A magyarországi németek elhurcolásának 77. évfordulójára emlékezünk
A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja 2012 óta – az országgyűlési határozatnak megfelelően – hivatalos magyar állami emléknap; dátuma január 19., utalva arra, hogy 1946-ban ezen a napon kezdődött meg a magyarországi németek szervezett elűzetése, az otthonaikból kényszerrel nyugatra telepítendő első budaörsi lakosokat szállító vonatszerelvény elindításával. Szerkesztőségünk Dr. Gajdos-Frank Katalin (Jakob Bleyer Heimatmuseum, Budaörs) összeállításával emlékezik meg a kitoloncolás borzalmairól.
A második világháború idején a gyerekek elhurcolással, elűzetéssel és számukra kedves emberek elvesztésével találkoztak. Sok magyarországi német gyermek, fiatal saját bőrén tapasztalta, mit jelent szerettei elvesztése és a búcsú hazájuktól. Gyermekkorukra többnyire a kirekesztettség, szegénység és éhezés volt jellemző.
Budaörsről a harmadik elűzetési transzporttal először Wasseralfingenbe érkeztünk meg. Édesanyám özvegyként hét gyermekéről és szüleiről gondoskodott. (...) Minden kezemre két kistestvér jutott (...), így mentünk koldulni. (...) Ritkán jutott nekünk ennivaló.
(Hackbeil Anna, szül. Starz beszámolója)
Az elűzötteket új környezetük gyakran idegennek tekintette és kirekesztette. Ezek a tapasztalatok az érintettekben mély nyomokat hagytak, erről tanúskodnak a következő sorok:
Nekünk, nagyobb testvéreknek, akik 14 évesek vagy idősebbek voltunk, azonnal munkába kellett állnunk. Munka nélkül nem kaptunk élelmiszerjegyeket! Magyarországon be szerettem volna fejezni a polgári iskolát és igazából már jelentkeztem is Pécsett egy szőlészeti iskolába. Mindez innentől lehetetlenné vált. Nagypapánk már nyugdíjas volt és neki is újra dolgoznia kellett (...), ment árkot ásni vagy földutakat tisztítani. Sokszor sírt azért, hogy életkora és korábbi, Budaörsön betöltött státusza ellenére ilyen munkát kell végeznie. Sokáig úgy gondolta, visszatérünk, majd végül elégette a magával hozott, értéktelen pénzt. Nem volt már olyan, hogy 'vissza' soha többé.
(Starz János beszámolója)
Adódtak azért reményt adó, örömet okozó időszakok, pillanatok is, például, amikor az új hazában utód született. A fiatal szülők és gyermekeik a német társadalomba gyorsabban integrálódtak és hálásak voltak.
Kislányunk született! (...) A háziak (...) az Edeltraud nevet javasolták. Ez nekem nem igazán tetszett. Nálunk otthon a hazánkban a lányokat Marianak, Naninak, Resinek vagy Kathinak hívták... semmiképpen sem Edeltraudnak. Feleségem nyitott volt mindenre és hálából kislányunknak végül a számunkra szokatlan Edeltraud nevet adtuk.
(„Új élet”, in: Kiállítás a bretzfeldi Budaörser Heimatmuseumban)
A második világháború gyermekei, fiataljai ma nagymamáink, dédnagymamáink és nagypapáink, dédnagypapáink, akik sok szenvedés és veszteség ellenére szeretetben neveltek fel minket és történeteikkel alakították, gazdagították magyarországi német identitásunkat. Mi, az unokák ma, a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapján nagyszüleinkre, dédszüleinkre gondolunk, sorsukat nem felejtjük el soha.
Forrás: Dr. Gajdos-Frank Katalin, Jakob Bleyer Heimatmuseum Budaörs, 2023 /Idézetek: Állandó elűzetési kiállítás, in: Budaörser Heimatmuseum Bretzfeld/ László Gábor rendező január 19-től – a magyarországi németek elűzésének 77. évfordulója alkalmából – a Youtube-csatornáján nyilvánossá teszi a Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk c. filmet, amely a PestiSrácok.hu-val közös produkciója.
Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk... – hangzott el a közismert mondat egy Németországba kitelepített magyarországi sváb szájából. És valóban: a német–magyar együttélés már több mint 1100 évre nyúlik vissza, és olyan, mint egy jó házasság. Vannak benne csodálatos pillanatok és olyanok is, amiket az ember inkább feledni szeretne. A film ennek az 1100 éves német–magyar közös együttélésnek a bemutatására vállalkozik 52 percben.
