Harminckét év után az egykori baloldalnak végleg leáldozott
Tegye fel a kezét, aki közepesen vagy akár egészen minimálisan is megdöbbent a múlt vasárnapi, időközi választások eredményein. Az átlagosnál nem csak azért volt mindez érdekesebb, mert lassan 3 hónappal az országgyűlési választások után rendezték meg, de rátett egy lapáttal, hogy az egészségügyi veszélyhelyzet miatt akár éves szintekben mérhető képviselő- vagy polgármesterhiány elszenvedői voltak bizonyos önkormányzatok. És különösebben nem kell dobszónak megelőznie a végeredményt, hiszen mindenki értesülhetett róla: fölényes, egészen elképesztően fölényes kormánypárti siker született.
Magát a sikert viszont érdemes némileg ízlelgetni, mint vízsommelier az elébe helyezett, zuglói csapvizet. Mert annak van csak igazán üzenetértéke. Adott ugyanis egy olyan válsághelyzet, amely talán meghaladja, de minimum is eléri azokat a szituációkat, amelyekkel az elmúlt 12 évben kellett szembenéznie a nemzeti kormánynak. És itt hadd tegyek egy zárójeles megjegyzést, egészen röviden.
Valahol sorsszerű, hogy a válságokat minden egyes esetben jobboldali vezetésnek kell megoldania. Gondoljunk csak bele, milyen helyzetben volt az ország 2010-re. És nem lazaság következett utána, a világgazdasági válságot letudva, hanem vörösiszap katasztrófa, árvíz, migránsválság, egészségügyi válsághelyzet, végül pedig konkrét, de facto háború egy szomszédos ország területén. Mindez belesűrítve alig több, mint egy évtizedbe. Sokkalta több annál, mint amit balosoknak kellett megoldaniuk és mind olyan szituáció, amellyel az én, az előttem lévő és az utánam következő generáció sem gondolt, mint olyanokat, amik komolyan befolyásolhatják az életét. Most komolyan, 10 éve el tudtuk képzelni, hogy Magyarországon választásokat dönthet el, bizonyos politikai oldalak miként állnak az illegális migráció kérdéséhez? Reálisnak tűnt, hogy lassan 30 évvel a balkáni háborúkat követően, újfent harci színtér lesz egy hozzánk közeli ország? Ráadásul egy kvázi világhatalom által megtámadva, feladva a leckét az egész nyugati közösségnek?
Nagyon nehéz, megoldandó feladatok egymás hegyén-hátán. Mindezt pedig nem úgy akceptálta az ország, hogy nyögte a nehézségeket, aztán lesz, ami lesz, hanem fejlődött. Nem is akárhogyan. Igencsak keresni kéne a 20. században azokat az időszakokat, amikor egy évtized alatt ilyen mértékű prosperitás volt tapasztalható az országban. Megkockáztatom, egészen a 19. század végéig kéne nyújtani a horizontot. Kérve-kéretlenül azt a történelmietlen kérdést is feltehetjük, ha szeretünk köldököt nézegetni, hogy mi történt volna, ha ezzel együtt akár csak a válságok fele történik meg.
No és a vázolt évek után, a mostani, háborúval, inflációval, az európai közösség saját magának okozott gazdasági válsághelyzetében a kormány támogatottsága nagyobb, mint valaha. Egészen elképesztő, hogy ilyen szituációban sem rendül meg a bizalom, ami egyébként politikai teljesítménytől függetlenül, emberileg érthető lenne. A választópolgárok - okkal - tartanak a jövőtől. De így is káprázatos eredmény, hogy amíg a Fidesz-KDNP jelenleg 55 százalékon áll, addig az ellenzéki hasábok közül egyedül a bizonytalan baloldali résznél találunk kétszámjegyű támogatottságot, egészen pontosan 12 százaléknyit. Minden egyes baloldali párt maximum egyszámjegyű szavazói réteget képes felmutatni. 55 százalékkal szemben. Keresni kell a szavakat, bámulatos. Ráadásul a Mi Hazánk jön fel, a Kutyapárt bejutna, az ellenzéki összefogás pártjai közül pedig kizárólag a Demokratikus Koalíció jutna parlamenti képviselethez, mindenki más kívül maradna. De nem Gyurcsány a főnök, mi? És relatíve siker az ellenzéki összefogás, ugye?
Az ellenzék már abba sem kapaszkodhat, hogy jól van, hát a vidék mindig behúzza a Fideszt. Az V. kerületben 70(!) százalékkal, a VIII. kerületben kétharmaddal nyertek a kormánypárti jelöltek. És lobogtathatja, teszem azt, Jámbor András a morállófaszt, hogy ugyan már, hát milyen kevesen voltak, azt kell nézni, mennyien nem szavaztak így sem a Fideszre, de ez a fajta kommunikáció egy kissé már kezd kínos lenni. A józsefvárosi eredménnyel egyebekben elveszett Pikóék testületi többsége, innentől fej-fej mellett állnak a kormánypárti és az ellenzéki képviselők. Micsoda sikernek tarthatják az elmúlt, lassan hároméves kerületirányítást! Újpesten is csak kicsin múlt a győzelem. Mindenhol, a fővárosban is robbanásszerű sikert aratnak a kormánypártok.
A vidékről e tekintetben pedig talán nem is érdemes beszélni, bár sokatmondó, hogy Szegeden, a drágaságként őrzött vidéki fellegvárban is a Fidesz-KDNP jelöltje nyert. Oké, akkor innen most tényleg hova tovább? Mert mindig azt hisszük, hogy nagyobb támogatottságban már nem bízhatunk, aztán kiderül, dehogynem. A választások előtt is meggyőződésem volt, milyen elképesztően szoros versenyre számíthatunk, aztán mi lett a végén? Rendben, soha, de soha nem szabad elbizakodottá és megelégedetté válni. Ez alapvetés. Azt viszont korábban is mondtam, hogy a sok munka mellett az elért sikereket igenis ünnepeljük, örüljünk nekik. Kezeljünk mindent a helyén, de örvendjünk. Ha másnak nem is, hát már csak annak is, hogy 32 év után úgy tűnik, az egykori baloldalnak és szatellitszervezeteinek végleg leáldozott.