Ha válni lehet, pedig keresztények vagyunk, akkor az eutanázia mitől tabutéma?

A jó halálról való gondolkozás végigkíséri az egész emberi kultúrát. Nem kell ahhoz különösebben avatott ismerőjének lenni a civilizációnknak – avagy éppen civilizációinknak, erre mindjárt visszatérek –, hogy tudjuk, kevés olyan kultúrtörténeti esemény foglalkoztatta jobban a filoszokat, mint a halál maga.

Amely problematika eseti kezelése éppen úgy megmutatkozott évtizedeken át tartó építkezésekben, amely fajunk legcsodálatosabb, legdöbbenetesebb kézzel alkotott műtárgyait is megalkotta – amúgy a kerék ismerete nélkül minek is az, nem véletlen, hogy az egyiptomi leírások a hükszöszok betörésekor úgy említik az érkezőket, mint olyan harcosokat, akik mének vontatta harci fellegeken rontanak rájuk, értsd, harci szekereken –, vagy akár abban is, hogy százakat mészároltak le egy-egy nagyság temetésén, Attilától prekolumbián társadalmakig.

Ne tudja senki, mi is ez a misztérium, soha el ne mondhassa, soha, senki. Ez a halál. Talán az egyetlen olyan tényleges, létező esemény, amely összeköti ezeket a bizonyos civilizációkat.

De miért is mondom azt, hogy civilizációk? Talán Céline említi egy helyütt, hogy korántsem biztos abban, lehet-e egyáltalán beszélni emberiségről, hogy létezik-e ilyesmi a maga valóságában vagy sem. Gondoljunk csak bele: az antropológiai jellemzőkön túl ugyan mi köthetett, mi kötne össze egy – ha már prekolumbiánokat említettem – olmék kultúrát, a maguk rejtélyes kőfejeivel, a maják részére is példát mutató tevékenységeikkel vagy akár a rituális tömeggyilkosságokkal áthatott közép- és dél-amerikai civilizációkat mondjuk az olmékokkal már egy időben létező Római Birodalommal, amely az olmék kultúra utolsó napjaiban már biztosan megalkotta a 12 táblás törvényeket. Ég és föld.

És persze ne essünk abba a hibába, mint amibe a humanizmus kéretlen bélyege által az elmúlt pár száz évben szinte minden értékelő beleesik: hogy csak az alapján értékelünk egy civilizációt, hogy X, Y és Z pontosan mit követett el, aki ahhoz a civilizációhoz tartozik. Mintha nem volna teljesen irreleváns, hogy fényteljes tradíciók értékelésekor a szubjektum kurvára ganz egal. Jó, de erről itt és most fölösleges volna beszélni.

Visszatérve az elsőre megpendített gondolathoz, ahhoz a bizonyos jó halálhoz, különbség csak aközött volt, hogy adott kultúrák mit tartanak a jó halálnak, milyen körülmények beteljesülése szükséges ehhez. Mi itt és most azzal foglalkozzunk, ami ránk, európaiakra érvényes: a zsidó, római és görög hozzáállással.

E téren a judaizmus fogalmi alapvetései képezik leginkább részét a keresztény civilizációnak. Kezdve attól, hogy a Tóra tanítása szerint testünk sem csak a sajátunk; azt, mondhatni, kölcsönbe kaptuk, aztán majd a Jóisten eldönti, mikor kéri tőlünk vissza – vö. ezt azzal, amikor a teljes balos sajtó azon ugrált ökölbe szorult fejjel, hogy jaj, Gulyás Gergely egy kérdésre hogy tudott ilyet mondani?! Azért, balos NEM barátaim, mert a zsidó–keresztény kultúra így gondolkozik erről a kérdésről. És amikor egy keresztény kontinens keresztény államának keresztény–konzervatív minisztere keresztény szemszögből nyilvánul meg, akkor azért annyira nem érdemes meglepődni és játszani a hülyét.

Na, és ha már itt vagyunk, egészen pontosan az eutanázia kérdésénél – talán már kitalálták, hogy a jó halál gondolata és minden egyéb felvetés erre lyukad majd ki –, akkor bizony fel kell tenni a kérdést: mi fontosabb 2023-ban? Egyáltalán, van-e ennek a kérdésnek az ún. idők jeleinek tükrében egyrészt vagy másrészt értelmezhető relevanciája? Lehet-e ugyanúgy kulturális és csakis kulturális dimenzióban értelmezni ezt a kérdést, mint ahogy manapság a köznapokban – legalább magunknak ne hazudjunk – az összes keresztény alapvetést értelmezzük, vagy ezt másként kell? Nem tudom, kérdezem.

Keresztény tanítás szerint például nincs válás. A mai társadalomban pedig van válás. Szemben áll egymással a kettő? Elég nyilvánvalóan. Keresztény tanítás szerint nincs, nem lehetséges abortusz. A mai társadalomban van, mégpedig pont Magyarországon meglehetősen liberális az erről rendelkező törvény. Egy sor ilyet fel lehetne sorolni.

Mondhatjuk azt, hogy a halálról szóló keresztény tanítás magasabb rendű, mint a házasságról vagy a gyilkolásról szóló? Nem állítok semmit, kérdéseket teszek fel. Vindikálhatjuk-e magunknak azt a jogot, hogy eldöntsük, melyik tanítás fontosabb és melyik kevésbé? Válogathatunk-e úgy, mint a piacon? Mert a rómaiak vagy éppen a görögök is teljesen máshogy álltak ehhez a kérdéshez. Meg egy csomó más mindenhez is.

Nem tudom, mi a megoldás és osztom azoknak a véleményeknek egy részét is, amelyek attól tartanak, hogy bármilyen eutanázia engedélyezése nagyon szürke és ellenőrizhetetlen utat nyitna olyan esetekben, amikor öregekre és betegekre adott családoknak már nincs szüksége. Valid félelem. De azt a meglátást is osztom, aki cselekvőképessége teljes birtokában úgy dönt, úgy döntene, hogy nem kíván borzasztó szenvedésekkel szembenézni. És szerencsére ebben a kérdésben, a nagy általánosságot tekintve, soha nem kell döntenem.

Vezető kép: MTI/Árvai Károly