A nagybetűs sportember, akinek papírja is van arról, hogy „jó srác” lett – Buzgó József 70 éves
Sportolóként indult, majd sportágában, az öttusában edző lett, aztán évtizedeken keresztül sportújságíró is volt, de kommunikációs tanácsadóként napjainkban is a sportban tevékenykedik. Vagyis, ha létezik olyan személy, akire ráillik a jelző, hogy ízig-vérig sportember, akkor az Buzgó József, aki korábban kiérdemelte a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play-díját is. A minap ünnepelte hetvenedik születésnapját, s bár szinte soha, senkinek nem nyilatkozik, portálunk felkérésére mégis igent mondott, és a jeles ünnep okán elmesélte kalandokban bővelkedő élete néhány jelentős történését.
Buzgó József Tatabányán cseperedett, és amióta az eszét tudja, a sportol. Ökölvívóedző édesapját követve rövid ideig a ringben is megfordult, ám mivel annak idején szinte minden gyermek futballkarrierről álmodozott, így ő is erre vágyott. Ha ez nem is jött össze, a számára leginkább testhez álló sportághoz, az öttusához mégiscsak eljutott, igaz, több vargabetűn keresztül.
Rendszeresen a Bányász sporttelepén lógtam, fociztam, nem is számítottam ügyetlennek. Ám az úszásban hamarabb lett sikerélményem, az első versenyemen rögtön nyertem. Úszóként később is voltak korosztályos sikereim, így még általános iskolás koromban úgy döntött a család, hogy kerüljek be a legendás margitszigeti úszókollégiumba. A Ferencváros úszója lettem, együtt versenyeztem a KSI-ben készülő Hargitay Andrással, Verrasztó Zoltánnal és Sós Csabával. Nem voltam sem klasszikus úszóalkat, sem született talentum, viszont sokat kompenzált a hozzáállásom. Nem túlzás, hogy reggel 6-tól este 7-ig az uszodában voltam, minden előírt feladatot szorgalmasan és becsületesen megcsináltam. Sőt, már viszonylag fiatalon tanulmányoztam a korabeli edzésmódszereket is, így gyakran elmondtam a véleményemet a feladatokról, előfordult, hogy ötleteimmel is előálltam edzőim felé, hogy szerintem mit és hogyan kellene csinálni.
Abból a korosztályból, amelyben Buzgó József is úszott, később többen is a világhírű mester, Széchy Tamás tanítványai lettek. Bár őt nem vette magához az Úszópápa, ezt nem utólag sem bánja, sőt, azt vallja: ennek így kellett lennie.
Széchy Tamás nem vett be a saját csoportjába. Később elmondta, hogy egy olimpiai- vagy világbajnoki döntős úszót képes lett volna belőlem faragni, de többet nem nagyon. Ez alapján azt vallom: jó, hogy végül így történt. Nekem is megvan a magam mércéje, és ha valóban úgy alakult volna, ahogyan Széchy Tamás mondta, akkor én nem biztos, hogy sikeresnek tudnám értékelni az úszókarrieremet. Hiszen egy vérbeli sportember mindig győzni akar, valódi elégedettséget csak az aranyérem jelenthet számára. Magam is mindig így gondolkodtam erről, ezért is mondom, hogy nem bánom a félbeszakadt úszókarriert.
A sporttól azonban egyetlen pillanatra sem szakadt el, sőt, rövid időn belül átpártolt az öttusához. Mint később kiderült, ez a lehető legjobb döntés volt a részéről. Annyira testhez álló volt ugyanis számára az öt sportág ötvözete, hogy igen rövid idő alatt a legjobbak közé verekedte magát. Egyedül a lövészettel gyűlt meg olykor a baja, azt is elárulja, miért.
Viszonylag későn, 1974 nyarán, vagyis majdnem 20 éves koromban kezdtek el az öttusát. Ebben oroszlánrésze volt mentoromnak, példaképemnek, Lázár Péternek, a kitűnő, olimpiai döntős úszónak, a későbbi sikeres, válogatott öttusázónak. A kezdetektől fogva jól ment a versenyzés, 23 évesen már tagja lettem a válogatott keretnek, amelyhez közel tíz éven át tartoztam. Úszásban ugye alapeset volt, hogy jó vagyok, hiszen addig versenyszerűen úsztam. De jól ment a lovaglás és a vívás is, talán kevesen tudják, hogy az MTK színeiben kétszeres magyar bajnok párbajtőrvívó is vagyok, és a záró tusa, a futás is az erős számom volt. A lövészet viszont, mint a lelkizős versenyzőknek általában, nekem is a gyenge pontom lett. Ennél a számnál ugyanis inkább hátrány, ha valaki empatikus és jó a beleérző képessége, hiszen itt gyakorlatilag teljesen érzelemmentes állapotban kell lenni ahhoz, hogy valaki kihozza magából a legjobbat. Nekem ez általában nem is sikerült.
A túlzott szerénykedésre – ami jellemzője egyébként Buzgó Józsefnek – azonban semmi oka sincs, hiszen 1978-tól állandó tagja volt a válogatottnak, és igen szép eredményeket ért el. Világkupát nyert, BEK-győztes lett a Bp. Honvéddal, amellyel magyar bajnoki címeket is begyűjtött, így a lehető legszebb reményekkel várhatta az 1984-es esztendőt. Olimpiai év következett, miközben ő maga éppen pályafutása zenitjén járt, csúcsformában volt és a nagy sikerhez szükséges rutin is a birtokában volt. Ám a politika közbeszólt. Mint közismert, Magyarország – más, a szovjet-blokkhoz tartozó állammal együtt – politikai okokból bojkottot hirdetett a Los Angeles-i olimpia ellen, így visszamondta az ötkarikás játékokon való részvételt.
Amikor ez a bejelentés elhangzott, sokkhatásként ért bennünket, ezt kár is lenne tagadni. A helyette rendezendő „Rab Nemzetek Olimpiáját”, vagyis a Barátság Versenyt megnyertük, aminek a sportértéke bizonyos értelemben még nagyobb is volt, mint az olimpiáé, hiszen minden, az olimpiától távol maradó ország két csapatot indíthatott. Fábián Lászlóval, Mizsér Attilával és Szombathelyi Tamással voltunk a győztes magyar csapat tagjai, és jellemző a győzelem értékére, hogy az olimpiai járadékot még a mai napig is kapom ezért. Igaz, ezt gondolkodás nélkül elcserélném egy életjáradék nélküli Los Angeles-i aranyéremre. Ám mostanra bennem legalábbis már nincs emiatt napi szintű rossz érzés, nem is neheztelek a sorsra vagy a Jóistenre azért, mert így alakult. Elfogadtam a helyzetet. Ezt persze megkönnyítette, hogy megtaláltam a célokat, az értelmet, a család és a munka terén egyaránt.
A következő, szöuli olimpiát már edzőként élte meg, Török Ferenc szövetségi kapitány ugyanis felkérte segítőnek. A szöuli a magyar öttusasport máig legeredményesebb olimpiája, hiszen egyéniben és csapatban egyaránt magyar aranyérem született. Furcsa módon, ezek után mégsem maradt hely a stábban Buzgó Józsefnek...
Néhány nappal az olimpia után Török Feri felajánlott egy olyan munkát, amelyre valószínűleg ő is tudta, hogy nemet fogok mondani... Így távoztam a válogatott mellől. Később junior szövetségi kapitány lettem, 1991-ben pedig Feri még egyszer visszahívott vezetőedzőnek, ám nem tudtunk súrlódások nélkül együtt dolgozni. 1992 tavaszán, egy mexikói edzőtáborozás alatt lemondtam, így végleg kikerültem az öttusasportból. Egy ideig kaszkadőrként dolgoztam, majd nem sokkal később Riskó Géza hívott az Esti Hírlap sportrovatához. Nagyon hálás voltam ezért a lehetőségért, pedig akkor még nem is tudtam, hogy ezzel életem új szakasza is elkezdődik.
Sportújságíróként végigjárta a szamárlétrát, a kezdő rovattagságtól kezdve, a rovatvezetésen át egészen a laptulajdonos-főszerkesztői feladatig. Minden szinten dolgozott a sportsajtóban, újságírói pályája csúcsát egyértelműen az ország egyetlen sportnapilapjának főszerkesztői széke jelentette.
Igazából a Jóisten áldása volt számomra, hogy a sportújságírás felé terelte az életemet. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindenkit ismerek a hazai sportéletben. Az idősebbeket még-, a fiatalabbakat pedig már ismerem, így sosem okozott gondot egy-egy cikk megírása, vagy a kapcsolatfelvétel. Márpedig ez létfontosságú ebben a szakmában. Amikor a Nemzeti Sport főszerkesztője lettem, 'Hazaérkeztem' címmel írtam meg székfoglaló publicisztikámat. Tényleg úgy éreztem, hogy hazaértem, hiszen amikortól olvasni tudtam, az első számú olvasmányom az akkor Népsportnak hívott sportnapilap volt. Valóságos rituáléim voltak az olvasásában, és tényleg tövéről-hegyére elolvastam az egészet. Kapcsolatom tehát különleges volt és maradt a sportújsággal, amelynek óriási élmény volt a főszerkesztőjének lenni. Büszke vagyok arra, hogy vezetésem alatt munkatársaimmal mindvégig sportoló-központú újságot készítettünk, ahol a sportértékeket és a kiemelkedő sportembereket igyekeztünk példaképnek állítani. Azt is sikerként értékelem, hogy kilenc önálló, tematikus mellékletet indítottunk el, amelyek jelentős népszerűségre tettek szert olvasóink körében. És miközben tudatosan óvtuk, sőt, igyekeztünk bővíteni a nyomtatott újság értékeit, haladva a kor követelményeivel, felfejlesztettük az online felületünket is. Mindezek eredményeként a Nemzeti Sport, irányításom alatt nem csupán megőrizte, de bővítette is az olvasótáborát.
Érdekesség, hogy bár rendkívül közvetlen, nyitott és barátságos ember, ám amennyire csak lehet, kerüli a nyilvánosságot. Egyetlen közösségi oldalon sincs fent, de nem található meg az életrajza a közismert online enciklopédiában sem. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy befelé forduló ember lenne, sőt, barátságait minden eszközzel ápolja, a hozzá közel állók mindenben számíthatnak rá.
Legendás baráti kapcsolataim vannak, amelyek hosszú évtizedek óta töretlenek. Détári Lajost például immáron negyven éve sorolhatom a legközelebbi barátaim közé, akivel most is napi szintű a kapcsolatunk. Legendás volt a barátságunk a 2022-ben tragikusan elhunyt Törőcsik Andrással. Egyidősek voltunk, tizenhat évesen ismertük meg egymást, egy Bruck an der Mur-i utánpótlás-tornán, amelyen ő a BVSC labdarúgójaként, én pedig a Ferencváros úszójaként voltam kint. Akkor éppen lomtalanítás volt a városban és az egyik lomkupacból kiemeltünk egy rozzant babakocsit, amelyben aztán vígan tologattam Törőt a főutcán. Később, a tatai edzőtáborban is rendszeresen poénkodtunk egymással, vagy például én törtem be az új focicsukáit. Aztán komolyabb szintre is eljutott a barátságunk, a sok hülyéskedésen túl, emberileg is nagyon közel kerültünk egymáshoz. Halála mélyen megrázott, még ma is gyakran eszembe jut, hiszen, ha még köztünk lenne, május elsején ő is éppen hetven éves lenne...
Néhány évvel ezelőtt teljesen váratlanul érte a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) részéről történő megkeresés, miszerint elnyerte a szervezet által kiosztott Fair Play-díjat. Érzése szerint ugyanis semmi extrát nem tett, csak igyekezett megtartani mindazt, amire szülei nevelték.
Büszkének természetesen büszke vagyok rá, ha a kérdés így felmerül, ám olyan értelemben meg mégsem, hogy én úgy érzem, nem tettem soha semmi különöset, csak azt, amire otthon tanítottak. Annak idején ugyanis, amikor 11 évesen nekiindultam a pesti úszóéletnek, a szülői házból azzal az útravalóval engedtek el, hogy maradjak becsületes, tisztességes ember. Édesapám még azt is hozzátette, hogy fiam, segíts mindig másokon, törekedj arra, hogy jó srác legyél. Otthon mindig a segítőkészséget, a jóindulatot tapasztaltam Szüleim részéről, így számomra a legtermészetesebb dolog, hogy magam is így próbálok élni. És a mai napig igyekszem megfelelni a szüleim kérésének. Ez az egyik vezérlőelve a hétköznapjaimnak. Meggyőződésem: ennek lehetett a legfőbb szerepe abban, hogy érdemesnek találtak a Fair Play-díj trófeájára.
Személyesen is sokat köszönhetek Buzgó Józsefnek, akivel harminc éve ismerjük egymást. Se szeri, se száma azoknak az interjúknak, amelyekhez ő segített hozzá, akár egy telefonszámmal, akár azzal, hogy rá hivatkozva rögtön megnyílt előttem a megkérdezett sportember, mondván: Buzgó Józsi barátjának örömmel nyilatkozik. A hetvenedik születésnapját ünneplő kiváló sportember magánemberként széles látókörű, őszinte, rendkívül jó humorú személyiség. Ma is minden nap 3.50-kor kel, hogy aztán reggel hattól a margitszigeti „Körzővel” indíthassa a napját, betartja ugyanis azt a jó tanácsot, amit világbajnok öttusázó-társától, későbbi futóedzőjétől, Kancsal Tamástól kapott egykoron: „Futni kell!”.
Bár életének minden szakasza eredményekben bővelkedik, nem ezekre a legbüszkébb. Számára a családja – felesége Andrea, és két lánya, Csilla, valamint Réka – az igazi büszkeség és boldogság. Az őt egykoron útjára engedő szülei pedig elégedettek lehetnek: fiúk teljesítette kérésüket. Becsületes, tisztességes, a fair play szellemében élő, hamisítatlan sportember lett, akinek erről ráadásul papírja és emlékérme is van. Isten éltesse még nagyon sokáig a „hetvenkedő” Buzgó Józsefet!
Vezető kép: Buzgó József archívumából (Fotó: Szabó Miklós)