Féloldalas felismerés: a hadseregnek ártanak az elemzőknek oly kedves hamis győzelmi jelentések

Ha valaki ‘44 végén a Signal, a der Stürmer és az SS hadijelentéseiből próbálta volna összerakni, hogy mi a helyzet a fronton, azt nagyon meglepte volna a májusi feltétel nélküli német kapituláció. Ma viszont önfeledten dolgozzák fel a kijevi lapok írásait és az ukrán hadijelentéseket a legnépszerűbb és legtöbbet foglalkoztatott elemzők és szakkommentátorok. Hogy aztán vakarják a fejüket, és próbálják megfejteni, miért nem jön ki a matek, miért hátrál folyamatosan a győzelmet győzelemre halmozó ukrán hadsereg, illetve miért nem omlott össze a létszámának kétszeresét elvesztő, képzetlen, eszköztelen orosz huligánbanda.

Az ukrán felet megértéssel kell kezelnünk, egy háborúban fontos a hátország morálját magasan tartani, ennek pedig kézenfekvő eszköze a propaganda. Az más kérdés, hogy a derusszifikáció során Lenin abbéli tanácsát is figyelmen kívül hagyták, hogy sosem érdemes elhinni a saját gyártmányú propagandát. Mert akkor az ember hajlamos lesz nemlétező hadosztályokkal babázni a bunker mélyén, meg tervezni a mindent elsöprő ellentámadást.

A nyugati katonai szakértőknek, elemzőknek és ilyesmivel próbálkozó újságíróknak viszont nincs mentségük, ők mindközönségesen hülyét csinálnak magukból, és nem is tudnak róla. Eszesebbje azért érzi, hogy valami zavar van az erőben, nem stimmelnek a számok, ezért valami magyarázatot keres arra, hogy miért nem győzött Ukrajna még annak ellenére, hogy a frontvonalon sikert sikerre halmoznak, felfoghatatlan mértékben pusztítják az orosz élőerőt és felszerelést. A megfejtésük pedig az lett, hogy ugyan az ukránok zseniálisan és kifogástalanul harcolnak, de a tábornoki kar és a politikai vezetés rendre hátbaszúrja a katonákat.

A kognitív disszonancia feloldása, az egyenlet kipofozása az lett, hogy a parancsnokok csak nekünk hazudjanak, egymásnak ne!

Az Euromaidan Press ukrán hírportál számára írt cikkben a Frontelligence Insight alapítója mélyreható értékelést adott az Ukrajna politikai és katonai ambícióit aláásó rendszerszintű problémákról. Ezeket a következőkben azonosította:

1. Mobilizációs visszaesés és gyalogsághiány;
2. Szervezeti és strukturális hiányosságok;
3. Hamis jelentések és az elszámoltathatóság hiánya;
4. A Nyugat és az árulás megítélése;
5. A kommunikáció sikertelensége és a célok tisztázatlansága.

Terjedelmi korlátok és az érdeklődés hiánya miatt koncentráljunk csak a harmadik pontra! A szerző nem szépíti a valóságot, ridegen és brutálisan leírja, hogy mindenki hazudik.

„Mind az ukrán, mind az orosz hadsereg a parancsnoki láncban a tisztességtelen jelentések mérgező kultúrájától szenved. A tisztek kemény leckét tanulnak: a problémák beismerése büntetést von maga után, ezért biztonságosabb úgy tenni, mintha minden rendben lenne – még akkor is, ha az egységek szétesőben vannak.

Gondoljunk csak bele, hogyan működik ez: amikor egy egységnek nincs elég katonája, a szabályok szerint ez a dandárparancsnok hibája. Ezeknek a parancsnokoknak azonban nincs valódi hatalmuk a toborzás felett, azt teljesen más osztályok ellenőrzik. Ebbe a csapdába esve a főtisztek gyakran jóváhagyják azokat a küldetéseket, amelyekről tudják, hogy nem lehetnek sikeresek, ahelyett, hogy kockáztatnák, hogy olyan személyzeti problémákért hibáztatják őket, amelyeket nem tudnak megoldani.

Azok, akik felemelik szavukat a csapathiányról vagy az ellátási problémákról, gyorsan elveszítik pozíciójukat, és olyan tisztek kerülnek a helyükre, akik egyszerűen csak bólogatnak, és elfogadják a lehetetlen parancsokat. Ennek a hibás rendszernek az árát vérrel fizetik meg: az egységeket olyan csatákba küldik, amelyeket nem tudnak megnyerni, ami felesleges halálesetekhez és olyan küldetések kudarcához vezet, amelyeket meg lehetett volna előzni.

A hamis jelentések kultúrája halálos helyzeteket teremt a harctéren. Például: amikor egy pozíciót elveszítenek, a rangidős tisztek gyakran nem jelentik azt. Remélik, hogy gyorsan visszaszerzik a területet, így nem látják szükségét annak, hogy beismerjék, hogy eleve elvesztették azt.

Ez a megtévesztés más egységeket is rendkívüli veszélybe sodor. Anélkül, hogy tudnák, hogy a szomszédaik elvesztették a területüket, az egységek csak akkor veszik észre, hogy az oldalszárnyuk védtelen, amikor már túl késő. Az orosz erők kihasználják ezeket a réseket, egyre mélyebbre nyomulnak az ukrán vonalak mögé, és hátulról vagy oldalról támadják a gyanútlan egységeket. A meglepett egységek gyakran nem tudnak hatékony védekezést kifejteni.

A hamis jelentések és az elszámoltathatóság hiánya egymást táplálják, és olyan rendszert hoznak létre, amelyben senki sem akar döntéseket hozni. Ez akkor válik halálossá, amikor az egységek válsághelyzetekkel szembesülnek, például ha részben körülveszik őket, és az utánpótlási vonalaikat elvágják.

(…)

Néhány katona, látva ezt a mintát, inkább a túlélést választja, minthogy megvárja a parancsot, amely talán soha nem érkezik meg – engedély nélkül visszavonul. Ez a megtévesztés új körforgását hozza létre: a tisztek, akik a saját pozíciójukat próbálják védeni, hamisan jelentik, hogy minden ellenőrzés alatt áll. Abban reménykednek, hogy vagy visszakapják a csapatokat a helyükre, vagy elrejtik a helyzetet a feletteseik elől.

A végső csavar keserű: azok a katonák, akik visszavonultak, hogy megmentsék az életüket, gyakran válnak bűnbakká. Őket teszik felelőssé az egész szektor összeomlásáért, és gyávának bélyegzik őket, akik elhagyták a kötelességüket.”

Roppant tanulságos és minden bizonnyal teljesen helytálló bírálat egy csalódott szurkolótól. Ő eredményeket vár a csapattól, pláne úgy, hogy éveken keresztül a csodálatos és kifogástalan mezőnyjátékról írt kifejtős fogalmazásokat. De most már szeretne gólokat is látni, nem csak azt, hogy az ukrán csatár sorra fekteti el az orosz védőket, a kapust is elküldi gyufáért, aztán a szögletzászlóra bikázza a labdát, majd elesik és tizit reklamál.

A „hamis jelentések mérgező kultúrája” ugyanakkor nem akadályozza a szakértőt és az elemzőt abban, hogy más napokon kilométeres cikkekben ismertesse a sorozatos ukrán hadisikereket, kék-sárgára színezzen fontos négyzetkilométereket négyzetmérföldeket és kivonjon naponta 100 tankot és 1500 katonát az orosz hadseregből. Hiszen erről látott egy videót, illetve valamit látott, amihez mellékeltek egy hőskölteményt, továbbá elolvasta az ukrán hadijelentéseket, melyek szerint a modern nyugati fegyverekkel felszerelt dandárok az érintkezési vonal összes pontján szétverték, megsemmisítették az ellenséget.

A kijevi vezetés a rossz és a még rosszabb között választhat: ha beismerik a vereségeket és a veszteségeket, akkor mind a mozgósítás, mind a morál összezuhan, kénytelenek lennének aláírni a kapitulációs okmányokat, viszont ha tovább kitartanak a szimulákrum mellett, azzal – hacsak nem történik valami csoda – a lassú és biztos pusztulásba menetelnek. 

Az elemzők és kommentátorok felelőssége az lenne, hogy ezt elmagyarázzák a nyugati döntéshozóknak. Hogy ne felesleges drukkerkedésben merüljön ki az a hatalmas elszántság, amit mutatnak. Ehelyett arra kapacitálják az ukránokat, az ukrán hadvezetést, hogy ne velünk, hanem csak magukkal szemben legyenek őszinték, hátha akkor megfordul a hadiszerencse. És mondjuk nem követi a többi dandár a Kijevi Anna francia királynéról elnevezett, Franciaországban kiképzett és francia fegyverekkel felszerelt dandár példáját, akik a frontra tartva egyszerűen elpárologtak, köznyelven szólva dezertáltak. Pedig kiképzett és felszerelt dandár volt, minden esélyük megvolt nemcsak a túlélésre, hanem a sikerre is, amennyiben a győzedelmes ukrán és nyugati propagandának van bármi valóságmagva, hiszen – ahogy azt minden alkalommal elmagyarázzák – a NATO fegyverei sokkal jobbak az orosznál, a NATO-szabvány-hadvezetés felsőbbrendű, a NATO kiképzése szupererőt és legyőzhetetlenséget biztosít. És ez a három, kiegészítve azzal, hogy Ukrajna egy modern demokrácia, az ukrán társadalom pedig nyílt és plurális, szükségszerűen a győzelembe vezet. 

Vagy esetleg abba kéne hagyni a hazudozást, aztán meglátjuk, miből főzzük ki a békét.