is elszállt. Hiába feszegetjük, hiába dörömbölünk, ha nincs ajtó. Nem létezik. Nincs kiút. Miskával ott barátkoztam össze. Vorkután. Erősebb volt nálam. Talán mindenkinél. Mokány parasztgyerek. Megtörhetetlen. Képes volt röhögni. Néztem az erejét, és szerettem volna kiszívni belőle.
Mire emlékszem még? Az éjszakákra.
Télen sötétség borítja be a tájat, csak a hó világít. Az égbolton rengeteg csillag, a legkeményebb munkák közepette arra gondoltam, hogy felugrok, elkapok egyet, és azzal megyek haza.
Már akkor megőrültem? Vagy miféle rohadt, delejes ábránd volt ez?
Miska találta ki, hogy szökjünk meg, és azóta sem értem, hogy sikerült. De csak hó volt mindenütt. Igen, Berzsenyi. Csend és hó és halál. Vagy Vörösmarty? Meneteltünk napokon át. Miska találta ki, hogy csináljunk egy föld alatti kunyhót, ő találta ki a csapdákat is, de mindig, mindig üresek voltak mindenütt. Elkezdünk éhezni. Éheztél már? Úgy rendesen. Éheztél?
Már három napja éheztünk, vagy lehet, hogy több volt, mikor éjjel váratlanul felriadtam. A maró éhség nem hagyott nyugodni. Mind többször és többször villant az agyamba, hogy Miska talán meg akar ölni, hogy tőlem megszabaduljon, vagy hogy meg is egyen. Talán egyikőnk úgy ki tudná húzni tavaszig… Miért ne én? – vetődött az agyamban a gondolat…
Váratlanul, mintha Miska megmozdult volna, felugrottam… Ő is ébren volt, felugrott… Én a fejszét, ő meg az ásót kapta fel és megindult köztünk a harc életre-halálra… Én gyorsabb voltam.
Amikor visszavittek a táborba, a társaim előtt kellett vallanom. Fel kellett emelnem Miska levágott fejét.
Fel kellett emelnem, akár egy véres kardot. Nevettem és sírtam. Aztán elájultam.
Egyre melegebb ez a jégverem. Most meg fogok halni. Nem bánom. Megöltem a legjobb barátomat.
Ki ejtene könnyet egy kannibálért?
—.
Vegyünk mély levegőt, igyunk egy kávét. Vagy egy felest. A fenti történetet nem én találtam ki. A dőlt betűs részeket a Gulágról kiszabadult foglyokkal készült interjúkból idéztem, amelyeket Stefka István vett fel magnóra még sok-sok évvel ezelőtt, és amelyek most is megtekinhetők, meghallgathatóak a Magyarokagulagon.hu című oldalon. De ez nem a reklám helye, meg nem is a pátoszé. Igazából ünnepelni kellene. Mert van mit.
Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró sokadik remek filmje, az Örök tél nagyon rangos díjat nyert. Egészen pontosabban az egyik főszereplő, Gera Marina, aki megkapta a Nemzetközi Emmyt.
Amerikai idő szerint hétfőn este, azaz november 25-én, éppen azon a napon, amikor a Szovjetunióba hurcolt magyarokra emlékezünk. Elképesztő a sors, igaz? A szovjet táborokba elrabolt magyarok (és a szovjetek többi áldozata) évtizedekig nem beszélhettek kegyetlen sorsukról, azzal fenyegették őket, hogy visszakerülnek.
A kommunista diktatúra eleinte vissza sem akarta őket fogadni. A szovjetek nyomása kellett ehhez is. Hazatérve listára kerültek. Többségük életét tönkretették, megnehezítették, megfigyelték az egykori foglyokat. Mert ebből a rabságból nem lehetett szabadulni.
Nagyon kevés olyan család van, amit nem érintett. Szovjet barátaink közel nyolcszázezer magyart hurcoltak el, voltak közöttük katonák, civilek, nők és férfiak, magyar zsidók és magyar németek, apáink, anyáink, nagyszüleink, dédszüleink, rokonok, szomszédok. Gera Marina nekik ajánlotta a díjat. Nagyon helyesen.
2019-ben végre eljutottunk oda, hogy Amerika is felfigyelt a Gulágra, ha csak egy díj erejéig is. Ha egyáltalán felfigyelt. De mindenképp áttörés ez is. Itt az idő leborulni Köbliék nagysága előtt.
Nem először mutatták meg, hogy lehet és érdemes magyar tévéfilmeket készíteni a huszadik század titkolt, rejtett történeteiből. (S ha már: mozifilm mikor lesz? Akár azt is megnézném (Tarantino után), hogy egy volt gulágos szitává lövi Rákosit, Kádárt, meg Sztálint. De hagyjuk most ezeket a véglényeket.
Nem fogom most ebbe az írásba belekeverni sem a kultúrharcot, sem az aktuálpolitikát. Nem fogok hosszan kitérni a cinkosokra, az áruló írástudókra, Sartre-ra és barátaira, utódaikra.
Hiszek benne, hogy ez összeköt minket. Mert ez rólunk szól, mindannyiunkról. Velünk történt meg, akár a holokauszt. És végre erről is beszélhetünk. És végre erről is lehet filmet készíteni. Jó filmet készíteni. És végre ezt is díjazzák.
Gyújtsunk meg egy gyertyát a Gulág foglyainak emlékére. Keressük meg azt, aki még él. Szólaltassuk meg. És beszéljünk róluk. Akkor is, ha kegyetlen, akkor is, ha fáj. Akkor is, ha olyan visszataszítóan durva, akár a fenti történet.
Hogy ne történhessen meg újra. Soha. Sehol. Semmilyen ideológia, hagymázas lázálom „érdekében”.
ikabika
2019-11-28 at 12:47
A családban volt, akit elvittek Szibériába, és csak azért négy évre, mert lerokkant és nem tudták tovább dolgoztatni. Ő azt mesélte, hogy minden 2.ember meghalt. Annyira nem volt kaja, hogy volt, akik ellopták az őr kutyáját és megették. Miután lebuktak vele, kivégezték őket érte.
Ragnar
2019-11-27 at 19:18
Sokat gondolkozom arról, hogy ezeket az éveket, hogyan lehetett túl élni a lágerekben, távol a Hazától messze idegenben. Éhezve, fázva kemény munkát végezve és állandó vívódásban, hogy mikor lesz, ha lesz egyáltalán végre hazatérés. Egy biztos csak a Hit adhatott elég erőt a túléléshez. Nagyapámnak sikerült túlélni. 8 hónap frontszolgálat és 4 év hadifogság után 1948 novemberében Mariupolból hazatért. Számos honfitársunk viszont nem. Titkolt múltját, életét a dédszüleimnek küldött tábori lapokból, a hazaérkezést közlő moszkvai levelező lapból és Magyar Dolgozók Pártja által küldött levélből és hadifogoly igazolásból tudtam meg, melyet a szülei megőriztek. Immár én vigyázok rájuk… A filmet én is láttam pár hónapja. Megérdemelte a díjat.
orygabor
2019-11-27 at 16:25
Ungváry nem tudott megszabadulni a kommunista narratíváról. Ennyi.
Fekete András
2019-11-27 at 16:19
Iglói Mihályt , Náci bácsit személyesen ismertem.
Zseniális edző volt , nem rajta múlt,hogy a csodálatos futócsapatából nem nyert senki sem olimpiát.
Iharos a világ legjobb sportolója volt 1955-ben és megérne egy cikket az is ,hogy miért nem ment el
Ausztráliába az olimpiára.Idős korában gyakran lehetett látni az óbudai, Selmeci utcai lépcsős borozóban.
Fekete András
2019-11-27 at 16:10
Nevelőapám dr.Fekete Lajos Uzmányban raboskodott 1953-ig , amikor szabadult már várták az ávósok a vonatnál és vitték Kazincbarcikára 2 évre.
Lám Béla ,, Emlékképek gyertyafényben,, c. könyvében,valamint Görbedi Miklós ,,1020 nap az őrtornyok árnyékában,,cimű könyvében is szerepel.
Soha , sehol, senkinek , ez volt édesanyám intelme.
Igaza volt.Nem fogadott el se kártéritést, sem jóvátételt. Olyan parlamenttől , ahol a hornfélék is szerephez jutottak.Ha élne édesanyám , most is félne.
Mező úr ! nagyra értékelem a munkásságát, kitartását,bátorságát.
homoródkarácsonyfalváért
2019-11-27 at 17:52
Dr. Szombathelyi Gyula főhadnagy, civilben ügyvéd – Uzmány – Lám Béla könyvében szintén szerepel. Föntebb írtam róla.
zizu
2019-11-27 at 15:46
Ma láttam a filmet. Megrendítő.
zizu
2019-11-27 at 15:45
Kedves Mező Gábor, valóban jó elgondolás volt, hogy ne legyen kitörölve. Hadd lássa mindenki, a miheztartás végett, és ha van még e tájon, aki elfelejtette volna.
Namond
2019-11-27 at 14:47
Miben különböztek ezek a táborok a britek a Revolutionary War idejének New York-i Provost-jától, az indián rezervátumoktól, a Civil War idejében elfogott konföderációs katonák és a búr milicisták családtagjai gyűjtőtáboraitól?
Miért nem nevezik a hazai közírók a kommunista szovjet oldal gulágait, katonai és civil fogolytáborait, a hazai munka és internáló táborait, nevükön koncentrációs illetve kényszermunka munkatáboroknak?
Hesslerezredes
2019-11-27 at 15:13
Rövid a válasz: semmiben. Mindkét perverz ideológia onnan vette a mintát (első helyen a búr háborúból).
Namond
2019-11-27 at 15:50
A jenki fogolytáborokból vette General Kitchener a későbbi 1. Earl, a mintát.
Hesslerezredes
2019-11-27 at 16:35
Bocs, de “concentration camp’ néven először a britek állítottak fel ilyen táborokat a búr háborúk során. Voltak hasonló előzmények, de nem így hívták őket.
Namond
2019-11-27 at 17:17
Bocs, de azt hitten kommentemből talán kiderül;
a foglyokkal bánás alapján mindet koncentrációs tábornak kellene hívni.
Tekintve, valamennyi ilyen létesítmény az elzártak, rabtartóiktól eltérő életszemlélete, hite büntetését szolgálta.
Janos Szabo
2019-11-27 at 14:00
Tisztelt MEZŐ GÁBOR ! Köszönjük, köszönjük ! Pont !
Zsebe László
2019-11-27 at 13:33
Soha nem szabad ezeket elfeledni.
Tehetős Totó
2019-11-27 at 13:29
é=,
homoródkarácsonyfalváért
2019-11-27 at 12:47
Azt hisze, ha Hitlernek lett volna humora, akkor nem a német, hanem a román – szlovák megszállás jött volna.
Hesslerezredes
2019-11-27 at 12:38
Szabi! 100/100!!! Én is ezt írtam már le számtalanszor: Magyarországnak a háború elején és végig a háború alatt semmi, de egyáltalán semmi mozgástere sem volt. 8 milliós ország közvetlen szomszédságában a 65 – 70 milliós názi német birodalomnak. Hadseregünk – nulla. Szinte teljesen sík ország. A szomszédok: egytől-egyig ellenségesek, de minimum gyanakvóak. Ha nem állunk be a sorba, már 41-ben megszállnak minket. 42-re az összes magyar zsidót eldeportálják. A felállított quisling-kormány ugyanúgy kiküld 3 hadsereget a szovjet frontra. Annyi változott volna, hogy a Londonba menekült Horthy-kormány 45-ben visszajött volna, és a győztesek oldalán fejezzük be a háborút. Mivel a románok szintén szovjet oldalon fejezték be a háborút: Erdélyt nem kaptuk volna vissza. Délen a jugók Titóval szintén szovjet oldalon álltak, a Délvidéket sem kaptuk volna vissza. Mivel a szlovákok a csehszlovák kontextusnak köszönhetően szláv testvérek voltak, hát a Felvidék is nuku. Talán Ausztriától kaptunk volna valamicskét, de ez sem biztos, mert ők meg az Anschluss-ra hivatkozva szintén áldozati szerepben tetszeleghettek. Horvátország Jugoszlávia részeként szintén nem adott volna vissza semmit. Nem volt semmilyen mozgásterünk.
Szabi
2019-11-27 at 12:19
Aki teheti, olvassa el a témában Csikós György Sztrájk a pokolban c. könyvét, ami a norilszki lágerben Sztálin halála után nem sokkal kitört lázadásrol szól.
kovacs.sandor
2019-11-27 at 20:12
vaterán, illetve e book-on meglehet kapni, most vettem egyet.
homoródkarácsonyfalváért
2019-11-27 at 12:00
Apukám Uzmány, 7 év.
57 évesen meghalt.
Mező Gábor
2019-11-27 at 12:02
Uzmány 🙁 https://pestisracok.hu/a-lagerkanalra-vesett-kolostor-kepe-igloi-mihalyek-hite-ereje-es-kitartasa-a-szovjet-fogolytaborban/
homoródkarácsonyfalváért
2019-11-27 at 12:42
Lám Béla
Emlékképek gyertyafényben – 12 év háborúban és békében (Dedikált)
Budapest, 1998
Ha a könyvet még nem olvasta, nagyon tudom ajánlani. Lám Béla csendőr százados volt, együtt voltak apukámmal Uzmányban. Az írása egy kiváló tabló, nevekkel,időpontokkal, eseményekkel. Béla bácsi kitűnő emberismerő volt, jót, rosszat megírt.
Hazatérése után Pesten bíróság elé állították, azonban a Vida tanács felmentette a háborús bűnök vádja alól. Édesapám elkísérte a tárgyalásra, pontosabban odament a Béla bácsi tárgyalására.
Az uzmányi foglyok – szabadulásukat követően – rendkívül összetartottak, legalábbis apukám baráti köre.
Érdekesség, hogy feleségem kolozsvári diákévei alatt Lám Béla unokatestvérénél lakott, persze akkor fogalmunk nem volt még a közös hadifogságról.
Lám Béla leánya pedig a kisebbik lányom iskolájában könyvtáros.
polizza
2019-11-29 at 15:47
Egy Lám Bélát 1939-ben avattak hadnaggyá a M. Kir. Honvéd Ludovika Akadémián. Hogy ő csendőrré lett volna, azt nem tudom, azt sem, hogy volt-e ugyanilyen nevű csendőr is.
Nekünk is volt olyan, aki volt Uzmányban is hadifogolyként, meg máshol is az évek alatt.
Én is hallottam, hogy időnként összejöttek már itthon, de azt is hallottam, hogy volt olyan, aki egy utcai véletlen összefutásnál tudta meg, hogy hol találkozhat sorstársaival. Nyilvános hely volt. Elment az adott időpontban, látni akarta őket, tudni, kivel mi van. Beszélgettek is, magánügyekről – család, gyerekek, munka, egészség -, aztán pár nap múlva az illető kapott egy idézést a rendőrségtől, ahol az összejövetelről faggatták. Észnél volt, így nem sok sikerrel. De többször nem mert elmenni. Annak ellenére sem, hogy ott senki semmi olyasmiről nem beszélt, ami abban az időben az akkori hatóságok szerint nem kívánt téma volt. Maradtak az utcai véletlen összefutások, pár perces beszélgetésekkel a családról.
Vagyis ezeknek az embereknek nem volt elég a több éves meghurcoltatás, az emberi kapcsolataikat, évfolyamtársi, korábbi ismerősi köreiket is szétverték. Sokan nem merték tartani a kapcsolatot. 1990-re nem is könnyen találtak egymásra a még élők.
Viszont tudok a kötögető öregasszonyokról, akik ott ücsörögtek naphosszat a bíróságok folyosóján és szó szerint ugrottak ügyeknél, hogy ők tanúk, hívják be őket. Meg is történt, tanúskodtak, ,,megesküdtek” hogy az ott vádolt katona/csendőr/rendőr őket itt-ott, ekkor-akkor, így-úgy bántotta, ezt-azt csinálta. Pedig a vádlott a megadott időpontban Európának egy sok száz kilométerrel odébb levő táján szolgált. Okmányokból kimutathatóan is. De az senkit nem érdekelt. Két helyen egyszerre meg nem lehetett. És a megvádoltat a tényekkel nem foglalkozva a ,,tisztelt” bíróság el is ítélte. Sokszor súlyosan, nagyon súlyosan. Az öregasszonyok meg elégedetten kötögettek tovább a folyosón újabb tanúskodási alkalomra várva. Valaki bűnhődött, mindegy ki. Lényeg katona, csendőr, rendőr a ,,régi világból”. Némelyiknél kiderült, hogy a tanú sem járt akkor és arra, amit mondott. Na de ilyen jellegű hamistanúzásért még csak picurkát csúnyán sem néztek akkoriban a bíróságokon. Hisz így volt megszervezve az egész. Ezekről a dolgokról is jó lenne már végre hangosan is, nyilvánosan is beszélni merni.