Kis Moszkva
Nem árt olykor emlékezni, emlékeztetni a negyven évig tartó szovjet katonai megszállásra, amely felbecsülhetetlen károkat okozott Magyarországnak. A szovjet megszállás nyomai Hajmáskéren, csak egy a sokból.
A kommunisták utódai ezeket a károkat tovább fokozták a rendszerváltás után például azzal, hogy az 1990-es évek közepén orosz cégek a volt szovjet államadósság (amelyet a szovjet megszállás idején hoztak össze) terhére ingyen megépítették volna Budapesten a 4-es metrót, de azt elutasították. Az MSZP-SZDSZ koalíciónak, a szabaddemokrata Demszky Gábor főpolgármesternek nem kellett! Ingyen sem. Az oroszok még a metrószerelvényeket is szállítottak volna. Az sem kellett. Inkább a franciáktól rendelték sokszoros áron. A főpolgármester nyafogott: ,,nem kellenek nekem a volt szovjet tipusú metrók". A milliárdok inkább a haverjainak és magának kellettek, hogy megvásárolhassa például a horvátországi nyaralót. A Demszky- SZDSZ, MSZP korszaknak ez volt a legnagyobb korrupciós botránya. Még az OLAF (Európai Csalás Elleni Hivatal) is vizsgálódott a 4-es metrónál. Az OLAF szerint a korrupcióval és szabálytalansággal érintett szerződések összege 272 milliárd 823 millió 488 ezer 215 forint. Brüsszel azt állította, hogy 167 milliárd forintot elloptak vagy elcsaltak, ezért ezt a pénzt az európai hatóságoknak és a magyar kormánynak vissza kell követelnie – tette hozzá. A komcsik-libsik ezt is megúszták.
Tehát az SZDSZ még később is tudott hasznot húzni a szovjet megszállásból
Visszatérve a Kis-Moszkva elnevezéshez. Ez kapcsolódik a szovjetek magyarországi megszállás történetéhez. A komprádorok, a labancok - nem ismeretlen fogalom a magyarok körében-, amikor a túlbuzgó magyar gerinctelenek jó pénzért, hatalomért mindent megtesznek az adott megszálló hatalom (török, Habsburg, német, szovjet) igényeinek kielégítéséért: természetesen Magyarország érdekeinek ellenében. 1945 után a kommunisták -a kötelezőn túl is- rohantak hódolni a szovjet hatalomnak. Úgy gondolták, hogyha egy város, egy település minél vörösebb, minél internacionalistább, a hős szovjet hadsereg minél szolgaibb kiszolgálója, annál inkább megérdemli a Kis Moszkva nevet. Így nyerte el ezt a nevet Szolnok (Kádár onnan mondta el 1956 után a ,,megbékélés apostola" beszédét), Salgótarján – a forradalom megtorlásaként több mint 150 ártatlan ember a pufajkások és szovjetek sortűzének lett áldozata –, de ezt a nevet kapta Szeged is, Komócsin városa vagy Kis Moszkva lett Hajmáskér is, ahol a legnagyobb szovjet hadseregcsoport állomásozott.
Hogy miért jutott eszembe ez a történet? A 8-as útról Veszprém megyében messziről látni egy vörös tornyú épületet, egykor vörös csillaggal a tetején és mindig kiváncsi voltam mi lehet ott? Persze tudtam, hogy a szovjetek kivonulásáig zárt terület volt, a hatalmas természetvédelmi területen rendszeresen gyakorlatoztak a lánctalpas tankok, harckocsik, földbe ásott tankcsapdákat építve, miközben torkolattüzükkel olykor felgyújtották az erdőt, a bozótost, a különleges faunát tönkre téve, a madárvilágot elűzve, egyszóval azóta azonban eltelt néhány évtized. Nos, a napokban kiváncsíságból Hajmáskér felé kanyarodtam. Mikor beértem a faluba, szokványos magyar településnek tűnt. Volt felújított általános iskola, művelődési ház, néhány kisebb élelmiszer bolt, ruhás üzlet és bezárt kocsmák sora. De amikor kiértem a falu központjából egy üres, törött ablakokkal teli, bedőlt ajtókkal, romos laktanyákból álló szellemvárost pillantottam meg. Az utca másik oldalán a volt szovjet tiszteknek, s családjaiknak szállást adó ötemeletes kis lakótelepekben a település lakosságának egy része később beköltözött. Az üres laktanyák faláról hullik a vakolat, hangulattalan, amortizált épületek. Nézetre is elkeserítő. Néhány újonnan felújított épület is látható. De a vörös tornyú, most már vörös csillag nélküli elhagyott laktanya parancsnokság uralja a környéket. Kosz, gaz, építési törmelékek, törött üvegek, háztartási hulladékok, emberi ürülékek, falfirkák mindenütt. Ez ma Hajmáskér egy része. Utána néztem a falu múltjának.
Neve először az 1343-as feljegyzésekben szerepel. A helynév előtagja a hagyma szóból származó nyelvjárási hajmásból, az utótagja pedig a Kér törzsnévből származik, Ez azt jelenti, hogy őslakói a honfoglaló hét törzs egyikéhez, a Kérhez tartoztak /végvár őrzők/. A középkortól 1848-ig a veszprémi püspökség faluja volt, temploma 1747-ben épült. A századfordulón épült meg az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb tüzérlaktanyája, melyet a szovjet csapatok kivonulásáig katonai objektumként használtak. A laktanya közelében található az első és második világháborús katonai hősi temető. Az öthektáros területen fekvő, háromszintes, összesen hatezer négyzetméter alapterületű kastély 1906-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia idején császársági és királyi tüzérségi "lövőiskolának" építették. Ezzel végleg intézményessé vált a vidék évszázados katonai jellege. A hatalmas, soképületű hajmáskéri katonai bázist a Monarcia építette, majd a Ludovika Akadémia egykori tisztjei kiképző gyakorló oktatókká váltak a táborban. 1944-ig a németek, majd a magyarok, 1945 után a szovjet hadsereg használta egészen 1990. november 15-ig. Egy ott élő hölggyel beszélgettem, aki elmesélte- akkoriban úgy mondták, Oroszország fővárosa a Vörös-tér, Magyarországon Hajmáskér a Kis-Moszkva.
Az országból való kivonuláskor az első szovjet katonai szerelvény 1990-ben éppen Hajmáskérről indult.
A műemléki szépségű katonaváros amortizációja a szovjet megszállás ideje alatt kezdődött el. A laktanyába a Szovjet Déli Hadseregcsoport (DHDSCS) egységei költöztek be. Hajmáskér-Aszóvölgyben kialakították a „K” laktanyát és az „L” raktárt, Szentgál-Hárskúton egy „ir.adó/ rt. állomást” létesítettek, közvetlenül a katonapalotának nevezett parancsnoksági épület elé pedig 10 darab ötemeletes panelból álló tiszti lakótelepet építettek. A Szovjet Hadsereg katonái a laktanya templomából egy második mozit, a lovardából színháztermet, a Monarchia idejében épült tiszti lakásoknak épült házak egyikéből pedig iskolát csináltak. Egy utasítás miatt - mely szerint minden fának nyolc méter magasnak kell lenni - gyakorlatilag tönkretették szinte az egész parkot. Ekkor töltötték fel a sétányokkal keresztezett tavat is. Az angol WC-ket leverték, hogy a „szovjet módinak” megfelelőbb pottyantós illemhelyeket alakítsanak ki belőlük. A lőtéren harcászati, nukleáris harcirészt is hordozni képes rakétarendszereket tartott hadrendben a szovjet hadsereg. Ezek nem fix földi telepítésűek, hanem mobil egységek voltak. A bombázandó cél Olaszország volt. A szovjetek ezt tették egy középkori faluval. De ahol a szovjet katonák tábort vertek, ugyanez történt mindenütt: építés helyett rombolás, az élet helyett pusztulás.
Az 1990. március 10-én kötött megállapodás után két napon belül elkezdődött, és több mint egy évig tartott Magyarországról a teljes kivonulás. Mintegy 100 000 szovjet állampolgárt, 27 000 gép- és harcjárművet, 230 ezer tonna lőszert és 100 ezer tonna üzemanyagot szállítottak el közel másfél ezer vasúti szerelvényen. Az utolsó vonat 1991. június 16-án hagyta el Magyarországot a Záhony–csapi vasúti határátkelőn. Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én távozott fekete Volgáján civilben, diplomata útlevéllel.
A Veszprém vármegyei természetvédelmi terület súlyos környezeti károkat szenvedett - elfolyt gázolaj, benzin, harcászati tevékenység nyomai, tönkretett műemléki épületek...-, aminek nyomai máig láthatóak. De ez a károkozás Hajmáskér és környékén csak egy a sok száz közül, amiről keveset beszélünk. Soroljam? Csak néhányat említek meg, amelyeket személyesen is láttam. Gödöllő-Grassalkovich kastély: a királyi kastély nagy részében szovjet vegyvédelmi, híradós és repülőgép-javító alakulatok rendezkedtek be, az ún. Rudolf-szárny egésze, az istállók, lovarda, kocsiszín és a főudvarmesteri épület volt a fennhatósági területük. Természetesen szükségleteiknek megfelelően átalakították az épületeket, ami gyakran durva átépítéseket jelentett: ajtókat, ablakokat vágtak, a raktározásra használt istállókban az öntöttvas oszlopok egy részét elfűrészelték, a márvány itatókat kalapáccsal leverték, hogy beférjenek a lőszeres ládák, kisebb részét szürke olajfestékkel lefestették, és a nyári lovarda területén különféle kisebb épületeket emeltek.
A szovjet katonák ugyanezt tették a komáromi erődrendszer lóistállóival is: leverték a vörösmárvány itatókat, szétverték a díszes boxokat. Egyébként a műemlékként számon tartott Monostori Erőd Közép-Európa legnagyobb erődrendszere. Aztán ahogyan haladt előre 1944-től a szovjet hadsereg, sorra foglalta el a magyar kastélyokat, középkori épületeket, jól kiépített, jól felszerelt magyar katonai bázisokat. A felbecsülhetetlen értékű könyvtárak könyveit elégették. Nem jártak jobban a reneszánsz, a barokk és a biedermeir, artdeko butorok sem, mert azokat is elégették, szintén erre a sorsra jutottak a többszáz éves kapuk, padlók, gerendák. Tizenöt éve jártam Geszten, a Tiszáék kúriájában, ahol a helybeliek elmondása szerint gróf Tisza Kálmán, és gróf Tisza István miniszterelnökök könyveit a szovjet katonák gúlába rakták a főúri kertben, majd a szekrényekkel, asztalokkal, székekkel, festményekkel együtt és a tüzüknél melegedtek. Egyedül a kályha menekült meg.
De a dúlás áldozatául esett az egykor ott tanító Arany János szalmatetős házikójának belső berendezése is. Több mint harminc év kellett ahhoz, hogy a geszti Tisza birtokot újjá varázsolják. Csak az Orbán-kormány mondhatja el, hogy mibe került a geszti kúria rendbetétele. De a magyaroknak mindig fontos volt a hagyomány, a múlt értékeinek megőrzése, megmentése. Szörnyű volt nézni a kilencvenes évek elején Bugacon, a nemzeti parkban az ágyútűzek miatt leégett ősborókást, a hátrahagyott olajos hordókat, amit még a szovjetek harcászati gyakorlatozás közben műveltek. Nem beszélve a tököli és apajpusztai szovjet repülőterek kerozin-és olaj szennyeződéseiről, amelyek mélyen beszivárogtak a földbe. Sok helyen földcserét kellett alkalmazni, hogy újra helyre álljon a természeti egyensúly. A szovjet csapatok másfél éves hurcolkodásukkal egyidőben nemcsak a harci eszközeiket vitték, hanem minden magyar tárgyat, értéket, ami csak mozdítható volt. Még a falból is kivágták az ablakkereteket, az ajtókat. Hordtak kifelé mindent, amit láttak negyven éven át: így kerültek a szovjet-orosz múzeumokba felbecsülhetetlen értékű magyar festmények, műtárgyak, a többi között a sárospataki könyvtár jelentős része.
A második világháború magyar emberi veszteségek áldozatait még tetézte 1945-től Magyarország nagyhírű gyárainak, vállalatainak kifosztása, bányakincseinek (bauxit) elhordása. Ez volt a szovjeteknek járó jóvátétel a második világháború után. Mi cserében semmit sem kaptunk. Végül az orosz és a magyar állam Jelcin orosz elnök és Antall József miniszterelnök megegyezett: nullszaldóra hozták ki az egymás közötti tartozást.
A második világháború és a szovjet megszállás nyomait még mindig takarítjuk el. Nem kisebb munka folyik, mint a Budai Vár eredeti helyreállítása. Legalább az újabb és újabb generációk láthatják, hogy miként nézett ki a Budavári Palota, a Sándor Palota, a Lovarda, a Szent István-terem békeidőben.Ezeknek a helyrehozatala több ezer milliárd forintba kerültek. Ezért érdemes elgondolkodnia mindannyiunknak, a fiatalabb generációnak is, hogy az évtizedek óta tartó újjáépülő fővárost, Magyarországot szabad-e ismét egy háborúba lökni. Mert akinek ez a szándéka, az mérhetetlenül felelőtlen ember.
