Különleges, kétrészes cikket közlünk most le. Szerzője, Erdélyi E. Péter számtalan ismeretlen és ismert embert megkérdezett 1956-ról. Arra kereste a választ, hogyan élték át a forradalmat és a szabadságharcot? Volt, akinek fiatal lányként egy szimpatikus fiatalember alakja maradt meg örökké, más a sortüzet és a szélben szálló szőrmedarabokat nem tudja elfelejteni. Sinkovits Imre színészlegendánk barátjára, Földes Gáborra emlékezett, akit aljas módszerrel, hazugságokra építve végeztek ki. A napok, amelyekre örökké büszkék lehetünk. Ötvenhat szilánkjai – első rész.
ERDÉLYI E. PÉTER
Egyes szemtanúk az 1956-os szabadságharcról több, mint fél évszázad múltán is mélyen hallgatnak, mert talán nem helyeslik akkori viselkedésüket, esetleg feltámadt a lelkiismeretük, vagy éppen ellenkezőleg, az zavarja őket utólag, hogy tétlenek maradtak. Mások a “láttam a Sztálin-szobor ledöntését, meg az ávósok lincselését, de csak kíváncsiskodtam” típusú mondattal hárítanak, megint mások “már alig emlékszem” közhellyel védekeznek. [Nem beszélve azokról, akik azt tanulták évtizedekig, hogy ötvenhatról hallgatni kellett – a szerk.]
Akadnak azonban olyan adatközlők is, akik percre pontosan idéznek fel minden részletet, időpontot, helyszínt, személynevet, sőt, akadnak olyan interjúalanyok, akik látható élvezettel élik újra az egykori történelmi pillanataikat.
Vörös zászló a Dunában
„>Itt baj lesz! Nagy baj lesz!< – ezekkel a szavakkal lépett be a péceli házunkba apám október 23-án. Leült a konyhaasztalhoz és így folytatta: >Délután fél háromkor tengernyi műegyetemista indult el az egyetemünk főépületéből át Pestre. Az ablakból láttam őket. Sokan nemzeti színű lobogókkal és valamit skandáltak, de nem értettem, hogy pontosan mit. Rákosi és Gerő nevét azonban hallottam. Aztán, amikor a Szabadság hídra értek, valaki egy vörös zászlót emelt a magasba, majd ezután nagy ívben a Dunába hajította! Akik látták, megéljenezték… Nagy baj lesz itt, meglátjátok!< – mondta és gondterhelten ránk tekintett.” – meséli Kotrócz Jenő bácsi.
Kotrócz Jenő édesapja 1956-ban éppen a Budapesti Műszaki Egyetemen dolgozott, látta a gyűléseket, szervezkedéseket, érezte a feszültséget. Fia így emlékszik október huszonharmadikára: „A hírek persze felvillanyoztak és elhatároztam, hogy vonattal felutazom Pestre. Tizenhat éves voltam akkor. A város nyüzsgött, mindenütt izgatott embereket láttam, akik gyökeres reformokról tárgyaltak, vitatkoztak, szónokoltak.
Többen kivágták a nemzeti lobogónkból a kommunista címert, mindenütt lyukas zászlók lengtek, a vöröscsillagok a porban hevertek összetörve és sokan viseltek karszalagot! Perceken belül megmagyarázhatatlan felemelő érzés lett úrrá rajtam.
Nagy nehezen átvergődtem a tömegeken és az EMKÉ-nél [a Blaha Lujza téren – a szerk.] találtam magamat, ahol a Szabad Nép székháza előtt könyvmáglyák égtek. Ez a látvány megborzongatott, hiszen ezt a tevékenységet mindig elítéltem. A hatalmas lángcsóvákat ágyúdörgés hangja kísérte. Elindultam tehát a hang irányába siető emberek gyűrűjében, amikor a Rákóczi út felől az Akácfa utca elején Sztálin megcsonkított szobrát pillantottam meg, amelyet éppen darabokra tört a tömeg. Mindenki igyekezett megszerezni egy töredéket a diktátor szobrából emlékbe. Itt értettem meg, hogy a hatalmas üreges szoborcsonkra csapó kalapácsütések szóltak úgy, mint az ágyú hangja” – mondja Kotrócz Jenő bácsi, aki akkor 16 éves kamaszként igyekezett megérteni a változó világot.
56 “szilánkjai”. Forrás: Erdélyi E. Péter
Így úszták meg az ÁVÓ-s sortüzet
„Pontosan október 23-át írtunk, amikor váratlanul zaklatott férfi ugrott fel a 6-os villamosra, amin édesanyámmal utaztunk és azt kiabálta, hogy >Mindenki menjen a rádióhoz!<. Mi persze úgy értettük, hogy valami fontosat mondanak be a rádióban, ezért hamar leszálltunk és hazasiettünk, majd bekapcsoltuk a készüléket, de azon csak Gerő Ernő hablatyolt valami számunkra érthetetlen dologról” – emlékszik derülve Falus Róbertné, az akkor 18 éves fiatalasszony, akit mindenki csak Pipinek ismer.
[Egy jellemző részlet a beszédből: „Igyekeznek lazítani a kapcsolatokat, amelyek pártunkat a Szovjetunió dicső Kommunista Pártjához, Lenin pártjához, a XX. kongresszus pártjához fűzik. Rágalmakat szórnak a Szovjetunióra.”]
„Szóval nem a Magyar Rádió székházához mentünk, ahová az egyetemisták be akartak jutni, hogy beolvassák követeléseiket, a tizenhat pontot. Ott, az utcán kiabáló fiatalokra váratlanul az ávósok sortüze zúdult! Mi ellenben hazasiettünk és a saját rádiókészülékünk mellett értetlenkedtünk. Ennek a félreértésnek köszönhetjük, hogy nem kerültünk a Bródy Sándor utcai mészárlás közepébe” – folytatja az ’56-os élményeit „Pipi”.
Erdélyi Istvánt kémgyanús tudóspalántának nézték
Erdélyi Istvánnak éppen október 23-án késő este kellett átlépnie a magyar–román határt, le is tartóztatták a románok. „Bár a Leningrádi Állami Egyetem Régészeti Tanszékére siettem, ahol 1955 óta aspiráns voltam, vagyis tudományos továbbképzésen vettem részt, útközben szerettem volna meglátogatni az Aradon elő nővéremet, Lilit” – meséli.
A román hatóságok azonban már értesültek a budapesti eseményekről, a Magyar Rádió véres ostromáról, szóval Erdélyi Istvánt, ki tudja miért, gyanúsnak találták és leszállították a vonatról. Hívták az ügyeletes rendőröket, akik letartóztatták és fogdába zárták. Nem sokkal később elkezdődött a kihallgatása, és kiderült, hogy valójában miért is tarják fogva.
A kérdések arra vonatkoztak, hogy mivel foglalkozott egykor szülővárosában, Nagyváradon, miért menekült el onnan a front közeledtével az anyaországba, milyen céllal tért most vissza Erdélybe és milyen tervekkel utazik a Szovjetunióba?
István persze megszeppent némileg, de mivel 1944 őszén, amikor szüleivel elhagyta az otthonukat, még csupán tizenhárom éves kamasz volt, most pedig a budapesti lázongás előtt szállt vonatra, ráadásul Aradon közvetlen rokona lakott, Leningrádban pedig már másfél éve tanult ösztöndíjjal, ezért semmi érdemlegeset nem tudtak kiszedni belőle. Így másnap a román hatóságok útjára is bocsátották a több nyelven kitűnően beszélő, „kémgyanús” tudóspalántát – ma már nevet, amikor évtizedekkel később kivételes kalandjára emlékezett.
Akik teát vittek az oroszoknak
„Október 23-án este a Ganz–MÁVAG-gyár zárt kapuja előtt tanakodtunk vagy tizenöten a gyári munkások közül, hogy mitévők legyünk, amikor megállt mellettünk egy fegyveresekkel teli teherautó, akik agitálni kezdtek bennünket, hogy tartsunk velük. Mire magunkhoz tértünk, már a platón álltunk és a lebontott Sztálin-szobornál kötöttünk ki. A forradalmárok fegyvert akartak nyomni a kezünkbe, de mi, négyen, lányok annyira megszeppentünk a látottaktól, hogy megszöktünk” – mesélte szűkszavúan és szinte érzelemmentesen Bányai Lajosné, Emília.
Emike a közeli Nefelejcs utcában lakó keresztanyjához sietett, ott bújt el. Akkor már gyatrán működött a telefonhálózat, de édesapja mégis megtudta, hogy hol rejtőzködik a lánya és egy nap múlva érte ment. „Hazafelé borzalmas élményekben volt részünk. Rengeteg ávóst láttunk lámpavasra felakasztva, a Baross utcában pedig egy rögtönzött temető mellett haladtuk el. Ráadásul éppen akkor robbantották fel a Kilián laktanyát. Mindent ellepett a por és halottak feküdtek szanaszét, emiatt jó nagy kerülőt kellett tennünk. A Móricz Zsigmond téren meg egyenesen hullahegyekbe botlottunk. Ez volt a legborzalmasabb élményünk” – sorolta gépiesen az átélt eseményeket az idős asszony.
Később kiderült, hogy Emike vőlegénye a belvárosban esett el, és éppen a Baross utcai, hevenyészett sírkertbe temették. Bereczky Bélát, a taszári fiút, a huszonegy éves bakát, aki „fiatal, szőke, jóképű és csinos volt”.
„Mi a Hamzsabégi úton laktunk. A környékünkön rengeteg orosz katona lebzselt. A fiúk mindig teát kértek anyámtól: >mámká csájá!< mondogatták, mire anyám azt válaszolta nekik, hogy >anyátok picsáját<”, de értette, mit kérnek és mindig hozott nekik egy fazék teát” – kacagja el magát Emike.
Sinkovits Imre, aki nem gyakorolt önkritikát
„Egyél, Péter orjalevest, itt nagyon jól főzik!” – szólított meg Sinkovits Imre színművész hosszú évekkel ezelőtt, és a tanácsára rendeltem is egyet, pedig még nem kóstoltam addig soha. Ízlett, azóta is szeretem. Bedobtunk néhány Unicumot – ezt az italt kedvelte –, és közben mesélt és mesélt, hiszen éppen október 23-a volt.
Így ismerkedtem meg Imre bácsival a törzshelyén, a Kis Buda étteremben, amelyet a környéken csak Kis Piszkosnak ismertek. Ez 1987-ben történt.
Sokáig beszélgettünk. Bár akkor még nem is tudtam, hogy milyen fontos napra koccintok. Az emberek többségének ugyanis ez csupán szürke hétköznap volt még akkor…
Sinkovits Imre egy 1988-as, március 15-ei ünnepségen. Forrás: Erdélyi E. Péter
„Földes Gábor színész-barátomat egyszerűen kivégezték!” – emlegette keserűen többször is a számomra ismeretlen színész nevét. „Engem a verselésekért, a beszédekért, a >szervezkedésért<, pontosabban azért, mert a szabadságharc leverését követően nem gyakoroltam nyilvánosan önkritikát, kirúgtak a Nemzetiből, és sokáig eltiltottak a színészkedéstől. Huszonnyolc éves voltam. Naiv, fiatal színész, akit >ellenforradalmi magatartással< vádoltak” – koccintott, és kortyolt egyet az italból.
A forradalom után, ahogyan ő az „ellenforradalmat” mindig következetesen nevezte, műanyag katonákat gyártott egy kisüzemben, hogy a családját eltartsa. Lassan tért vissza a szakmába, de azonnal szárnyalt.
Haslövést kapott az orvos bácsi
„Teával teli kannával kínáltuk az ifjú forradalmárt, amelyhez vajas-kenyeret is adott a nagyink. Jóízűen falatozgatott, mi pedig csodálva néztük a puskás hősünket, hiszen amíg reggelizett, a miénk volt!
De tíz perccel később meglőtték. Azóta sem tudom, mi lett a sorsa…” – szakítja félbe önmagát Jeney Mariann, aki akkor 11 éves leányka volt. A Margit utca 11-ben laktak, ahol hárman voltak barátnők. Hallották a város felől érkező szokatlan zajokat, és persze kíváncsiak voltak, ezért kiszöktek a kapuba és onnan figyelték a történéseket, amikor egy fegyveres fiatalember lépett hozzájuk.
Jeney Mariann gyerekként. Forrás: Erdélyi E. Péter
„Egy pohár vizet kért tőlünk. Mi lelkesen beszaladtunk a házunkba és teával teli kannával, meg egy nagy karéj vajas kenyérrel tértünk vissza. A fiatalember komótosan elmajszolta a kenyeret, elkortyolgatta a teát, majd megköszönte és visszatért a társaihoz. Éppen buzgó beszédbe elegyedett velük, amikor váratlanul valahonnan találat érte és felbukott” – akad el Mária hangja.
„Mi akkor már a házunk emeleti ablakából figyeltük az eseményeket, és a felkelőknél jóval korábban megláttuk azt a pufajkásokkal teli két dzsipet, amelyek éppen rájuk vadásztak. Amint észrevették a fegyveres csoportot, rájuk eresztettek egy sorozatot. A mi fiatalemberünket is eltalálták, valamint az általam ismert helyi körzeti orvos bácsit. Az utóbbi haslövést kapott, a házunk előtt vitték végig, csupa vér volt, nyilván kórházba indultak vele, de úgy hallottam, belehalt a sérülésébe.
Kár, hogy nem tudok többet a fiatalember sorsáról” – teszi hozzá még egyszer szomorúan Mariann.
Időközben a gyerekek megmozdíthatták az ablakszárnyat, amely megcsillant a napfényben, ezt a pufajkások észrevették, és a ház is kapott egy sorozatot. A lányok két órát feküdtek remegve a padlón, mire a nagyszüleik és az anyáik rájuk találtak és sűrű dorgálás közepette megszabadították hajukat a mérhetetlen mennyiségű üvegszilánktól.
A Kossuth téri sortűz és a vörösróka-szőrme cafatjai
Jeney Zoltán bácsi a szomszédom volt, még a hetvenes évek óta, és sokat mesélt nekem a forradalomról. Akkoriban villanyszerelőként dolgozott annak dacára, vagy éppen pont azért, mert vitéz katonacsaládból származott, és igen művelt, érdeklődő személyként ismerték. A brigádja is érdekes emberekből állt: munkatársai között volt az egykori gróf Bethlen Dániel, Petrovics György nagybirtokos és akadt egy Pallavicini őrgróf-leszármazott is. Szóval kiváló, „reakciós” villanyszerelő kollektíva állt össze.
„Október 25-én a főnökség közölte velünk, hogy minden rendben van már, mindenki mehet haza! A központunk a Síp utcában volt. Az Astoriánál váratlanul kifordult két orosz tank, amelyen piros-fehér-zöld lobogót szorongató magyarok álltak. Az egyikre felkapaszkodtam, de mivel a pereme keskeny volt, ráadásul sokan szorongtunk rajta, az alattam álló fiatal rókabundás hölgy belém fogódzkodott.. Az Alkotmány utca felől közelítettük meg a Kossuth teret, majd a Parlament déli részéhez mentünk. Mindenre kíváncsi voltam” – mondja Zoli bácsi lelkesen.
Archív felvétel, Jeney Zoltán jobbról. Forrás: Erdélyi E. Péter
Zoli bácsi, ha tehette, mindennap bejárt a városba, hogy első kézből tájékozódjon a fejleményekről. Ezen a napon azonban iszonyatos élményben volt része. „A tér tömve volt tüntetőkkel és több magyar teherautó, illetve orosz tank is volt.
Később tudtam meg, hogy az akkor a Kossuth tér sarkához érkező Ivan Szerovnak, a KGB vezetőjének és sok más szovjet, illetve magyar elvtársnak nem tetszett a szovjet katonák barátságos viselkedése, bizalmaskodása a magyar tüntetőkkel, és emiatt leadtak néhány figyelmeztető lövést, amelyekre a Kúria, illetve a Földművelésügyi Minisztérium épületének a tetejéről számtalan válaszsorozat érkezett, megsebesítve és lemészárolva sok száz embert.
Valamivel később újabb szovjet tank érkezett a Báthory utcából és célzott lövésekkel irthatták az alkalmi menedékben megbújó tüntetőket, például azokat, akik az árkádok alatt, vagy a Rákóczi-szobor talapzatának az Országház felőli részéhez lapultak” – éli át újra a pusztítást a háború borzalmait végig élt idős ember.
Zoli bácsi a Parlament déli kapujánál védett helyre, az árkád alá, az oszlopok mellé bújt el, de jobbnak látta, ha valahogy bejut a zárt épületbe, ezért betörte a kapu egyik művészien megmunkált ablakszemét, ami miatt élete végéig lelkiismeret-furdalás gyötörte, majd benézett a lyukon.
Ott is rengeteg ÁVO-s és más egyenruhás mozgolódott. Éppen ezért jobbnak látta megvárni a vérontás befejeztét, és végül valahogy hazajutott.
„A hatalmas teret beborító megszámlálhatatlanul sok sebesült és halott megrázó élmény volt számomra annak dacára is, hogy korábban megjártam a háború minden poklát. Miközben igyekeztem elhagyni a holttestekkel teli Kossuth teret, amely a Pokolra hasonlított, a szél a lábaim elé fújt néhány vörösróka-szőrmecafatot. Hát ezek pont annak a nőnek a bundájából valók – gondoltam magamban –, azé volt, akibe idejövet, a tankon kapaszkodtam” – komorodik el Zoli bácsi.
Folytatjuk.
Vezető kép: Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház művésze (j2) mikrofonba beszél a Parlament előtt. Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS