Ha számít a véleményem…

A vasárnapi parlamenti választások tétje, legfőbb eldöntendő kérdése: kire, mely politikai oldalra bízzuk a kormányzást a következő ciklusban? Gyakorlatilag kétféle válasz lehetséges: vagy a hatalmat jelenleg gyakorló pártszövetségre, vagy az egyesült ellenzékre. Ez idő szerint – ha tetszik, ha nem – két oldal létezik: a nemzeti érdekeket érvényre juttatni igyekvő polgári-konzervatív, valamint a globalista törekvéseket szolgáló balliberális. A többiek legfennebb a futottak még kategóriába sorolhatók. Még akkor is, ha valamilyen csoda folytán valamelyikük esetleg parlamenti képviselethez jutna.

A választópolgárt illik érett, tájékozott, felelősen gondolkodó és helyesen döntő alanynak tekinteni, akinek mindig igaza van. Kivéve, amikor nincs, amikor tévesen dönt. Igaz, erre csak később döbben rá. De akkor már tényleg késő bánat. Korrigálnia csak a soron következő választáskor adódik lehetősége. Addig viselnie kell hiszékenységének, manipulálhatóságának, magyarán: balekságának következményeit. Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy a választópolgár memóriája kétségbeejtően rövid, akárcsak az akváriumi aranyhalaké, amelyek emiatt újra és újra beleütköznek az üvegfalba. Nos, lehet, hogy nem egészen helytálló megállapítás ez, legalábbis az aranyhalakra vonatkozóan, de a választókra mindenképp érvényes. Tapasztaltunk már hasonlót. 2002 mélyen beleégett a tudatunkba. A miénkbe, a hozzánk hasonlóan gondolkodókéba. Legalábbis így remélem.

Nem Magyarországon élek – igaz, a szívem érte dobban, de ez most nem ide tartozik –, tehát közvetlen, napi tapasztalatom nincs a gazdasági, társadalmi, kulturális élet napi történéseiről, azaz a „társadalmi valóságról”. Kíváncsi emberként, médiafogyasztóként legfennebb információim vannak. Amelyek sokféle forrásból származhatnak. Nemzeti érzelmű, keresztény-konzervatív értékrend szerint élő emberként számomra egyértelmű, hogy mely politikai oldalra adom a voksom. És még valami: ha már – a Fennvaló akarata szerint és a Fidesz-kormány jóvoltából – megadatott nekem a választójog – igaz, csak korlátozott, mert pusztán listára voksolhatok, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a legjobb esetben is mindössze egy-két mandátum sorsába lehet beleszólásom –, akkor kötelességemnek tartom élni vele.

Hogy a Fideszre voksolok, az egyértelmű. És ezen, ha rajtam múlik, életem hátralevő részében már nem szándékozok változtatni. Bár azt magam is megtanultam, hogy ami a politikát illeti, soha nincs soha. Hallom, látom a haladárok tiltakozását, fintorgását, de kérdem én: akkor, amikor az állampolgárság felvételének könnyített módját lehetővé tevő törvény született, miért nem szavazták azt meg? Most bátran, felemelt fejjel jöhetnének – akár kampányolni is – közénk, nem úgy, mint MZP, az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, akit itteni „elvtársai” valósággal a  kertek alatt csempésztek be, s rejtettek el a kolozsvári és marosvásárhelyi köznép elől. Mint valami illegalistát.

Ha már a globalista erők kegyeltjére, az „összegfogdosott” magyarországi ellenzékre és minduntalan önellentmondásba keveredő miniszterelnök-jelöltjére ennyi szót pazaroltam, akkor hadd osszam meg néhány gondolatomat a nemzeti érdekeket követő jelenlegi és minden bizonnyal jövőbeli kormányerőkről, s magáról Orbán Viktorról. A jelenlegi kormányzat gazdasági teljesítményét megítélhetik sokféleképpen. Minden bizonnyal lehetett volna sokmindent jobban csinálni. De innen eljutni odáig, hogy minden rossz, minden szar, amit a jobboldali kormányzat tett, azon felül, hogy hazugság, bizony gazemberség. Egyetlen dolgot említek: a jelenlegi minimálbér annyi, mint amennyi a ballib kormányzás idején az átlagkereset volt. Hogy a polgári kormány visszaállította a tizenharmadik nyugdíjat és fizetést, amit éppen a jelenlegi ellenzéki oldal törölt el, az is tény. Ezzel befejezem, mielőtt a fejemhez vágnák, hogy mit pofázok bele, hisz nem Magyarországon adózok.

Ami pedig az orosz-ukrán háborút illeti, azt hiszem, a magyar kormány a lehető leghelyesebb módon járt el, amikor nem egyezett bele, hogy az ország területén keresztül fegyvereket szállítsanak, illetve abba sem, hogy Magyarország katonákat küldjön Ukrajnába. A globalista ellenzék viszont ennek éppen az ellenkezőjét szorgalmazza. Ami által, következményeit tekintve elkerülhetlenül,  igen veszélyes helyzetbe sodorhatná az országot. Úgy látszik, nekik semmi sem drága, ha egy jót O1G-zthetnek. A mai magyarországi ellenzék számára olyan Orbán, mint a tánclépéseket tanulóknak a kályha: csak onnan tudnak elindulni, s csak oda képesek visszatérni.

Erdélyi székely-magyarként számomra nem mellékes, miként tekintenek például a románok – mind a politikusok, mind a kisemberek – Magyarország miniszterelnökére. Nos, abból kiindulva, ahogyan a politikum viszonyul hozzá – a NATO és Brüsszel kegyeit leső többség tele szájjal szidja, diktátorozza, de vannak, akik elismerőleg szólnak politikai teljesítményéről –, azt kell mondanom: valamit igen jól csinál, ami által megkerülhetetlen tényező a kelet-közép-európai térségben.

Számunkra, kisebbségi sorban élők számára életbevágóan fontos a lehetőleg erős, nemzetközi téren jegyzett, saját érdekeiért kiálló, következetes külpolitikát folytató anyaország támasza. Politikailag és lélektanilag is. A jelenlegi  Magyarország – bár elismerem: nem a Kánaán, addig még jó sok van – tagadhatatlanul e felé tart.

Ez az, amit nem szabad szem elől tévesztenünk.

Ha egyáltán számít a véleményem…