Az Európai Unió még mindig adós a jogállamiság mindenki által elfogadott definíciójával
Az Európai Bizottság odaadóan szolgálja a régi tagállamok érdekeit, így az újak érdekeire sem erő, sem kedv nem marad (fotó: twitter.com)
A lengyel és a magyar kormány bejelentette, hogy megakadályozza az elkövetkező hétéves időszakra vonatkozó uniós költségvetés és a koronavírus-járvány okozta gazdasági válság kezelését szolgáló újjáépítési alap elfogadását. Ennek feltétele, hogy az uniós intézmények megállapodásának megfelelően összekötik az uniós pénzek kifizetését és a jogállami feltételrendszer teljesülését – írja az Indexben az Európai Bizottság volt magyarországi biztosa.
A jogállamiság nemcsak a mai modern demokratikus politikai rendszerek tartóoszlopa, de az alkotmányosságnak olyan kritériuma, amelynek érvényesítése vagy érvényesítésére való törekvés végigkíséri az európai politikatörténetet. Nem meglepő hát, hogy az európai integráció kezdeti lépéseinél rögtön felmerült annak szükségessége, hogy a jogállamiságot az együttműködés alapértékei között jegyezzék. Így lehetséges, hogy az Európai Unióról szóló szerződés második cikke az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség valamint az emberi jogok tiszteletben tartása mellett a jogállamiságot is az alapértékének tekinti. Eszerint az európai államfejlődés utóbbi időszakának domináns szereplője a nemzetállam volt. Ehhez kötődik minden olyan fogalmunk, amely az elmúlt bő száz év politikai közösségeinek sajátja, mint például nemzeti szuverenitás, demokrácia, jogok és kötelezettségek egyensúly, vagy akár maga az alkotmányos rend. Ebbe körbe tartozik a jogállamiság fogalma és követelménye, amely – akárcsak előbb felsorolt társai – nem értelmezhetők nem nemzeti kontextusban, a nemzet mint politikai közösségi nyújtotta kulturális háttér nélkül – emeli ki az Index. A tagállamok vezetőinek válasza az Európai Unióról szóló szerződés második cikkének elfogadásával az aggódókéval ellentétes volt. Szerintük létezhet jogállamiság uniós szinten, mégpedig rögtön két irányban is. Egyrészt a jogállamiság uniós értékként elfogadása követelményként jelenik meg az európain intézményrendszer felé is, ezek egymás közötti viszonyait is úgy kell átrendezni, hogy azok megfeleljenek a jogállamiság követelményének. Másrészt pedig kötelezettségként létezik a tagállamok felé is, azaz a tagállamoknak maguknak is meg kell felelniük a jogállamiság követelményrendszerének, amennyiben az unió közösségének tagjai akarnak maradni.
Az Index kiemelte, az időben egymástól alig elkülönülő közép-európai és kelet-európai demokratikus átmenetek azonnal felszínre hozták a kontinens egyesítésének – mások szerint újraegyesítésének – álmát. Ennek legegyszerűbb, és az újonnan született demokráciák számára legkívánatosabb módja az Európai Közösség/Európai Unió bővítése és ezen országok csatlakozása volt. Azonban a poszt-szovjet és poszt-jugoszláv térség háborúi, az új államok, és általában a politikai átalakulással együtt járó régióbeli bizonytalanság mind nagyobb gyanakvást, sőt rémületet okozott az Európai Unióban. Korábbi ígéreteiket visszavonni már nem merték, ugyanakkor azok teljesítésétől is tartottak a tagállamok, amelyeknek vezetői elfogadták 1993-ban az úgynevezett koppenhágai kritériumokat, azaz azon a politikai és gazdasági feltételek listáját, amelyet a csatlakozásra való államoknak a teljes jogú tagság elnyeréséért teljesíteniük kell. A feltételek között első helyen szerepelt a jogállamiság követelménye is egyéb, a szerződés második cikkében szereplő alapértékekkel együtt. A bizottság 2014-ben elfogadta a jogállamisági mechanizmust, így az új eljárást akkor lehet a Bizottság részéről valamely tagállam ellen elindítani, ha az adott országban a Bizottság értékelése szerint a demokráciát rendszerszintű fenyegetés éri. Ebben az esetben a Bizottság és a tagállam párbeszéd keretében próbálja rendezni a vitás kérdést. Amennyiben sikeresek a tárgyalások, úgy megszűnik az eljárás. Ha fennmaradnak a nézetkülönbségek, akkor az eljárás hetes cikk szerinti eljárásba fordulhat át – írják.
A lap rávilágít, a mostani javaslat célja, hogy az uniós kifizetéseket és a jogállami kritériumok teljesítését összekösse. Az Európai Bizottság akkor indítja el az eljárást, ha egy tagállam esetében a jogállamisági keretek megsértését vagy annak kockázatát érzékeli, feltéve, hogy mind a megsértés, mind pedig annak kockázata kellően közvetlen módon befolyásolja, vagy súlyosan veszélyezteti az uniós költségvetés hatékony és eredményes pénzgazdálkodását vagy az Unió pénzügyi érdekeinek védelmét. Az elsőrendű gyanúsítottként általában emlegetett Lengyelország és Magyarország nem tudja megakadályozni, hogy adott esetben velük szemben büntetésként felfüggesszék az uniós pénzek folyósítását, csak akkor, ha a maguk álláspontja mellé még legalább tíz tagállamot fel tudnak sorakoztatni, akik összesen az Unió lakosságának 35 százalékát alkotják. Ahogy az elmúlt években, úgy most is választhatná a két ország azt az utat, hogy esetről-esetre vívja meg a harcát az uniós intézményekkel és a többi tagállammal, azt próbálva bebizonyítani, hogy nincs több problémájuk a jogállamisággal, mint a tagállamok többségének. Az elmúlt napok bejelentéseinek fényében azonban úgy tűnik, hogy Lengyelország és Magyarország ez alkalommal más utat választ. Ez a tény a két ország egész Európa-politikáját új értelmezési keretbe helyezi. Eddig ugyanis, bár mindkét országnak voltak vitái az uniós intézményekkel, az integrációs folyamat általános irányát és értelmezését nem vitatták. Most a vétó kilátásba helyezése azt jelenti, hogy a két ország számára az európai integráció elérte azt a pontot, ahol már nem csupán ütköznek az ellentétes nézetek, de már nem is látnak közös alapot a vita rendezésére.
Lengyelország és Magyarország az intézményközi megállapodás elfogadását egyedül nem tudja megakadályozni, mert annak elfogadásához az Európai Parlamentben többség, a Tanácsban pedig minősített többség kell. Az Európai Unió hétéves költségvetéseként szolgáló többéves pénzügyi keretet és a gazdasági újjáépítési csomagot megvétózhatják, példátlan költségvetési válságot idézve elő ezzel. Külföldi politikusok és elemzők szerint a lengyel és a magyar politikusok csak blöffölnek. Fenyegetésükkel csupán kedvezőbb pénzügyi pozíciót akarnak kivívni maguknak, hogy aztán a többletforrásokért cserébe az utolsó pillanatban beadják a derekukat. Az egész vita leggyengébb pontja az, hogy mind a mai napig nincs a jogállamiságnak egy mindenki által elfogadott, nem vitatott meghatározása, mára, úgy tűnik, a lengyel és a magyar kormány számára már nem ez a probléma – írja az Index. Ebben a kérdésben nincsen pozitív végösszegű játszma: amennyit engednek az új megállapodásból érvényesülni, annyival csorbul a tagállami önállóság. Ennek megakadályozásáért pedig, úgy tűnik, a legmagasabb árat is vállalják.
Forrás: Index; Fotó: Twitter
