Van abban valami csodálatos, ahogy mindenki, de tényleg mindenki az ellenzékben idült mosollyal és önként, büszkén, dagadó mellkassal hagyja magát hülyére venni az Új Múlt Kft. működésének következtében. Az nem kérdés, hogy még jövő tavaszig is számos megrendelése érkezik a cégnek, amit ők a szokott szakmai színvonalon el is látnak majd, őszinte derültséget okozva a nemzeti oldalon – és bizalmat arra nézve, hogy mindezek újabb és újabb szegek a baloldal koporsójában –, de vannak olyan alkalmak és esetek, amikor különösen érdekes elgondolkozni rajta, hogy ezt ők maguk mennyire gondolják komolyan. Hogy esetleg nem egy vicc az egész és csak azt várják, melyikünk neveti el magát hamarabb.
Mert az csak egy átlagos nap történése, hogy adott jobbikosról vállalhatatlan múltbeli események derülnek ki. Az is, ahogy a korábban az összefogást minden módon és alkalommal tagadó pártok szembesíthetőek korábbi szavaikkal, most, hogy mindannyian Gyurcsány Ferenc hátsó felében üldögélnek.
Különben játsszunk el egy gondolatkísérlettel! Tegyük fel, éppen csak az elméleti játék kedvéért, hogy az ellenzéki pártok valóban meg akartak volna szabadulni Gyurcsánytól. Mit kellett volna ebben az esetben csinálniuk? Összezárni – esetlegesen az MSZP-hez ugyanígy viszonyulni, amennyiben valaha is komolyan gondolták volna a múlt erőivel való leszámolást –, mondjuk a 2014-es, de legkésőbb a 2018-as választások előtt, és azt mondani, amit olykor nagy örömmel idézgetnek is: az államférfi a következő nemzedékre gondol, a politikus a következő választásra. És felvállalni, hogy hölgyeim és uraim, annak, hogy Gyurcsány meg a régi komcsik eltűnjenek, az az ára, hogy egy ciklust nagyjából fel kell adnunk. Mert tudjuk, hogy ők nem vonulnak vissza. Tudjuk, hogy ha és amennyiben kihagyjuk őket a saját összefogásunkból, elindulnak majd külön. Aztán mi történt volna?
Gyurcsány marginalizálása. A külföldi támogatók is felismerték volna előbb-utóbb, hogy ez veszett fejsze nyele. Ha ennek nekilátnak, évekkel, választásokkal ezelőtt, politikai értelemben már nem lenne Gyurcsány. Ahogy nem is olyan régen Kocsis Máté mondta az Országházban: nekünk nem okoz örömet, hogy gyurcsányozhatunk. Bár ne kéne! Az ellenzék az oka annak, hogy ezt a mai napig kénytelenek vagyunk megtenni. Mert a kezdeti nehézségek ellenére ennyire egyszerű recepttel meg tudták volna oldani a Gyurcsány-kérdést. Ha akarták volna. De teljesen nyilvánvaló, hogy nem akarták, mert soha, egy pillanatig sem tettek erre komolyan vehető kísérletet. Mindannyian Gyurcsány zsebében vannak, az első pillanattól kezdve ledominálták őket a Szemlőhegyről. Ezért különösen nevetséges, amikor egy színpadon állva Dobrevvel bárki is elszámoltatásról, függetlenségről meg különböző felfogásokról beszél.
Visszatérve a kiindulásunkhoz, ilyen dadaista alkalomnak tűnik Gyöngyösi Márton friss megszólalása is. Gyöngyösiről annyit érdemes tudni, hogy a múltban ő volt – Kovács Bélán kívül – a Jobbik külpolitikai irányának meghatározója, és minél keletebbre kellett utazni, annál jobb kapcsolatokat ápolt. Nevezte ő már példaértékűnek a Krímben lezajlott választásokat is, amikor szerinte minden ott élő kifejezte csatlakozási szándékát Oroszországhoz – ami szerintem is nagyjából igaz, de tippre Gyöngyösi ma már egészen mást mondana –, egyszóval hardcore módban tolta a néppártosodás előtt. Ám a leginkább mind egy történéshez kötik az arcát és tevékenységét: 2012 őszén ő volt az, aki a következőt vetette fel a Parlamentben, amikor a gázai konfliktusról vitáztak:
Itt lenne az ideje annak, hogy felmérjük azt, hogy az itt élő, és különösen a magyar országgyűlésben és a magyar kormányban hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára. Úgy gondolom, hogy adósai egy ilyen felméréssel Magyarországnak.
Kell ezt különösebben magyarázni vagy elhelyezni a politikai térben? Ha emlékeim nem csalnak, Gyöngyösi Márton volt az elmúlt 70 évben az egyetlen olyan országgyűlési képviselő, aki arról beszélt, hogy a zsidó származású embereket össze kell írni – valamilyen táblázatban, gondolom –, mert nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek Magyarországnak. Ezt követte az az esemény, amikor többek között Mesterházy Attila – aki mára a Jobbik szövetségese lett – és Rogán Antal is egy színpadra állt a Parlament előtt, tiltakozva az ilyen kijelentések ellen. De Gyöngyösi Márton volt az is, akit a holokausztot tagadó kijelentései miatt még az MSZP jelentett fel – azóta az MSZP is Gyöngyösi szövetségese. No, és akkor eljutottunk írásom apropójáig, hogy mitől is egészen vérfagyasztóan nevetséges Gyöngyösi Márton, a szövetségesei és a balos sajtó: a minap, miután Marine Le Pen, a Nemzeti Tömörülés elnökjelöltje meglátogatta Orbán Viktort és tárgyaltak egy remélhetően egyre jobban körvonalazódó új, jobboldali, európai szövetségről, Gyöngyösi immár a következőket írta le a közösségi oldalán:
Csak egy újabb nyugati széljobbos Orbánnál – Nagyon rákapott a Fidesz a francia szélsőjobboldaliak meghívására, most éppen Marine Le Pen érkezett Budapestre, hogy Orbánnal találkozzon. Persze lehet úgy voltak a Karmelitában, hogy valamire akkor is el kell használni a reprezentációs keretet, ha már semmilyen normális politikus nem akarja Orbánt meglátogatni. Így aztán maradtak az esélytelenek, meg a futóbolondok. Reméljük, hogy 2022-től Magyarország újra azokkal építhet majd kapcsolatot, akiknek valóban szavuk van a nemzetközi politikában. Ehhez persze először el kell menni szavazni az ellenzékre, és le kell váltani a Fideszt.
Nem, a pofátlanságnak tényleg nincs határa. Sehol sem, úgy tűnik. Ahogy mindig találunk egy előzőnél vastagabb arcbőrt is. Tehát a korábban bemutatott tevékenységével hírhedté vált Gyöngyösi szerint Le Pen szélsőjobboldali politikus, Orbánnál különben is csak ilyenek mutatkoznak – ennek megcáfolását most hagyjuk, elég hozzá egy három másodperces Google-keresés –, az esélytelenek és a futóbolondok.
Hiszen Gyöngyösi Márton 2021-re egy kimért, európai modorú, visszafogott konzervatív. Akit persze arról ismerünk fel, hogy mindig, mindenben egyetért a baloldal társadalomformáló terveivel és soha nem fogalmaz meg egyetlen kritikát sem valódi horderejű kérdésekben. Nyugaton ilyen a konzervativizmus arcéle. És a korábban zsidólistát óhajtó szélsőjobboldalinak nevezheti azt a politikust, aki budapesti látogatása alkalmával többek között megemlékezett a Duna-parti holokauszt emlékműnél is. Tudják, annál, amibe Gyöngyösi egykori képviselőtársa beleköpött és arról értekezett, hogy egy megfáradt nap után ott mindig megnyugszik vagy felvidul, nem emlékszem már pontosan az ocsmányságra. Értik, a virtigli, haszonleső, saját rút elveit is a politikai haszonért eláruló antiszemita szélsőségekkel vádolja a valódi jobboldalit. Jó, hát az elutasítás okozta fájdalmát is számítsuk bele, hiszen anno a Jobbik bármennyire is szerette volna, Le Penék nem voltak hajlandóak velük együttműködni. Gyöngyösi vette a lapot és ebben is remekül alkalmazkodott a baloldalhoz: mindenkit szélsőjobboldalinak kell nevezni, aki Trockijtól jobbra áll.
Gyöngyösi Mártonnak meg a többi jobbikosnak bármit elnéznek, bármit elhisznek és bármikor fátylat terítenek a múltra. Ennek egészen egyszerű oka van: a Jobbiktól nem kell tartani, nagyszerűen érzik már magukat a baloldal hátvakarójaként. És ami esetlegesen még minimális hasznot is hozhat, de legalábbis teljesen veszélytelen, annak jár a leereszkedő vállveregetés. A csahos kutyák pedig tudják, hogy az újabb és újabb árulók elvehetik az ízletesebb csontokat tőlük, ezért magától értetődően ugranak neki arra, amire a gazdi rámutat. Így talán még nyerhetnek pár percet.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS