Bizalmasok és bizalmatlanok

Mintha az olyan egyszerű lenne! Mintha Orbán nem tudná! Mintha a kormány jókedvében hozná a legfinomabban szólva is érthetetlen intézkedéseket! Mintha éppen arra volna szüksége a Fidesz vezérkarának, hogy néhány tucat, amúgy kormánypárti értelmiségi, meleg, baráti vállveregetés közben súgva figyelmeztesse: semmiféle összefüggésben nem helyettesíti a nepotizmus a káderpolitikát, nem jelenti a polgárság megerősítését a legszűkebb bizalmi kör helyzetbe hozása, és nincs olyan kellemetlen politikai szituáció, amelynek megoldását egy bomberdzsekis légió felvonulásától lehetne várni…

A kormányzat befelé fordulásáról ma már szinte naponta érkeznek hírek, s miközben az ellenzék minden efféle döntésben az autokrácia újabb építőkövét látja, s mint ilyet állítja reflektorfénybe, addig a jobboldali, Fidesz-közeli gondolkodók értetlenül szemlélik a folyamatokat. Nehéz az egyre szűkebb és folyamatosan szűkülő bizalmi kört preferáló orbáni politikát másnak látni, mint aminek az ellenzék mutatja: egy végzetesen centralizált, önmagának mindent, s egyre többet és többet megengedő, a maga – ismerjük el, eleddig sikeresen használt – kommunikációs csodafegyvereivel győzni szándékozó, autokráciának. És persze a motívumok dolgában is csak akkor fedezhetjük föl a valóságot, ha kicsit távolabbról tekintünk erre a képre. A távolság perspektívája nélkül ugyanis éppen azokat a sületlenségeket ismételnénk, amiket az ellenzék megmondóemberei hajtogatnak: diktatúra, hatalomvágy, kleptokrácia…

Műveljük kertjeinket

Persze nem az, de akik azt hiszik, hogy ez volt a jó hír, és most érkezik a kifejtő magyarázat, azokat mindjárt el kell keserítenem: az a tény ugyanis, hogy Orbán nem diktátor, hanem demokrata, nem egyszerűen egy hataloméhes törtető, hanem igazi politikus, nem a maffia-ország keresztapja, hanem kényszerpályák között lavírozó vezető, nos, mindez nem jó hír, hanem valami végzetes kórság tünete. Hogy a Fidesz vezérkara minden jobb meggyőződése ellenére is kénytelen a legbizalmasabb körből válogatni a kormányzati döntések végrehajtóit, hogy bőrfejű banda juthat ügydöntő szerephez, az olyan tragédiára világít rá, amelynek végkifejletét még csak elképzelni sem tudjuk. A politikai érdekek fölött álló belátás ugyanis azt diktálja, hogy szembe nézzünk a legrosszabbal, ami egy demokráciával történhet: azzal, hogy a politizáló polgár, a közügyekben érdekelt értelmiség, a harcos proletár, az érdekvezérelt vállalkozó, az eszméiben hívő népbarát, egyszóval a közember úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül eltűnt a közéletből. A homo politikus kipusztult fajjá lett, s a közösségért aggódó ember ma már csak a maga legszűkebb közösségéért aggódik. Candide, aki a rendszerváltás hajnalán még vidám bizalommal készült bejárni a világot, útja végére ért. Megműveli kertjét, s nem remél semmi jót a közügyektől. Nem vállal hivatást, nem vállal politikai szerepet, nem vállal közéleti felelősséget, s így semmilyen tekintetben nem jelent politikai választékot. Nem választható,

.

Elit és választék

Ha azonban azt gondolnánk, hogy itt valami kimondottan a magyar jobboldalt sújtó jelenségről volna szó, esetleg olyasvalamiről, aminek kiváltó oka éppen a fideszes politikai elit nemszeretem döntéseiben keresendő, ha azt gondolnánk, hogy a polgárság éppen azért fordult el a politikától, mert nem tetszik neki Orbán kormányzása, hát csak nagyon felszínesen kapirgálnánk a valóságot. Persze, hogy nem tetszik senkinek a kormányzat belterjessége, persze, hogy nem elfogadható a rokonok, ősi barátok és feltétlen végrehajtók abszurd szentháromsága, persze, hogy távol kell mindettől maradni. De éppen ez a távolmaradás teszi kényszerré a politika bizantiánus befelé fordulását az egyik oldalon, és teszi lehetővé a színtiszta kleptokraták feltűnését a másik oldalon. Ez a választék. Nincs más merítés. És hasonló cipőben jár az ellenzék is, amelyről igazán nem mondható el, hogy bármilyen nemszeretem intézkedést hozott volna az elmúlt években, de még az sem, hogy bármiféle karakteres gondolatot megfogalmazott volna. Mégis valamennyi ellenzéki párt ugyanazzal a kényszerrel birkózik, amivel a kormányzat. Belterjes bizalmi emberek zártkörű klubjaivá lettek pártjaink, amelyek körül újra és újra felbukkan a nyerészkedő lumpenproletáriátus egy-egy nyakkendős alakja. Óriás felkiáltójelként figyelmeztet a politika kiürülésére a kriminális hátterű baloldali közszereplők és a Nemzeti Választási Irodát megszálló tarfejű banda közötti párhuzam.

Polgártalanodás

Farkasházy Tivadar szárszói kertjéből, illetve a hajdani szakkollégiumból érkező szűk pártelitek kétségbeesetten keresik az új arcokat, a bevethető pártmunkásokat, a megbízható beosztottakat, az ügyek vitelére képes kádereket, de minduntalan csak olyanokat találnak, akik valami egészen elborzasztó, minden mindegy mélységből, a társadalom fél- vagy egészperifériájáról, sokszor tényszerűen a börtönlakók világának határterületéről érkeznek. Ráadásképpen, hogy még vigasztalanabb legyen a kép, azt is ide kell írnom, hogy tőlünk nyugatra sem jobb a helyzet. Hadd idézzem ide egy nemrégiben megjelent interjúból Tamás Gáspár Miklós egy gondolatát:

„a hanyatlás mértéke nemcsak nálunk döbbenetes, hanem egész Európában. Meg Amerikában: Jeffersontól Donald Trumpig…”

A polgári létformák visszaszorulása, a közösség dolgaiért viselt személyes felelősség elhárítása, a részvétel megtagadása az egész európai kultúrában a politika kiürüléséhez vezet. Ha egy tőről metszett bunkónak esélye van arra, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen, ha Európa vezetői között némelyek érettségi nélkül is egészen magasra juthatnak, ha olyan emberek kerülhetnek az európai országok és nemzetközi intézmények élére, akik – miután nem védi őket mentelmi joguk – elfoglalhatják jól megérdemelt helyüket a börtöncellában, akkor a hazai politika legszörnyűbb jelenségei nem a hazai közélet rémdrámái, hanem az európai közélet tragédiái is egyben. És, ha az elején a távolság perspektíváját említettem, akkor egy nem túl merész extrapolációval hadd tegyem hozzá: a galaxis távolabbi vidékein sem sokkal jobb a helyzet.   Ratius