Családi vagyonok nyomában

Tanulságos történet kerekedne ki abból, ha egyszer valaki feldolgozná a hazai műgyűjtés és a gazdasági közállapotok viszonyát, különös tekintettel a lakásállományra. A képnek, szobornak, szőnyegnek, antik bútornak a pénz és a jó – vagy a pocsék – ízlés mellett kell ugyanis még valami: a tér.

Márpedig ami nálunk a nagypolgári otthonokkal a II. világháború után történt – feldarabolások, leválasztások, al-, és társbérletesítések –, az még a kisebb hazai magángyűjtemények egyben maradásának sem kedvezett. A lakásínség miatt megfelezett, szétharmadolt otthonok tulajdonosai és a hajdan tágasabb lakásokba vásárolt műalkotások számára így maradt a pince, a Tangó/Ecseri, az apróhirdetés, az ószeres és néhány, még az államosítás után is praktizáló régiségkereskedő. Vagy a bizományi.

A Bizományi Áruház Vállalat 1957-ben rendezte meg első műtárgyaukcióját, szigorúan kísérleti jelleggel. Nem tudni, hogy az eredetileg használt holmik, ruhák, edények és műszaki cikkek forgalmazására, zálogfiókok működtetésére létrejött cég miért éppen akkor kerített sor hosszú szünet idő után az első hazai árverésre, mindenesetre próbálkozásuk maga volt a kudarc. Hiába állt 1400 tételből a licitre kínált tárgyak listája, a festmények kivételével az anyag nagy része a nyakukon maradt. Az okokra persze többféle magyarázat is volt: pénzhiány, igénytelenség, a divatos mesterek rangsorának épp akkor zajló átértékelődése. De volt még egy érv: a közvélekedés szerint aukcióra járni reakciós dolognak számít, úri huncutságnak, mint a tőzsdézés, amitől a rendes magyar dolgozónak illik tartózkodnia.

Aztán lassacskán mégis belejött az ország. Az árveréseket kezdetben a cég Kinizsi utcai központjában tartották, ám két év elteltével már szűknek bizonyult a legfeljebb kétszáz érdeklődő befogadására alkalmas hely. Volt rá példa, hogy az udvarra szorult licitálóknak hangszórón kellett közvetíteni a teremben zajló eseményeket, hogy ők is részeseivé válhassanak a kalapács koppanása előtti harcnak. Hosszas keresgélés után találta meg a BÁV a végső helyet, a MOM Csörsz utcai – egy darabig Szakasits Árpád nevét viselő – Művelődési Központját, ahol képünk szereplői a 20. BÁV-árverés előtti bemutatón mustrálgatják a felhozatalt. Majd a műtárgypiac egy idő eltelte után úgy felpörgött, hogy a szokásos évi két nagy aukció mellett, havonta egyszer már kisebbeket is tartottak: a BÁV Tanács (ma Károly) körúti aukciós termében.

A teljes cikket a Népszabadság mai számában, vagy itt olvashatják.

Fotó: nol.hu