Napok óta zajlik az előválasztás eddigi történéseinek elemzése jobbról is és balról is. Úgyszintén folyik a versenyben maradt miniszterelnök-jelöltek kampánya, amelyben elhangzott már minden és mindennek az ellenkezője is. Miután ezt akárki nyomon követheti, akit érdekel, ezért írásomban nem erről szeretnék szólni. Inkább ennek az egésznek a többszörös hitelességi deficitjét próbálom meg leleplezni és felmutatni.
A címben szereplő megfogalmazás nem azt jelenti, hogy ne ismerném József Attila Dunánál című versének mára már közmondássá nemesedett klasszikusát, amely éppen ellenkezőleg fogalmaz: fecseg a felszín, hallgat a mély. Egyértelmű azonban, hogy az előválasztás esetében a fenti cím a helytálló. Mert amíg a felszínen, kifelé bájmosolyok közepette a nagy összefogást hirdetik, egységről beszélnek és megbonthatatlan szövetségről handabandáznak, addig a mélyben már most, a kezdet kezdetén újra és újra kikandikál, hogy ez az egész ellenzéki szövetség nem más, mint egy olyan konglomerátum, amelyet kizárólag a beteges hatalomvágy és a kormány-, valamint a kormányfő iránti fékevesztett gyűlölet tart össze, de az is csak addig, ameddig nem sérülnek túlzottan az egyéni hatalmi- és egzisztenciális érdekek.
Ez azonban csak az egyik ok, amiért súlyos hitelességi deficitről beszélhetünk az ellenzék előválasztás kapcsán. Emellett még számos egyéb tényező is van, ami azt igazolja, hogy ez az egész komédia csak arra volt jó, hogy beszéljenek róluk és bekerüljenek a híradásokba. Sikerült ugyanis saját maguknak szinte mindent felrúgni abból, amit – rendkívül hangzatos kommunikációs paneleket puffogtatva – ők maguk állítottak fel megvalósítandó célként. Vegyünk sorra ezek közül néhányat, a teljesség igénye nélkül.
Mégis a „füstös, hátsó szobákban” döntöttek
Az előválasztással kétséget kizáróan egyfajta nóvum jelent meg a magyar politikában, hiszen idehaza nem volt jellemző, hogy efféle módon válhasson valaki hivatalosan is országgyűlési képviselőjelöltté. Ha ez maradéktalanul megvalósult volna, akkor most nem tehetnénk egyebet, mint hogy elismerjük: az ellenzék véghezvitt egy jelentős dolgot a magyar politikai életben. Azonban ez totális kudarcot vallott.
Már a kezdet kezdetén, kevéssel az érintett pártok tárgyalásainak megkezdése után kiderült: szó sincs valódi előválasztásról, az csupán a hivatalos kommunikáció szintjén létezik. A valóságban éppen az történt, amelyet – szavaik szerint legalábbis – eredetileg elkerülni szándékoztak: „füstös, hátsó szobákban” maguk a politikusok döntötték el, hogy hol ki indulhat egyáltalán.
Volt, ahol eleve egy jelöltre lehetett csupán voksolni – v.ö. a Kádár-korszak népfrontos „választásaival” –, de ahol többen indultak, azon körzetek túlnyomó többségében is előre borítékolni lehetett, hogy ki lesz majd a befutó.
A múlttal való leszámolás álságos hangoztatása
Különösen a Momentum hirdette és hirdeti magát a múlttal való leszámolás XXI. századi pártjának. Ily módon ők lettek napjaink új LMP-je, amely annak idején szintén azt állította, még a nevében is, hogy lehet más a politika… Mára láthatjuk, hogy mennyire tudták ezt megvalósítani, és ugyanezen a nem túl fényes jövőt sejtető úton indult el a Momentum is, amikor mindazokkal összeálltak, akik ellen új világot hirdettek. Szinte már szánalmas volt, ahogyan az ellenzéki médiafelületek ezzel kapcsolatos óvatos, „fékezett habzású” kérdései alkalmával magyarázkodtak. Többnyire olyan magas röptű indokokig sikerült eljutniuk, hogy „Orbán leváltása érdekében van szükség erre”, vagy hogy „ennél a korrupt rendszernél minden jobb”.
Pedig mindannyian tudjuk, látjuk, hogy mi a valóság! Egyfelől ennyi van bennük, nem több. Legfeljebb „csatolt részként” tudnak valahol megragadni, mert amikor önálló mondanivalót kellene felmutatni, akkor megáll a tudomány, azzal ugyanis nem rendelkeznek. A másik ok pedig abban keresendő, hogy senki nem adhat mást, mint ami valójában önmaga. A hírhedt, Heves megyei párttitkári felmenővel rendelkező Fegyőr nyilvánvalóan és szükségszerűen oda csatlakozott, ami múltjából, és az immáron saját maga által is továbbvitt „vonalból” egyedül számításba jöhetett: a nemzetellenes oldalhoz.
De azért ne legyünk igazságtalanok és ne csak a Momentumot említsük. Újabban Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter kiemelt lózungja, hogy megválasztásuk esetén a 2010 előtti korrupcióval is leszámolnak. Természetesen a hitelesség kedvéért ezt nem Karácsonnyal, hanem Márki-Zay Péterrel mondatják ki, de Karácsony is jelentőségteljesen bólogat, amikor Márki-Zay erről beszél.
Könnyű belátni, hogy mennyire hihető ez az ígéret akkor, amikor Draskovics Tibortól Gál J. Zoltánig a 2010 előtti világ egész sereg képviselője már most is ott sertepertél Karácsony főpolgármester úr húsosfazeka körül, és ez az egész bagázs – valamint a láthatóan kézi vezérelt Karácsony is – a legerősebb párt vezetője, vagyis Gyurcsány kottájából játszik… Kétség sem fér hozzá, hogy ellenzéki győzelem esetén pontosan ugyanez történne országos szinten is, csak persze sokkalta nagyobb volumenben.
Árulások
Bár egész sor konkrét példát lehetne felhozni arra, hogy fű alatt milyen módon tettek keresztbe egymásnak is a jelöltek és a pártok (lásd: fecseg a mély), de ezúttal csak kettőt emelnék most ki. Az egyik Karácsony Gergely és Tóth Csaba ügye. Hogy Tóth Csabának milyen zűrös ügyei voltak korábban, nem ennek a cikknek a témája.
Bármit is tett vagy nem tett Tóth Csaba, az ő támogatása tökéletesen megfelelt Karácsony Gergelynek akkor, amikor polgármesternek indult Zuglóban. Semmiféle aggálya nem volt a XIV. kerületi MSZP-s politikussal kapcsolatban. Öt polgármesteri éve alatt sem került napvilágra egyetlen ügy sem, amelyben Karácsony – mint polgármester – nyíltan és egyértelműen szembehelyezkedett volna Tóth Csaba vélt vagy valós mesterkedéseivel.
Aztán 2019-ben már mutatkoztak ugyan törésvonalak, de mire bármi is kipattanhatott volna, egy mosolygós/ölelkezős fotón cáfolták az állítólagos konfliktust. Most is egyértelmű támogatást adott Karácsony Tóth Csabának az előválasztáson, azzal a Hadházy Ákossal szemben, akit a Momentum a semmiből oda ejtőernyőztetett.
Erre az utolsó pillanatban – amikor az előválasztási procedúra már javában zajlott – élő adásban hátrált ki a saját jelöltje mögül, ami után az ember képtelen szabadulni attól a vélekedésétől, hogy ez a kihátrálás azért következett be, mert az addig beérkező eredmények alapján Karácsony informálisan már értesült arról, hogy Hadházy fölényesen vezet. Vagyis szó sem volt erkölcsi aggályokról, kizárólag az számított, hogy Tóth Csaba – mint vesztes – keze már elengedhető volt, már nem érte meg kiállni mellette.
A másik döbbenetes árulást a Jobbik, mint párt követte el. Az a Jobbik, amely annak idején úgy tett szert népszerűségre, hogy saját gondolatok híján először Csurka Istvánnak a nemzet javát valóban szolgáló, iránymutató gondolatait lopta el forrásmegjelölés nélkül, majd mindezt nyakon öntötte a cigánybűnözés hangoztatásával és a Magyar Gárda masíroztatásával, magát pedig a nemzeti radikalizmus zászlóvivőjének nevezte.
Egyik első gyűlésükre a feddhetetlen forradalmárt, a Corvin köz egykori hősét, Pongrátz Gergelyt hívták meg vezérszónoknak, akivel a kétkedők előtt próbálták legitimizálni saját magukat. Innen „sikerült” mára eljutniuk oda, hogy összefogjanak a DK-val (!) és – Volner Jánost idézve – végbélkúpként oldódjanak fel a balliberális politikai oldalban. Ennél nagyobb és aljasabb árulást aligha követhettek volna el az őket sokáig segítő, jó szándékú, nemzeti elkötelezettségű emberek sokaságával szemben, amit tovább tetéz, hogy ezt az emberekre hárították, mondván: „meghallottuk a választók akaratát!”
Mindezek ismeretében csupán sovány vigasz nekünk – akik bár Jobbik-szavazók sosem voltunk, aktivistáik meg még kevésbé, de mégis a hányinger kerülgetett bennünket pofátlan pálfordulásaikat és elképesztő árulásaikat látva – Jakab Péter gyalázatos leszereplése a miniszterelnök-jelöltek szavazásán, hiszen ezzel fehéren-feketén kiderült, hogy még az ellenzék leginkább elkötelezett szavazóinak sem kell a magát az egyszerű nép gyermekének beállító, parizerevő, krumplizsákos bohóc…
Csak a haza sorsa számít. Vagy mégse?
Nehéz eldönteni, hogy az ember sírjon, nevessen vagy szörnyülködjön, amikor Karácsony Gergely a hódmezővásárhelyi városháza előtt állva nem átallja azt mondani a Márki-Zay Péterrel közösen tartott sajtótájékoztatóján, hogy „számunkra nem a pozíció a fontos, hanem a haza sorsa!”
Figyelembe véve Karácsony Gergely eddigi pályafutását, elmondható: a főpolgármesternek kizárólag a saját politikai túlélése a fontos, semmi más. Ezúttal megkímélnék mindenkit attól, hogy Karácsony Gergely eddigi pálfordulásait, valamint a személye és a politikai tevékenysége kapcsán megfigyelhető feloldhatatlan ellentmondásokat felsoroljam, mert az egy önálló tanulmányt is kitenne.
A sormintába tökéletesen illeszkedő Tóth Csaba-ügyről ráadásul fentebb már ejtettem szót. Karácsony elve faék egyszerűségű: semmi más nem számít, csak a saját politikai túlélése. Nem vitás, persze, hogy ha a csillagok szerencsés együttállása folytán ez hatalmat és pozíciót is hoz, akkor azt Karácsony nem fogja eltaszítani magától, de számára ezek legfeljebb járulékos elemek. Neki a lényeg az, hogy a saját politikai jövőjét bebiztosítsa. Emiatt keveredik például olyan megdöbbentő logikai bukfencekbe, hogy bár szerinte Dobrevvel nem lehet győznie az ellenzéknek, de azért mégis látja őt maga előtt, mint leendő külügyminisztert.
Gyurcsány aligha adja át a vezetés jogát, Dobrev lehet a befutó
S ha már Dobrev Klára szóba került: őszintén szólva meglepetéssel veszek minden olyan véleményt, amelyek Karácsony Gergely majdani miniszterelnök-jelöltségét és listavezetői szerepét említik. Mindez ugyanis alapvetően szembe megy azzal, ami Gyurcsány Ferenc maga.
Gyurcsányt – ahogyan az a Balatonőszödön elmondott beszédének jó néhány részletében is vastagon tetten érhető – teljesen beszippantotta a hatalom mámora. Természetesen kellően tapasztalt és dörzsölt volt ahhoz, hogy tudja: a csúfos bukása után el kell telnie jó sok időnek, valamint szükséges egy megfelelő politikai mikroklíma is ahhoz, hogy ő újra hatalomra kerülhessen, ezért ügyesen taktikát váltott. Hosszú időre átváltozott „Ferivé”, aki szakácskönyvet ír és beköltözik a diósgyőri lakótelepre, de ezzel egyidejűleg át is vedlett „dzsungelharcossá”. Szépen, a háttérből ördögien mozgatva a szálakat, eljutott oda, hogy az ellenzéki térfélen ismét elérkezett az ő ideje.
Pártja az ellenzék vezető ereje lett, korábbi pártja részben magától, részben pedig az ő közbenjárására lényegében kiürült, eltűnt, törpepárttá zsugorodott. Karácsony sokáig az ő kenyerét ette, ami eleve egy felülírhatatlan alá-fölérendeltségi viszont jelent a két ember között. Jakab Péter és a Jobbik a múltbeli történésekből fakadóan sosem pályázhatott arra, hogy a teljes balliberális oldal vezetését majd megkaparinthassa, a Momentum fájdalmasan középszerű vezetőjét pedig lényegében „megette reggelire”. Így vált ismét ő az ellenzék vezetőjévé.
Saját tapasztalatai alapján Gyurcsány Ferenc pontosan tudhatja, hogy négy év a politikában rendkívül hosszú idő, ami alatt nagyon sok dolog történhet. Elveszhet a mostani hegemón szerepe az ellenzéki oldalon, erodálódhat a saját táborán belüli viszonylagos népszerűsége, történhet ezernyi dolog, ami miatt tovatűnhet a mostani, számára rendkívül kedvező helyzet. Ez egyértelműen azt az üzenetet hordozza, hogy a mostani lehetőségeket, most kínálkozó esélyt most kell megragadni. Ebből a kiindulási helyzetből nézve elképzelhetetlen, hogy Gyurcsány Ferenc kiengedje – vagy enyhébben fogalmazva – átengedje a kezéből a hatalmat.
Különösen úgy, hogy pártja letarolta az előválasztást, vagyis nemcsak egy-két elfogult, általa megrendelt közvélemény-kutatás állítja csupán, hanem immár úgymond „papírja is van arról”, hogy ő és pártja a vezető erő az ellenzéki térfélen. Annak ellenére, hogy ebben a nagy összeborulásban bármi és annak ellenkezője is elképzelhető, mert a helyzet napról-napra akár 180 fokot is képes fordulni, szinte kizárhatjuk azt, hogy Gyurcsány Ferenc csak úgy simán hagyja nyerni Karácsony Gergelyt vagy Márki-Zay Pétert Dobrev Klárával szemben. Az pedig a Napnál is világosabb, hogy Dobrev győzelme egyet jelent Gyurcsány győzelmével.
„Ezek ugyanazok…”
A fentieken kívül legalább még egyszer ennyi elképesztő esetet meg lehetett volna említeni. Beszélhettünk volna a csalások gyanújáról, ami több helyen is körbelengte az előválasztást, az egyes jelöltekről napvilágot látott elképesztő történetekről, amelyekre aztán még elképesztőbb módon reagáltak a pártok, hol félrenézéssel, hol pedig szánalmas magyarázatokat kreálva, Karácsony Gergely jogtalan egyetemi állásáról, ami mindeddig következmények nélkül maradt, és beszélhettünk volna még sok minden másról is.
De talán ennyi is elég ahhoz, hogy összegzésként elmondhassuk: az ellenzéki előválasztás számunkra, nemzeti oldaliak számára előnyöket is hordozott. Felszínre hozta ugyanis azokat az anomáliákat, áthidalhatatlan ellentéteket, amelyeket enélkül talán képes lett volna leplezni az ellenzék a jövő tavaszi választásokig. Mindezek okán pedig könnyebbé tette számunkra annak felismerését, hogy „ezek ugyanazok”, és nem valami hatásvadász szlogen, hanem a véres valóság, hogy az országot egyszer már kifosztó, tönkretevő és az emberekre a rendőrökkel lövetni is képes Gyurcsány Ferenc és köre készül visszatérni a hatalomba.
Rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e?
Facebook
Twitter
YouTube
RSS