Nehéz, szomorú sors az árulóké, és nem véletlen, hogy a világ összes szervezete – legyenek azok legálisak vagy éppen illegálisak – mindenkoron őket büntette a leginkább példát statuáló módon. Megvannak ennek sajátságos okai. Egyfelől az, aki a sajátjait árulja el, szúrja hátba és szolgáltatja ki bizonyos mértékben az ellenségnek – ha nem is úgy, mint Ephialtész vagy Hegedüs (sic!) hadnagy –, az önjogán a kiszabható legszigorúbb büntetést érdemli.
Gonoszságnak, aljasságnak, számító cselekvésnek, mindennek a legalja ez. Másfelől üzenetértékkel is bír, mint minden valamirevaló rendszabályozás. Üzeni, hogy senkinek sem érdemes ezt az utat választania, hiszen rettentő következményekre számíthat. Miről is jutott mindez eszembe? Tudják, politikai uborkaszezon van, de ezt már többször is említettem. Most már igazán tombol a nyár, hamarosan megszavazzák a költségvetést, aztán hellyel-közzel valóban nyugovóra tér egy ideig mindenki, hogy aztán majd ősztől úgy igazán beinduljon a kampány a jövő évi, dupla választásokra készülve.
Ilyenkor az embernek olyasmire is ingerenciája van, amikre máskor nemigen. Például Szelényi Zsuzsával készült interjúkat olvasni. Biztosan tudják, ki ő, hiszen aki előszeretettel fogyaszt közéleti sajtót, az nem kerülhette el, hogy még 7–8 évvel ezelőtt is gyakorta találkozzon a nevével. Szelényi nagyon korán, már 1988-ban belépett a Fideszbe, majd az első, szabadon választott országgyűlésben képviselőnek is választották. 1994-ben kilépett a pártból, miután azt nem sikerült beolvasztani az SZDSZ–MSZP dominálta Demokratikus Chartába. Abba a Chartába, aminek a hangzatos dumákat átugorva mindössze egyetlen célja volt: kiengedni a politikai karanténból az állampárt utódszervezetét. Nem állítok nagy megfejtést, ez akkor is mindenki számára nyilvánvaló volt, ezért undorodott tőle a Fidesz, mint a gennyes rongytól, és hogy-hogy nem, innentől fogva indultak meg a Fidesz elleni lejáratóakciók és karaktergyilkosságok, amelyek eredményeképpen az 1993-ban még a választás megnyerésére is képesnek látszó – ezt mutatták a számok – párt éppen csak bejutott 1994-ben a Parlamentbe.
Budapest, 1990. december 21. Szelényi Zsuzsa, a Fidesz parlamenti képviselője az Országgyűlés december 21-i plenáris ülésén. MTI Fotó: Kovács Attila
Ezt a sztorit ismerjük, én is számtalanszor beszéltem róla, de azért nem árt újból és újból felidézni, mert ahogy a személyre szabott karaktergyilkosság és boszorkányüldözés állatorvosi lova Csurka István volt – rajta kísérletezte ki mindazt a magyarországi baloldal, amit azóta is űznek –, úgy a szervezetekre alkalmazott nyomás módszertanát a Fideszen alkották meg. Hiszen amíg Orbánék kifele nem nagyon mutatták, hogy nekik nem igazán felelne meg az SZDSZ ifjúsági szervezete titulus, addig kedves és rendes volt velük a sajtó, kiegyensúlyozott a média minden szereplője. Majd jött a Charta és minden ocsmány hazugság a nyakukba hullt.
Ott és akkor tanulta meg mindenki, hogy kell a baráti sajtó, elsőként a védekezéshez, amíg felépül a struktúra, majd a permanens támadáshoz.
Ez van, nem mi találtuk ki, nem is feltétlenül szeretjük, de a baloldal nem hagy más lehetőséget. Rod Dreher mondta meg nem is olyan régen kifejezetten szemléletesen: a konzervatív oldal mellett azért állnak ki látszólag kevesebben, mint a baloldal mellett, legalábbis kevésbé láthatóan, mert egyszerűen nem tudják elfogadni, hogy ez a lét folyamatos harc. Reakció, persze, azaz végső soron mindig visszatámadás, hogy fokozatosan visszavegyük értékeinket, értve itt valódi és átvitt értelemben is, de ez a fajta életmód nem mindenkinek ízlik. Máshogy pedig nem megy és ez nem is lesz másként. Harcolunk tehát, mert ez a fő attitűdünk, ez fáj igazán a baloldalnak. És ezért érkeznek a támadások, mert látják, hogy nem tűrünk csendben a sarokban, jól nevelt konzervatív módjára, mint az áruló, úgynevezett igaz, európai értelemben vett konzervatívok.
Szabó Tímea (b) és Szelényi Zsuzsanna (b2), az Együtt–PM-ben politizáló független országgyűlési képviselők, valamint Vadai Ágnes, a Demokratikus Koalícióhoz (DK) tartozó független parlamenti képviselő (j) A nők részvétele a politikában – hazai és nemzetközi körkép a 2014-es parlamenti választások után és az önkormányzati választások előtt című tanácskozáson a Budapesti Európai Ifjúsági Központban 2014. október 3-án. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Itt térünk vissza Szelényihez, aki persze személyében érdektelen – meg soha nem is volt konzervatív, de azt a típust jobban ismerjük –, csak mint esettípus érdekes. Akit, minő érdekesség, a CEU foglalkoztat. Aki 2014-től egy cikluson keresztül Bajnai mellett még egyszer országgyűlési képviselő lett. Továbbá aki olyan, a dollármédiában stabilan hordozható, a régi időkről szabadon hazudozó áruló, akivel időről időre el lehet készíteni ugyanazokat az interjúkat, más és más feldobott labdákkal operálva. Vannak még így páran, de őszintén elmondom, még nekem sem jut eszembe a nevük.
Tudják, a mindenkor bevethető toposzok: Orbán már akkor is nagyon akarta a hatalmat! Nem volt tanácsos Orbánnak nemet mondani! Orbán politikát látott mindenben, nem a közfeladat adta csodálatos lehetőségeket, értsd, bátran kinyalni a komcsik seggét! És így tovább, és így tovább. Évente biztosan lehoznak féltucatnyi hasonló beszélgetést. Egyszer a Telexen, mint most is, majd a HVG felületén – remélhetőleg fizetősen –, aztán a 444-en, and so on, and so on.
Miért érdekes ez? Egyáltalán nem érdekes, de említettem azt a bizonyos banánszezont. Csupán azt mutatja meg nekünk, hogy micsoda demokrácia uralkodik idehaza. Hiszen azok az árulók, akikkel egy keményebb rendszer bizonyosan példát statuált volna – hiszen saját maguk meghatározása szerint belső, csak a régi szereplők által ismert élményeket, információkat osztanak meg a nagyközönséggel és elsősorban az ellenfelekkel –, most a legzavartalanabb életet élik. Jól van ez így? Magam sem tudom, mert szólnak erős érvek e megoldás mellett is, de ennek kifejtésére kéne egy másik cikk. A lényeg, hogy saját maguk szavai, bármilyen szavai a diktatúráról azonnal és létezésüknél fogva bizonyítják a cáfolatot. Hogy nem, semmiféle diktatúra nincs itt. Ha az volna, nem mondhatnák mindezeket, pláne nem nyilvánosan.
Na, akkor most a következő dollármédiás vamzerkodásig felejtsük is el Szelényi Zsuzsát.
Vezető kép: Szelényi Zsuzsanna, az Együtt elnökségi tagja, országgyűlési képviselő A Liberális Magyarországért Alapítvány Nem magánügy! című, a családon belüli erőszakról szóló kerekasztal-beszélgetésén Budapesten 2017. január 31-én. MTI Fotó: Balogh Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS