Borvendég Zsuzsanna sorozata: az árulók sem voltak boldogok Kádár Magyarországán

Jól felépített és profi módon kivitelezett propaganda-hadjárat kezdődött mind idehaza, mind külföldön azzal a céllal, hogy Kádár János és rendszere a létező szocialista világok legjobbikának tűnjön fel. Titkosszolgálati játszmák sorát indították el, amelyben fontos szerepet kapott az emigrációba menekült magyar értelmiség is.

Bűnben született hatalom bűnös legitimálása

Az 1956-os forradalom után megváltozott a hatalom emigrációval kapcsolatos politikája. Felerősödött a hazacsalogatási kampány. A párt politikai bizottsága 1958. július 29-i ülésén kimondták, hogy támogatni kell bizonyos társadalmi rétegek hazatérését akár anyagilag is, valamint először fordítottak komolyabb figyelmet az emigrációban élő írók befolyásoló erejére. Vámos Imre személye éppen megfelelt az aktuális politikai irányvonalnak. Széles körben elismert és komoly súllyal rendelkező folyóirat, a Látóhatár szerkesztője volt, ráadásul az őt megfigyelő ügynökök és a családjának írt levelei szerint a nyugati világból való kiábrándulása és hazatérési szándéka is egyre erősödött, miután eltávolították a Szabad Európa Rádió munkatársai közül. (Az elmúlt hetekben olvashattak Vámos Imre tevékenységéről és az államvédelem ellene szervezett akcióiról.)

Vámos családját már évek óta zsarolással és ígéretekkel próbálták megkörnyékezni, hogy az író közelébe férkőzhessenek. Internálták édesanyját, beszervezték mindkét sógorát, de eredményt nem tudtak elérni. A sorozatos kudarcok ellenére sem adták fel a próbálkozást, és végül Vámos édesapját keresték meg. A két férfi viszonya meglehetősen rideg volt, néhány levélváltáson kívül semmiféle kommunikáció nem volt közöttük hosszú évek óta. Utolsó lehetőségként 1958 októberében mégis megkísérelték id. Vámos Imre beszervezését, hiszen értesültek arról, hogy az NSZK-ban élő fia egyre inkább elszigetelődik munkatársaitól, vagyis olyan lelkiállapotba került, amely megkönnyítheti átállítását.

Célegyenesben

Az apa egyből vállalta a feladatot. A munkahelyi előléptetésénél gondot jelentett disszidens fia, és mindemellett úgy tűnik, a nyugati utazás is kedvére való volt, tehát nem zárkózott el, amikor felkérték, segítsen hazahívni gyermekét. Id. Vámos Imre levélben közölte fiával, hogy meglátogatná őt hamarosan Münchenben, amit fia örömmel vett tudomásul. A látogatásra 1959 decemberében került sor, amelynek során kiderült, nem volt véletlen, hogy Vámos Imre készségesen állt a találkozó elé. Az első pillanattól kezdve gyanította, hogy apja szokatlan érdeklődése mögött hivatalos szervek állhatnak, felkészülten várta tehát az újbóli megkeresést. „Darusi” fedőnevű apjával közölte, hogy hajlandó a magyarországi kormányzat malmára hajtani a vizet; olyan adatok birtokában van, amivel lejárathatja a Magyar Írók Szövetsége Külföldön nevű szervezetet és lapjának, az Irodalmi Újságnak a szerkesztőségét, valamint az ENSZ magyar ügyet vizsgáló bizottságára is hatással lehet. Két előzetes feltétele volt csupán: Horváth Béla, barátja és szerkesztőtársa is vele tarthat majd haza, és a szerv segíti a munkája során összegyűlt levelezését eljuttatni Budapestre. (Horváth Béla szintén a Szabad Európa Rádiótól elbocsátott szerkesztők között volt.) A további együttműködés feltételeinek pontosítására személyes találkozót beszéltek meg a BM hivatalos küldöttével, amelynek helyszínét és pontos időpontját levelezés útján akarták egyeztetni.

Mivel Vámost a nyugati hírszerzés is figyelte, szigorú konspiráció mellett folyt tovább a levélváltás közte és apja között. Megbeszéltek egy kódrendszert, amelynek megfelelően a következő stílusú üzenetek születtek:

A szöveg jelentése: A találkozó április 18-án lesz Párizsban, kilátásaid kedvezőek.

Nem látszik megvalósíthatónak, hogy a találkozóra (kórházba) Horváth is elmenjen, erre csak később kerülhet sor. Vámos Imre legendája pedig könyve kiadása volt, arról számolt be részletesen leveleiben, hol és mikor szándékozik kiadót találni kéziratának, vagyis hol és mikor tudna a Belügyminisztérium küldöttével tárgyalni. Vámos megnyerését fontos lépésként értékelhette az állambiztonság, hiszen folyamatosan tájékoztatták az ügy menetéről a BM-ben állomásozó szovjet tanácsadó elvtársat is. Sokat remélhettek az író felhasználásától, akit így jellemeztek ekkor belső elemzésekben:

Az a Vámos Imre bizonygatta mindezt a véreskezű diktátor pribékjeinek, aki alig három évvel korábban, 1956 novemberében ígéretet tett arra felemelő esszéjében, hogy soha nem fogja elárulni a forradalom szellemét és soha nem fogja elfelejteni Kádárék árulását. Vámos Imre és Horváth Béla egyezséget kötött tehát a magyarországi kormánnyal. Mivel lapjuk megjelentetése anyagi okok miatt szünetelt, a Belügyminisztérium felajánlotta, hogy átvállalják a Látóhatár finanszírozását, cserében ellenőrzik a folyóirat tartalmát, sőt ők maguk is elhelyezhetnek cikkeket az újságban. 1960 júniusa és 1961 márciusa között közel ötvenezer schillinget és több mint hatezer márkát juttatott nekik a magyarországi pártállam.

Kádár Jánosné, a főcenzor

Ilyen előzmények után jelent meg 1961 januárjának elején az első olyan Látóhatár szám, amelynek tulajdonképpeni kiadója a politikai rendőrség, rajtuk keresztül pedig a Magyar Szocialista Munkáspárt volt. Ígéreteiket, miszerint lejáratják a Londonban működő Magyar Írók Szövetségét és folyóiratukat, nem tudták maradéktalanul betartani, mivel nem voltak képesek rágalmaikat dokumentumokkal alátámasztani, „így ha bíróság elé kerülne a sor, nem tudnának védekezni. Ezt csak ha odahaza élnek, tudják megtenni.” – értékelte az állambiztonság Vámosék helyzetét.

A lap megjelentetésének célja az emigráns magyarok közötti zavarkeltés volt. A hírszerzés minden nyugati rezidentúrájának utasításba adta, hogy figyeljék a helyi visszhangokat, a Látóhatár írásainak hatását. Korlátozott számban Magyarországon is terjeszteni akarták a lapot, azonban ez nagyon alapos szervezést igényelt. Eddig emigráns folyóirat nehezen jutott el magyarországi címekre, mert a levélellenőrzés elkobozta az ellenséges hangvételű újságokat. Vigyázni kellett tehát, nehogy gyanússá váljon a hirtelen engedékenység, hiszen akkor hamar kiderül Nyugat-Európában is, hogy a magyar Belügyminisztérium áll a provokatív kiadvány mögött. Értesítették a BM II/13. Osztályát, amely a levélellenőrzéseket végezte, és Kádár János feleségét, aki a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában az emigráns kiadványokért volt felelős, hogy ne tartóztassák fel a lapot. A művelet teljes titoktartásban zajlott, a hírek mégis gyorsabban terjedtek, mint ahogy a párt szerette volna. Már január végén megállították a Párttörténeti Intézet folyosóján Kádár Jánosnét, hogy tudna-e a Látóhatár legújabb számából egy példányt adni számukra.

Sőt, az intézet igazgatója még azt is tudni vélte, hogy ötven példány érkezett belőle az országba. Tömpe András, a hírszerzés vezetője azonnal a politikai bizottsághoz fordult, hogy tisztázzák a kiszivárgott információ forrását. A beérkezett lapok minden bizonnyal kézről-kézre járhattak, hiszen értelmiségi, és főleg írói körökben nagy port vert fel az újság tartalma. A nevesebb írók, publicisták elítélték Vámosék „leleplezését”, sőt feltehetően gyaníthatták a lap megjelenésének körülményeit is.Fontos kiemelni, hogy az eredeti Látóhatár többi szerkesztője Vámosék átállása után Új Látóhatár néven folytatták a lap eredeti irányvonalát, és az emigrációban továbbra is megjelent és terjedt az igényes közéleti és irodalmi folyóirat.

Konspiratív pénzek

1961 tavaszán az állambiztonság elkezdte szervezni a következő szám kiadásához szükséges összeg eljuttatását a két szerkesztőnek. Postai úton, borítékokba csomagolva érkeztek a támogatások Párizsból, Bécsből, Londonból, Rómából és Nyugat-Németország több városából, valóban létező, és a feladói címen élő személyek nevében, de természetesen a hírszerzés emberei által feladott küldeményekben. Konspirációs szempontból voltak az akcióban kisebb hiányosságok, például a Párizsból és Londonból küldött bankjegyek sorozatszáma összetartozott, veszélyeztetve a fedőtörténetet. De gondot jelentett az is, hogy a feladóként kiválasztott személyek egy része közismert volt a nyugati emigráció körében, azonnal szembeötlő lehetett, hogy a nevükben fogalmazott levél tartalma ellentétben állt politikai nézetükkel. Nagyobb összeg átutalásának megszervezése még ennél is nehézkesebb volt, hiszen a német hírszerzés elől el kellett rejteni a pénz eredetét, de végül egy svájci bankon keresztül el tudták intézni, hogy ne legyen nyomon követhető a pénzmozgás.

A második Látóhatár szám, amelyet a magyar vezetés finanszírozott 1961 júniusában jelent meg. Vámos és Horváth már nagyon türelmetlenek voltak; hazatérési szándékuk erősödött, érezték, hogy egyre kevésbé elfogadottak azokban a körökben, amelyekben korábban forogtak. A szerv azonban halogatta hazatelepítésüket, úgy gondolták, addig, amíg nem forró lábuk alatt a talaj, folytassák odakint megkezdett munkájukat. Októberben megjelent a lap újabb száma, és már decemberre tervezték a negyediket. Ez utóbbi kézirata azonban nem felelt meg a belügyes elvárásoknak, hosszas instrukciókat adtak, miképpen kellene átírni a szöveget:

Átdolgozás után a hangvétel már megfelelő volt, oly annyira, hogy az ötödik számot is sikeresen kiadhatták 1962 februárjában. Helyzetük azonban tarthatatlanná vált, 1962. február 22-én hazatértek Magyarországra.

Elmaradt siker

Vámos Imre és Horváth Béla eladták lelküket, és harminc ezüstpénzért cserébe vállalták azt a szerepet, hogy „megtérést és bűnbánatot” tanúsítva legitimálják személyükkel Kádár Jánost. De nem találták meg számításukat. A magyar emberek passzívan fogadták őket, írásaikat nem kísérte figyelem, így a hatalom is ráébredt, hogy nem tudja hasznukat venni. Elfeledve és ismeretlenségbe süllyedve haltak meg a „legvidámabb barakk” vasfüggönye mögött. Az állambiztonság rengeteg energiát és időt felemésztő akciója sem hozott igazi eredményt, hiszen mire a hazacsalogatás célt ért, Vámos már kellőképpen lejáratta magát, hiteltelenné vált, így az általuk remélt visszhang elmaradt.

Vezető kép: Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) első titkára felszólal a Sportcsarnokban rendezett magyar-szovjet barátsági nagygyűlésen. Az ülésén jelen volt Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke és a hazánkban tartózkodó szovjet párt- és kormányküldöttség tagjai is. Budapest, 1964. április 9. MTI Fotó: Pálfai Gábor