Miután az NDK 1961 augusztusában hermetikusan körülzárta Nyugat-Berlint, még többen próbáltak meg átszökni a szabadságba. Pokrócot vagy régi matracot dobtak a szögesdrótra és úgy keltek át rajta, vagy azt átvágva próbálták meg elhagyni Kelet-Berlint. A kommunista párt ezért taposóaknákat, botlódrót-kioldású automata sörétesfegyvereket helyezett el a határsávban és a Grenztruppen (határőrség) megkapta a tűzparancsot. A szökevényekre halálos lövéseket lehetett leadni.
A kelet-berlini–nyugat-berlini határon 139-en vesztették életüket lövésektől eltalálva, legalábbis ez az ismert számadat áll rendelkezésünkre. Elképzelhető, hogy az akkori kommunista vezetők pár esetet eltussoltak, hiszen azok nem tettek jót az NDK megítélésének. Sokan felteszik a kérdést, hogy kik voltak a felelősek a határon leadott halálos sorozatokért és hogy megbűnhődtek-e érte.
A válasz, hogy a felelősség az NDK vezetőségénél volt, Walter Ulbrichtnál, majd később Erich Honeckernél, hiszen a Német Demokratikus Köztársaság Kommunista Egységpártja főtitkárjaiként csak ők adhattak parancsot a német–német határon szolgáló határőröknek. Erich Honeckert elő is vette a legfelsőbb szövetségi ügyész és 15 év börtönt kért rá. 1992. november 12-én kezdődött el a per, amelyben Honecker, majd az őt követő főtitkár Egon Krenz és kormányának tagjai, Willy Stoph, Heinz Kessler, Erich Mielke, Hans Albrecht és Fritz Streletz ültek a vádlottak padjára.
A legellentmondásosabb vádlott Erich Mielke, a rettegett kelet-német titkosszolgálat, a Stasi (Staatsicherheitsdienst) igazgatója volt. Sokan védték őt, hogy „csak” a kémkedésért felelt – mind az NDK területén, mind pedig a külföldön dolgozó hírszerzők munkáját is ő irányította –, ám a halálos lövésekért őt nem lehet okolni. Ezt végül az ügyészség is így ítélte meg, és kiengedték a vizsgálati fogságból. Később újból őrizetbe vették, mivel rá tudták bizonyítani, hogy 1931-ben meggyilkolt két rendőrt és hogy az NDK-ban a Stasi érdemben segítette az RAF (Vörös Hadsereg Frakció) terroristáit fegyverekkel, robbanóanyaggal és útlevelekkel. Mielke végül hat év börtönt kapott, ám rossz egészségügyi állapota miatt két év után elengedték. 2000-ben halt meg egy idősek otthonában, majd a kormány egy jeltelen sírba temette a berlini köztemetőbe.
Erich Honeckert is kiengedték megromlott egészsége miatt a vizsgálati fogságból, mivel májrákot diagnosztizáltak nála. Feleségével Chilében kapott menedékjogot, ám Észak-Korea és Szíria is hajlandó lett volna befogadni a házaspárt. Mivel lányuk Santiago de Chilében élt, végül odaköltöztek. Honecker 1994. május 29-én hunyt el. Utódját, Egon Krenzet hat, a határon agyonlőtt menekült halála miatt vonták felelőségre és végül hat év hat hónap letöltendő börtönt kapott 1997-ben.
Krenz az utolsó pillanatig alkotmányosnak és jogszerűnek tartotta a tűzparancsot. A Legfelsőbb Szövetségi bíróság Krenz szabadulása után az ítélet felülvizsgálatát kezdeményezte és megállapították, hogy az túlzottan enyhe volt, és ismételten elítélték újabb hat év és hat hónapra. Krenz ezen nagyon felháborodott és „tárgyalótermi hidegháborúnak” nevezte az ítéletet. Három és fél év után feltételesen szabadlábra helyezték. Krenz ma is él egy tengerparti városkában.
Willi Stoph-ot, az államtanács elnökét közel nyolcvan évesen ítélték vagyonelkobzásra és kettőszázezer márkányi vagyon foglaltak le az idős politikustól. Heinz Kessler nemzetvédelmi miniszter hét és fél év letöltendő börtönt kapott, de jó magaviselet miatt öt év után kiengedték, ekkor már 78 éves volt. Helyettese, Fritz Streletz öt év hat hónap letöltendő börtönt kapott, amelyből csak fél évet engedtek el neki.
A közkatonák, rendőrök és határőrök, akik a párt meghosszabbított kezeként a lövéseket leadták, viszonylag alacsony büntetési tétellel megúszták: legtöbbjük hat hónap vagy egy év börtönt kapott és azt is felfüggesztve. A legsúlyosabb ítélet – 10 év letöltendő – egy olyan esetben született, amikor a határőr az őrtoronyban saját bajtársát lőtte agyon csak azért, hogy ő nyugatra menekülhessen. A bíróság szerint elég lett volna, ha társát lefegyverzi, majd megbilincseli, de nem volt szükség a meggyilkolására.
A politika érdekes visszásságát mutatja, hogy amikor Erich Honecker vagy más kelet-német politikusok az akkori NSZK-fővárosba, Bonnba látogattak, akkor katonai tiszteletadással fogadták őket és megkaptak minden, politikusnak járó tiszteletet, majd kiváltságot. A német újraegyesítés után pedig perbe fogták és elítélték őket. Az NSZK igazából sosem ismerte el az NDK kormányát, hanem az volt a hivatalos narratíva, hogy „Németország területén jelenleg két kormány működik”.
A német közvéleményt nagyjából megnyugtatták az ítéletek. Voltak, akik a közkatonákat is keményebben megbüntették volna, ám ők csak parancsot hajtottak végre, és ha nem engedelmeskedtek volna, akkor minimum 15 év katonai börtönt kaphattak volna. Úgy vélem, ezeket az ítéleteket a későbbi kritizálók egyike sem vállalná fel. A lövészek pedig csak egyszerű fiatal fiúk voltak, akiket 18 évesen besoroztak – nem szuperhősök, de nem is született gyilkosok, hanem csak éppen az érettségin túlesett srácok.
Vezető kép: Kelet-német határőrök a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) fővárosának központjában, az Unter den Linden sugárút végén lévő Brandenburgi kapunál, ahol az 1961-ben felépített berlini fal elválasztja Berlin keleti és nyugati részét. Fotó: MTI/Fényes Tamás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS