A Gyermekek Házában minden egyes óra egy alkotás

Kilencet ütött az óra és az osztályteremben egyszer csak varázsütésre csend lett, az addig morajló gyerekzsivaj megszűnt. Mindenki csendben ült a helyén. Se egy erősebb fegyelmezés vagy osztály vigyázz nem hangzott el, még csak egy napló sem került elő. Ezek nem egy fikcióra épülő ifjúsági regény első sorai, nagyon is valóságos események, melyeket a napokban volt szerencsém átélni. Ha mindezt valaki csak elmeséli talán el sem hiszem. Szükségem is volt pár pillanatra, míg valóban elhittem, mindez a valóság, a helyszín pedig Budapest II. kerülete. Nem az ágyam, hanem a Gyermekek Háza és nagyon is ébren vagyok…

Egy olyan helyen jártam, ahol a gyerekek egész nap az iskolában vannak, mégsem érzik magukat túlterheltnek, ahogy tanáraik sem ismerik ezt az érzést, pedig gyakran előfordul, hogy heti 32 órát is dolgoznak – tudtam meg az iskola pedagógiai vezetőjétől. Kókayné Lányi Marietta tanító is, az ő órájára látogattam el egy májusi reggelen.

Amikor beléptem a terembe, a gyerekek az egyik sarokban sziesztáztak Mariettával együtt. Az idő valahol 8 és fél kilenc között járhatott. Máshol ilyenkor már rég megvolt az osztály vigyázz, a tanár lecsekkolta az osztálynaplót és a hiányzókat is. Hiába (is) vártam valami hasonlót belekapaszkodva az iskolai emlékeimbe, később sem jött. Miközben azon méláztam mennyire más itt minden, az osztály eltűnt, majd kis idő múlva elkezdtek visszaszivárogni a gyerekek a terembe. Később tudtam meg, hogy reggelizni voltak. A Gyermekek Házában ugyanis ez a menterend fél 9 és 9 között.

A reggelek beszélgetőkörrel indulnak a Gyermekek Házában, aztán jöhet a reggeli és a tanulás. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

Igen. Rápillantva az órára kilenc óra volt és az előbbi információ tükrében már értettem a tea és mézes kalács kombójának terjengő illatát. A terem még mindig pulzált, az apróságok pedig nagyon benne voltak a tevésben. Többen az egyik asztalnál kártyáztak, mások mondókákat fújtak, egy kislány – később megtudtam, hogy Flórának hívják – a furulyáját.

Nem volt egyszerű lencsevégre kapni Flórát, de végül sikerült. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

Egyszer csak megérkezett Marietta is, közéjük. Nem szeparálta el magát az asztalánál, hanem velük volt, majd valamikor elkezdődött a tanítás. Meg sem tudom jelölni a pillanatot, hol mikor és hogyan, talán valahol a furulyaszó és a halkuló zsibongás közt félúton. Hogy mi tűnt még föl? Marietta nem kiosztotta, hanem megbeszélte velük, hogy mit fognak csinálni az órán. Az osztály a szókereső mellett döntött. Csapatokba rendeződtek, majd a csoportokon belül is kiválasztották, kinek mi lesz a dolga. Meghatározták azt is, hogy mennyi időre van szükségük ahhoz, hogy megoldják a feladatot. Kilenc percben állapodtak meg és már indult is a „játék”. A csapatból egy valaki, a teremben eldugott szavakat kereste, majd a többieknek úgy kellett azokat lediktálnia, hogy le tudják írni helyesen. Lázasan folyt a munka, miközben röpködtek a szavak: szúrós, sün, simogat, falevelek… jó volt látni, ahogy ott lüktettet bennük a vágy, hogy jól teljesítsenek.

Az már látszik, jóval többről van itt szó, mint hogy a gyerekek megtanulják a nyelvtant és tudjanak helyesen írni.

“A tanulás a gyerek dolga és az ő felelőssége, de ahhoz, hogy ezt tényleg átélhesse, lehetőséget kell biztosítani neki, hogy dönthessen a saját tanulásáról, például azzal, hogy megtervezi a saját tanulási idejét” – mondja Marietta miközben leül velem szemben. “Ezáltal nagyon gyorsan kialakul és folyamatosan nő bennük a felelősség vállalás“ – teszi hozzá. Persze ők sem így születtek. Huszonöt évvel ezelőtt, a 90-es évek elején alakult a Gyermekek Háza, amely azóta is alternatív iskolának számít. A rendszerváltás után volt egy olyan vágy az iskolákban, hogy személyközpontúbbá váljanak. Ez hívta életre a Gyermekek Házát, amely megfordítva az addigi hozzáállást, azt tűzte ki célul, hogy a tananyag helyett a gyerekekre fókuszál.

Az induláskor megfogalmaztuk, hogy értékként kezeljük a gyerekek sokszínűségét, és eltérve a korábbi gyakorlattól, nem azt várjuk, hogy a gyerekek igazodjanak egy egyszínű tanulási környezethez, ahol mindenki ugyanazt tanulja, hanem a tanár dolga, hogy minden tananyagot, ismeretet, készséget, képességet differenciáltan a gyerekek egyéni lehetőségeihez igazítva szervezze a tanulási helyzeteket.

Pont témánál vagyunk. Miközben a differenciált oktatásról megy a diskurzus, megjelenik Szirka. A szőke copfos kislány down-szindrómás – mondja Marietta és már kapcsol is vissza a beszélgetésfolyamához. A Gyermekek Háza életfilozófiája, vagyis hogy differenciáltan a gyerekek egyéni lehetőségeihez igazgatva tanítanak, tette lehetővé, hogy a programba sérült gyerekeket is integráljanak, akik együtt tanulhatnak ép társaikkal. Az intézmény egyébként ebben is úttörőnek számít, 1993 óta foglalkoznak integrált neveléssel, hazánkban elsőként.

Egy kis bemelégítés és “agytorna” az igazi tanulás előtt. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

A tanár azért van, hogy rávilágítson a gyerekek képességeire, nem pedig azért hogy ítélkezzen és azt erősítse bennük, amit nem tudnak. A közös, csoportos munkával pedig megtanulják, hogy számíthatnak egymásra. “Ettől reális lesz az önismeretük és el tudják fogadni, hogy ha egy kicsit nehezebben megy valami. De nem minősítésként élik meg, hanem egy természetes helyzetként” – folytatja a pedagógus.

Nagyon szeretjük őket nézni, hogy a tanulási helyzetek során milyen magabiztossággal, a tanulási technikák birtokában felelősséget vállalva a saját tanulásukért döntést hoznak, és így élik a mindennapjaikat.

Ez volt az a pont, amikor feltettem a lírai kérdést. Hogy tudott “nem elterjedni” a szemlélet 25 év alatt? Marietta meg sem lepődött. Azt mondja, mindenki ezt kérdezi, amikor eljön hozzájuk. Hogy mi a titok nyitja? Az első és legfontosabb a szemléletváltás. “Az hogy a gyerekekhez szeretettel, alázattal és elfogadással viszonyuljanak és a különbségeket valóban értékként kezeljék és tudják kezelni” – sorolja a számukra láthatóan bevált recept hozzávalóit.

A lényeg, hogy ugyanaz az elismerés jár, mondjuk egy gyengébben olvasó diáknak, aki megküzd minden egyes betűvel – így értékelve a szorgalmát és a kitartását – mint társának, akinél mindez nehézség nélkül megy.

A szemléletváltás mellett új módszerekre is volt szükség, olyanokra, amelyek máshová helyezik a hangsúlyt. Mariettáék továbbképzésekre jártak, rengeteget olvastak ilyen témákban, majd ezek mentén hozták létre saját programjukat, amelyet engedélyeztettek.

Egy szokványos reggel a Gyermekek Házában, ahol ma mindenki lenne újra gyerek. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu

A harmadik hozzávalót pedig minden pedagógus egyénileg tudja bele és hozzátenni. Marietta arra biztatja minden kollégáját, kezdjen el kicsit másképp tanítani, merjen megújulni és tanulni a többiektől. Gondolkozzon el egy picit a saját tanításáról, a saját szerepéről és akkor jönnek majd a kreatív ötletek, csak ki kell próbálni és persze az elején kell egy nagy levegőt venni.

Nálunk minden egyes óra egy alkotás. A feladat az, hogy eljussunk minden gyerekhez és optimálisan fejlesszük őket, ezt kell előtte átgondolni, hogyan tudjuk megvalósítani mindezt a tanításon és a feladatokon keresztül. Élményszerűvé kell tenni számukra a tanulási helyheteket és ez nem ördöngösség.

– utal a lázasan dolgozó másodikosaira, akik másfél órája egy nyavalygás és hiszti nélkül, jókedvűen élvezettel tanulnak.

Természetesen ez nem csak a gyerekeknek öröm, számukra is az, ami egy újabb érv a pedagógusoknak a váltásra. Mint mondja, annak ellenére, hogy sokat dolgozik, magas óraszámban tanít, még sem érzi ezt nehézségnek, mert az öröm, amivel jár mindenért kárpótolja. Szerinte egyébként nem a Klik a fő gond a hazai közoktatásban. Állami iskola lévén, ők is a „Klik alá” tartoznak. Szerinte az egységes képzés, az egységes tanítási gyakorlat a valódi probléma, amelyre a differenciált nevelési, tanulási környezet megvalósulásában látja a megoldást.

Tekintse meg a Gyermekek Házában készült képgalériánkat. Fotó: PestiSrácok.hu; Horváth Péter Gyula