Lehet háborúval jóemberkedni, csak semmi értelme
Az ukránok nem csak megtámadták többször, később újra sem indították politikai okokból a Barátság kőolajvezetéket.
A morális felháborodás önmagában nem stratégia. Ahhoz, hogy megértsük, miért sodródik Európa az öngyilkosság szélére az ukrajnai konfliktus kapcsán, le kell hántanunk a propagandát, és három, egymástól jól elkülöníthető szinten kell megvizsgálnunk a valóságot: a jóemberkedésen túllépve meg kell vizsgálni, hogy nemzet stratégiai és geopolitikai szinten mit jelent, hogy a szomszédban épülő maffiaállamra akar a magyar közélet egyik fele feltenni mindent.
A háború első és legnyilvánvalóbb szintje az emberi szenvedésé. Aki nem látja meg a videókban a romokat, a kettészakadt családokat és a fronton elvérző tízezreket, az nem ember. Itt nincs helye vitának: az áldozatok segítése morális kötelezettség. Magyarország ennek eleget is tesz, történetének legnagyobb humanitárius akciójával bizonyította, hogy a politikai nézetkülönbségek felett áll az élet védelme.
Azonban a puszta empátia csapda is lehet. Ha hagyjuk, hogy csak az érzelmeink vezessenek, elveszítjük a józan ítélőképességünket a megoldást illetően. Az egyéni tragédiák megállítása ugyanis nem a fegyverszállításokon, hanem a harcok azonnali beszüntetésén múlik.
Ha ezt leszögeztük, a második szint, hogy a nemzeti stratégián hogyan kezeljük az ügyet. Magyarország elemi érdeke egy szuverén Ukrajna létezése, amely ütközőzónaként funkcionál közte és Oroszország között. De miben mérik ma a szuverenitást? 2022 márciusában, az isztambuli tárgyalások idején még esély volt egy olyan megállapodásra, amely megőrizte volna Ukrajna államiságát és integritásának nagy részét. Ezt a lehetőséget – brit és amerikai demokrata nyomásra – elvetették, és azóta a háború „a végsőkig” tartó küzdelemmé eszkalálódott.
Magyarország történelmi tapasztalata, hogy valahányszor nagyhatalmi törekvésekhez csatlakoztunk „segédnépként”, abból katasztrófa lett. Nincs katonai kapacitásunk, sem politikai akaratunk arra, hogy magyar életeket áldozzunk fel egy olyan konfliktusban, amelynek eszkalációja csak romlást hozhat. Aki fegyvert és katonát követel, az elfelejti: a szuverenitás nemcsak a határvédelemről, hanem arról is szól, hogy ne mások mondják meg, kinek a háborújában kell meghalnunk.
Ugyanezen a szinten kell felvetni az energiabiztonság kérdését is: a magyar energiaellátás jelentős részben az orosz energiahordozóktól függ, így értelemszerűen érdeke a pragmatikus hozzáállás Oroszországtól. Itt azonban a morális alapú érvelés, nevezetesen, hogy a magyar energiaszámla táplálja az orosz hadikasszát, aligha igaz: ez csak marginális bevételt jelent Putyinnak. Ellenben azzal a számlával, amit az Indián keresztül a nyugati államok által felvásárolt olajért benyújt. Még akkor is, ha ez mára jóval kisebb volumen, mint a háború előtt. És itt érünk el a harmadik ponthoz.
Európa gazdasági ereje évtizedekig az olcsó orosz energiára és a fejlett technológiára épült. A szankciós politika és az energiakapcsolatok elvágása nem Oroszországot térdeltette le, hanem Európa versenyképességét ásta alá. Miközben mi drágán és közvetítőkön (például Indián) keresztül vesszük ugyanazt az orosz olajat. Ez nyilván az európai versenyképességet rontja, van azonban egy távlati probléma is.
A háborút megelőzően Kína hadserege már hatalmas volt, technikai fejlettsége pedig az Egyesült Államokéval vetekedett. Egyetlen okból nem nőhetett fel csak az USA mellé: katonai ereje ellenére félkarú óriás volt, mivel az ország nem rendelkezett megfelelő üzemanyag és olajtartalékkal néhány hétnél hosszabb teljes körű mobilizációhoz. Az uniós szankciók ezt részben megoldották.
Oroszország a kieső exportját Kína felé irányította, amelynek következtében Kína jelentős tartalékokat halmozott fel. Az amerikai szakértők szerint még mindig csak két hónapra tudnának mozgósítani, de ez már előrelépés. Viszont ha Európa nem lép fel felvásárlóként az orosz energiahordozókra, előbb-utóbb Kína felépítia a potenciálját. Ha pedig ez megtörténik, az elöregedő népességgel küzdő euroatlanti világ nem lesz ellenfél a globális dél és a keleti autokráciák ellen.
Európának tehát az Ukrajna-projekt helyett inkább saját maga felépítésére kellene foglalkoznia, Kína hátráltatásával. Ehhez viszont helyre kellene állítani Európának a pragmatikus viszonyt Oroszországgal. Enélkül viszont az Európai Unió nem lesz a világrend átalakulásának egyik motorja – önmagát tönkreteszi, mindenki mást pedig felemel. Ha így folytatjuk, Európa fogyasztó lesz, nem termelő.
