A nagybetűs sportember, akinek papírja is van arról, hogy „jó srác” lett – Buzgó József 70 éves

Rendszeresen a Bányász sporttelepén lógtam, fociztam, nem is számítottam ügyetlennek. Ám az úszásban hamarabb lett sikerélményem, az első versenyemen rögtön nyertem. Úszóként később is voltak korosztályos sikereim, így még általános iskolás koromban úgy döntött a család, hogy kerüljek be a legendás margitszigeti úszókollégiumba. A Ferencváros úszója lettem, együtt versenyeztem a KSI-ben készülő Hargitay Andrással, Verrasztó Zoltánnal és Sós Csabával. Nem voltam sem klasszikus úszóalkat, sem született talentum, viszont sokat kompenzált a hozzáállásom. Nem túlzás, hogy reggel 6-tól este 7-ig az uszodában voltam, minden előírt feladatot szorgalmasan és becsületesen megcsináltam. Sőt, már viszonylag fiatalon tanulmányoztam a korabeli edzésmódszereket is, így gyakran elmondtam a véleményemet a feladatokról, előfordult, hogy ötleteimmel is előálltam edzőim felé, hogy szerintem mit és hogyan kellene csinálni.

Széchy Tamás nem vett be a saját csoportjába. Később elmondta, hogy egy olimpiai- vagy világbajnoki döntős úszót képes lett volna belőlem faragni, de többet nem nagyon. Ez alapján azt vallom: jó, hogy végül így történt. Nekem is megvan a magam mércéje, és ha valóban úgy alakult volna, ahogyan Széchy Tamás mondta, akkor én nem biztos, hogy sikeresnek tudnám értékelni az úszókarrieremet. Hiszen egy vérbeli sportember mindig győzni akar, valódi elégedettséget csak az aranyérem jelenthet számára. Magam is mindig így gondolkodtam erről, ezért is mondom, hogy nem bánom a félbeszakadt úszókarriert.

Viszonylag későn, 1974 nyarán, vagyis majdnem 20 éves koromban kezdtek el az öttusát. Ebben oroszlánrésze volt mentoromnak, példaképemnek, Lázár Péternek, a kitűnő, olimpiai döntős úszónak, a későbbi sikeres, válogatott öttusázónak. A kezdetektől fogva jól ment a versenyzés, 23 évesen már tagja lettem a válogatott keretnek, amelyhez közel tíz éven át tartoztam. Úszásban ugye alapeset volt, hogy jó vagyok, hiszen addig versenyszerűen úsztam. De jól ment a lovaglás és a vívás is, talán kevesen tudják, hogy az MTK színeiben kétszeres magyar bajnok párbajtőrvívó is vagyok, és a záró tusa, a futás is az erős számom volt. A lövészet viszont, mint a lelkizős versenyzőknek általában, nekem is a gyenge pontom lett. Ennél a számnál ugyanis inkább hátrány, ha valaki empatikus és jó a beleérző képessége, hiszen itt gyakorlatilag teljesen érzelemmentes állapotban kell lenni ahhoz, hogy valaki kihozza magából a legjobbat. Nekem ez általában nem is sikerült.

Amikor ez a bejelentés elhangzott, sokkhatásként ért bennünket, ezt kár is lenne tagadni. A helyette rendezendő „Rab Nemzetek Olimpiáját”, vagyis a Barátság Versenyt megnyertük, aminek a sportértéke bizonyos értelemben még nagyobb is volt, mint az olimpiáé, hiszen minden, az olimpiától távol maradó ország két csapatot indíthatott. Fábián Lászlóval, Mizsér Attilával és Szombathelyi Tamással voltunk a győztes magyar csapat tagjai, és jellemző a győzelem értékére, hogy az olimpiai járadékot még a mai napig is kapom ezért. Igaz, ezt gondolkodás nélkül elcserélném egy életjáradék nélküli Los Angeles-i aranyéremre. Ám mostanra bennem legalábbis már nincs emiatt napi szintű rossz érzés, nem is neheztelek a sorsra vagy a Jóistenre azért, mert így alakult. Elfogadtam a helyzetet. Ezt persze megkönnyítette, hogy megtaláltam a célokat, az értelmet, a család és a munka terén egyaránt.

Néhány nappal az olimpia után Török Feri felajánlott egy olyan munkát, amelyre valószínűleg ő is tudta, hogy nemet fogok mondani... Így távoztam a válogatott mellől. Később junior szövetségi kapitány lettem, 1991-ben pedig Feri még egyszer visszahívott vezetőedzőnek, ám nem tudtunk súrlódások nélkül együtt dolgozni. 1992 tavaszán, egy mexikói edzőtáborozás alatt lemondtam, így végleg kikerültem az öttusasportból. Egy ideig kaszkadőrként dolgoztam, majd nem sokkal később Riskó Géza hívott az Esti Hírlap sportrovatához. Nagyon hálás voltam ezért a lehetőségért, pedig akkor még nem is tudtam, hogy ezzel életem új szakasza is elkezdődik.

Igazából a Jóisten áldása volt számomra, hogy a sportújságírás felé terelte az életemet. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindenkit ismerek a hazai sportéletben. Az idősebbeket még-, a fiatalabbakat pedig már ismerem, így sosem okozott gondot egy-egy cikk megírása, vagy a kapcsolatfelvétel. Márpedig ez létfontosságú ebben a szakmában. Amikor a Nemzeti Sport főszerkesztője lettem, 'Hazaérkeztem' címmel írtam meg székfoglaló publicisztikámat. Tényleg úgy éreztem, hogy hazaértem, hiszen amikortól olvasni tudtam, az első számú olvasmányom az akkor Népsportnak hívott sportnapilap volt. Valóságos rituáléim voltak az olvasásában, és tényleg tövéről-hegyére elolvastam az egészet. Kapcsolatom tehát különleges volt és maradt a sportújsággal, amelynek óriási élmény volt a főszerkesztőjének lenni. Büszke vagyok arra, hogy vezetésem alatt munkatársaimmal mindvégig sportoló-központú újságot készítettünk, ahol a sportértékeket és a kiemelkedő sportembereket igyekeztünk példaképnek állítani. Azt is sikerként értékelem, hogy kilenc önálló, tematikus mellékletet indítottunk el, amelyek jelentős népszerűségre tettek szert olvasóink körében. És miközben tudatosan óvtuk, sőt, igyekeztünk bővíteni a nyomtatott újság értékeit, haladva a kor követelményeivel, felfejlesztettük az online felületünket is. Mindezek eredményeként a Nemzeti Sport, irányításom alatt nem csupán megőrizte, de bővítette is az olvasótáborát.

Legendás baráti kapcsolataim vannak, amelyek hosszú évtizedek óta töretlenek. Détári Lajost például immáron negyven éve sorolhatom a legközelebbi barátaim közé, akivel most is napi szintű a kapcsolatunk. Legendás volt a barátságunk a 2022-ben tragikusan elhunyt Törőcsik Andrással. Egyidősek voltunk, tizenhat évesen ismertük meg egymást, egy Bruck an der Mur-i utánpótlás-tornán, amelyen ő a BVSC labdarúgójaként, én pedig a Ferencváros úszójaként voltam kint. Akkor éppen lomtalanítás volt a városban és az egyik lomkupacból kiemeltünk egy rozzant babakocsit, amelyben aztán vígan tologattam Törőt a főutcán. Később, a tatai edzőtáborban is rendszeresen poénkodtunk egymással, vagy például én törtem be az új focicsukáit. Aztán komolyabb szintre is eljutott a barátságunk, a sok hülyéskedésen túl, emberileg is nagyon közel kerültünk egymáshoz. Halála mélyen megrázott, még ma is gyakran eszembe jut, hiszen, ha még köztünk lenne, május elsején ő is éppen hetven éves lenne...

Büszkének természetesen büszke vagyok rá, ha a kérdés így felmerül, ám olyan értelemben meg mégsem, hogy én úgy érzem, nem tettem soha semmi különöset, csak azt, amire otthon tanítottak. Annak idején ugyanis, amikor 11 évesen nekiindultam a pesti úszóéletnek, a szülői házból azzal az útravalóval engedtek el, hogy maradjak becsületes, tisztességes ember. Édesapám még azt is hozzátette, hogy fiam, segíts mindig másokon, törekedj arra, hogy jó srác legyél. Otthon mindig a segítőkészséget, a jóindulatot tapasztaltam Szüleim részéről, így számomra a legtermészetesebb dolog, hogy magam is így próbálok élni. És a mai napig igyekszem megfelelni a szüleim kérésének. Ez az egyik vezérlőelve a hétköznapjaimnak. Meggyőződésem: ennek lehetett a legfőbb szerepe abban, hogy érdemesnek találtak a Fair Play-díj trófeájára.