Március mérlege ez: Brüsszel kínosan hallgat, miközben Róma ordít, Berlin szűköl, London nyüszít, Budapest pedig lélegzetvisszafojtva figyel – állapítja meg Békés Márton történész, a Terror Háza kutatási igazgatója, a Kommentár főszerkesztője a PestiSrácok.hu-nak írt legújabb filozofikus írásában, hozzátéve: nem a világvége jött el, csak az eddig ismert világnak szakadt vége. (…) A kialakult egészségügyi válságot vagy a nemzetállamok maguk oldják meg, vagy senki. Ez a jövőben fel fogja vetni az EU szükségességének és potenciájának kérdését, mert ha a bajban nem segített, akkor mi végre létezik? – bocsátja előre a történész, aki végül azt is felvázolja, hogy milyen eszme mentén rendeződhet újra a világ. Nem lőjük le, olvassák el!
„Jön az új és régi lesz, és visszajön a régi, mely újnak látszik.” (Asbóth János) Napról-napra tisztábban látunk. A koronavírus, a vele összefüggő, de már régóta körülöttünk settenkedő recesszió, az olajárzuhanás, a nem csökkenő migrációs nyomás és a természetrombolás egymással összekapcsolódó krízisei miatt a globalizáció válságba került. A „katasztrófák konvergenciája” (Guillaume Faye) segít felismerni, hogy valójában nem egyszerűen a globalizáció került válságba, hanem kiderült: a globalizáció maga a válság. Ezt a válságot a jelenlegi, globális keretek között nem lehet megoldani, hiszen pont ezek idézték elő. Ki kell lépnünk a régi keretek közül, hogy világra segíthessük az újat. A társadalomnak, akárcsak az embernek, teste van és rendelkezik immunrendszerrel – előbbi az állam, utóbbi a szuverenitás, amelynek legláthatóbb eszközei a népi felhatalmazás, a hatékony kormányzat és a nemzeti határok. Ezek megerősítésére van szükség, hiszen a jelenlegi összetett válságot pontosan ezek mellőzése váltotta ki.
Államellenes immunhiány
A globális járvány nem független a globális világrendtől, sőt annak szerves része, éppenséggel válságba kerülésének végső bizonyítéka. A világjárvány kialakulása összefügg a világtársadalom létrejöttével, határtalan terjedése a határoknélküliséggel, a megállítására tett erőfeszítések ezért szükségképpen a járvány keretéül szolgáló nemzetközi gazdasági és politikai rend – ideiglenes, részleges vagy teljes – felszámolásával járnak együtt. Nem véletlen, hogy ez éppen most történik: oka van, mégpedig a fennálló világrend leglényegéből fakadó. A járvány tükrében az eddigi globalizáció működésmódját magát pillantottuk meg.
A globalizáció 20. század végi, 21. század elejei modellje szánt szándékkal rombolta le a társadalmak immunrendszerét, amelyre számos politikai, gazdasági, katonai megoldás kínálkozott. Ezek közös célja az volt, hogy a nemzetállamokat kívülről és belülről is meggyengítsék, önvédelmi képességüket lecsökkentsék, vagyonuktól megfosszák őket s korlátozzák területi joghatóságukat. Az 1990-től kezdve könyörtelenül érvényesített „washingtoni konszenzus” elvei, mint a privatizáció, a monetarizmus vagy a szabadkereskedelem és az ezt kikényszerítő globális intézményrendszer (Európai Központi Bank, IMF, Világbank, WTO) világszerte azokat a standardokat terjesztette el és kérte számon, amelyek a globális üzleti-kereskedelmi érdekeknek szolgáltatták ki a nemzetállamokat. Volt, ahol diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlással érték el ezt, másutt ezek önkéntes érvényesítését különböző integrációk feltételéül szabták, megint máshol azonban keményebb eszközökhöz nyúltak, többnyire az Egyesült Államok – adminisztrációkon átívelő (1991 és 2016 közötti) fegyveres beavatkozás-sorozattal megvalósuló – demokrácia-exportjának segítségével. A rendszer két utat kínált: kolonizáció vagy öngyarmatosítás.
Az elmúlt harminc évben kiépült neoliberális világbirodalom nem a klasszikus gyarmatosító eszközökkel, de ugyanazzal a logikával terjeszkedett világszerte. Amint, Carl Schmitt korunkra is érvényesen megfogalmazta: „Az emberiség koncepciója az imperialista terjeszkedés hatékony eszköze, humanitárius verziója pedig kifejezetten a gazdasági imperializmust szolgálja.” A globalizmus ideológiája a kozmopolitizmus és a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika együttese, amely a kormányzat gyakorlatában permanens „válságkezelést” és politikai semlegesítést jelent, az államfilozófiában pedig a nemzeti közösségek lerombolását és az államhatárok feloldását. Az örökös „válság” nem más, mint maga a neoliberális kormányzati filozófia (ennek működését láttuk idehaza 2006 és 2010 között). A rá jellemző cinikus fordulattal a nemzetközi anarchisták jelszavát (No nation, no borders) nem más, mint a világkapitalizmus valósította meg.
Ahol régen partraszállást valósítottak meg, ott újabban embargót vezetnek be, ami korábban ejtőernyős deszantosok fegyveres beavatkozása volt, az ma az uniós jog intervenciójának szorgalmazása. Rövidebben: korábban tankhadosztály, ma Amnesty International. Amint a félszáz ország aktivistáinak kiképzést tartó CANVAS-szervezet vezetője, az „erőszakmentes ellenállás” szerb apostola (Soros György kegyeltje és Miheil Szaakasvili személyes kiképzője), Szrgya Popovics ki is mondja Útmutató a forradalomhoz című 2015-ös forgatókönyvében: „a bombázókat és tankokat újabban felvonulások és szórólapok helyettesítik”. Az eszköz tehát változott és körmönfontabb lett, de a cél maradt ugyanaz: a nemzetállami szuverenitás aláásása.
Az állam destabilizációjának 20. századból ismert megoldásai (államcsíny, bábállam, megszállás) helyett évtizedek óta posztmodern világunkhoz illőbb hibrid eszközökkel folyik a nemzetállami keretek lebontása, aminek egyaránt része a nemzetközi tőzsdespekuláció, a demokráciadeficitre hivatkozó uniós eljárások megindítása, kormánybuktatások finanszírozása és szervezése (színes forradalmak, arab tavasz, „majdanok”), vagy a többségi kormányok alulról és fölülről való egyidejű szorongatása az NGO-hálózat és a vele szövetséges nemzetközi, nemválasztott testületek részéről. Az emberijogvédő, a brüsszeli bürokrata, az ellenzéki aktivista és az „európai jurisztokrácia” (Pokol Béla) egyaránt fontos szereplője volt annak a kívülről szervezett puha puccskísérletnek is, amely Magyarországon két ízben már destabilizációs műveletet hajtott végre: 2013–14-ben az amerikai ügyvivő révén, 2018/19 fordulóján pedig kormányellenes tüntetések képében.
Európában az állam lebontásának legfontosabb eszköze a nemzetközi egyezmények alkotmányjogiasítása és az uniós jogi rezsim kiterjesztése, a demokratikus felhatalmazáshoz nem kötődő szervezetek hatalmának növelése és az állampolgárság dekonstrukciója. Jól megfigyelhető, hogy a hatalom forrását és gyakorlásának legitimációját miképpen akarják elszakítani a népi/választói felhatalmazástól és helyettesíteni, sőt kiszervezni olyan testületekhez (föderális intézmények, bíróságok, multinacionális nagyvállalatok), amelyek nemzetek fölött állnak, nem kötődnek állam által felügyelt területiséghez és demokratikus választásoknak sincsenek alávetve. Mindez szoros összefüggésben áll az „értékek zsarnokságával” (Carl Schmitt), például amikor a liberális demokrácia nyugati elvárásrendszerét (jogállamiság, fékek és ellensúlyok, európai értékek) kérik számon – jogi, diplomáciai, politikai és gazdasági nyomásgyakorlással egyaránt élve – a közép-európai országokon, amelyek a migrációval és az azt pártoló uniós struktúrákkal dacolnak. Ez nem más, mint „normatív imperializmus” (Frank Füredi).
Az állam lebontásának legnyilvánvalóbb jele az elmúlt fél évtizedben az állampolgári jog, a határok és a területiség feloldása volt. A 2015-ben nyilvánvalóvá váló migrációs krízis uniós menedzselése (határnyitás, elosztási kvóták, integrációs próbálkozások, Willkommenskultur) együtt járt az államhatárok jelentőségének lebecsülésével, a migrációval kapcsolatos berlini–brüsszeli döntések tagállamokra oktrojálásával, a nemzetállamiság ideológiai–kulturális megtámadásával, és az ellenállók megbüntetésével (kötelezettségszegési és hetes cikkely szerinti eljárás, Sargentini-jelentés). Amikorra 2020 tavaszára kiderült, hogy a határok ellenőrzése, visszaállítása, sőt lezárása az egyetlen hatékony eszköz a világjárvány megfékezésére,- immár közel fél évtizeden át zajlott a határellenesség kampánya – ez lett a végzetünk. Ez a folyamat fordult a visszájára, de jóval gyorsabban és sokkal látványosabban, mint ahogyan kialakult. Pontosan ez okozza, hogy viharos változásnak érzékeljük azt, ami történt. Mert az is – forradalmi.
Globális fordulópont
„Mit is fordult itt a világ körültünk” – kérdezte Ady, jó száz éve. Mi már tudjuk: ami most történik, az évszázadunk Eseménye. Nagyon ritka dolog, hogy az előérzet (mint valami feltörő, megmagyarázhatatlan emlék), a kollektív tapasztalat és a szellemi előőrs gyanánt gondolkodók (Vordenker) prognosztizálása annyira egybeesik és olyan hamar valósággá válik, amint az az elmúlt hónap során történt. Százévenként, ha egyszer fordul elő ilyesmi. Ezzel a mostani drámai évtizedkezdettel valamennyien ugyanúgy vagyunk: erre mindannyian emlékezni fogunk, unokáinknak is meséljük majd. Nemzedéki élménynél jóval több ez, hiszen életkorra való tekintet nélkül, ráadásul földrajzi és kulturális tényezőktől függetlenül átéljük. Lehet, hogy a globalizáció végének előérzete vált globálissá, de az az érzés biztosan, hogy így nem mehet tovább.
A föderális szervezetek a globalizáció kistestvérei. Jellemző eset, hogy Brüsszelben egyetlen nagyrendezvényt tartottak meg a vírushelyzet kialakulásának napjaiban, amelyen a teljesen elfelejtődni látszó Greta Thunberget hallgatták meg, akit aztán bornírt üzeneteivel együtt ugyanúgy elsodort a járvány, mint a népszerűségszerzésből ráakaszkodó eurokrata elitet. 2019 és 2020 között az a különbség, hogy a svéd aktivista hírhedt davosi követelőzése (Azt akarom, hogy pánikoljatok!) ma már kijelentő módban, többes számban is elhangozhat. A brüsszeli klímatervek helyett egyébként is hatékony nemzetállami cselekvéssel, például természetmegóvó és energiazöldítő programokkal (lásd a magyar kormány nyolcpontos akciótervét) lehet, és kell is az ökológiai válság ellen tenni.
A globalizáció alapító mítoszai, és az Európai Unió „négy szabadsága” a veszély fokozódásával párhuzamosan foszlott szerteszét, és senki sem akadt, aki fenn akarta volna tartani őket. A válság hatására olyan intézkedéseket vezettek be a tagállamok, amelyek ellenében az EU ma ismert formája létrejött: határzár, határellenőrzés, beutazási és kiviteli tilalom. Miközben az államok önkezükbe vették a kezdeményezést, lezárták a határaikat, vészhelyzetet, rendkívüli állapotot rendeltek el, az Európai Unió – amely 1992 óta egyre csökkentette a tagállami szuverenitást – kómába esett, korábbi cselekvésképtelenségét és döntési impotenciáját pedig a tilalmak miatt már a végtelen konferenciázással, ülésezéssel és a szokásos bizottságalakítással sem palástolhatta. Március mérlege ez: Brüsszel kínosan hallgat, miközben Róma ordít, Berlin szűköl, London nyüszít, Budapest pedig lélegzetvisszafojtva figyel.
Az Európai Unió mindent fordítva csinál, mint kellene: azokban a kérdésekben szabályoz és keménykedik, amelyben nem kellene, például a „jogállamiság” kérdésében, és ott nem tesz semmit, ahol nagyon is szükség volna rá, mint amilyen a külső határok védelme is. Emlékezetes: Olaszország közegészségügyi megsegítségére Kína sietett, az illetékes uniós intézmények lassúak és tehetetlenek voltak. Az EU akkor rendelt el beutazási tilalmat, miután tagállamai már rég megtették ezt saját hatáskörükben. Világossá vált: a kialakult egészségügyi válságot vagy a nemzetállamok maguk oldják meg, vagy senki. Ez a jövőben fel fogja vetni az EU szükségességének és potenciájának kérdését, mert ha a bajban nem segített, akkor mi végre létezik? A 2019-es EP-kampány neoliberális szlogenje, vagyis az „Európai Egyesült Államok” manapság csak ideges kacajt váltana ki.
Mostantól egy ideig a kivételes állapot lesz a normális, míg minden helyre nem áll. Ez a helyreállás azonban már egy más nemzetközi, európai, politikai, gazdasági és mentális helyzetben talál minket. Most erősnek kell lennünk, hogy újra erős államunk legyen.
Ami még jön
Mindössze három évvel a II. világháború kitörése előtt forgatták azt a H. G. Wells forgatókönyve alapján készített sci-fit, amelyet magyarul Mi lesz holnap? címre szoktak fordítani (Things to come. 1936). Némi túlzással egyébként magyar filmről beszélhetünk, lévén producere Korda Sándor, Vince nevű testvére pedig művészeti vezetője volt, a futurisztikus díszletet Moholy-Nagy László tervezte. A korai, fekete-fehér tudományos-fantasztikus film a jövőben, 1940 és 2054 között játszódik, és megjósolja (!) sorrendben a világháborút, a diktatúrát, a járványt, a technológiai fejlődést, a globalizációt és az űrutazást. A brit szocdem íróra jellemző progresszív végkicsengés akkor még természetesnek tűnt: a korlátlan haladás, az emberiség egyesülése, a konfliktusokat meghaladó technológia végül úgyis győzni fog – szólt a közvélekedés.
Jóideje azonban már senki sem ír pozitív végkimenetelű science fictiont, a zsáner legnagyobbjainak (Zamjatyin, Orwell, Huxley, Bradbury, Boulle, Ballard, DeLillo, McCarthy) hála a sci-fi a disztópia (negatív utópia, posztapokaliptikus látomás) szinonimája lett – tipikusan konzervatív műfaj, amelyben „a veszteség fölött érzett fájdalom erősebb, mint az újdonság fölött érzett izgalom” (Michael Oakeshott). Mindez annak a jele, hogy nem hiszünk többé a haladásban, a technoprogresszió mértéke félelmet kelt bennünk, a géntechnológia helyességét szkepszis övezi, és a fejlődésbe vetett hit alapvetően problémássá vált. A 20. század tragédiái után, pár évtizedre a „történelem végének” (Francis Fukuyama) illúziójába merülve egy ideig mégis úgy tűnt, hogy a „létező világok legjobbika” a létező világ egészére ki fog terjedni – ezt nevezték globalizációnak. Mára ez az érzés mindenestől elmúlt; nem a világvége jött el, csak az eddig ismert világnak szakadt vége.
„A koronavírus előrelapoz a liberalizmus történelemkönyvének utolsó oldalára” – írja Alexander Dugin. Ez a tavasz talán nemcsak ennek az évnek ad megrázó, félelmekkel teli új kezdetet, hanem az évtized reményteli nyitányául is szolgál. Lehetetlen lesz ott folytatni, ahol abbahagytuk, amelyet nemcsak a mostani politikai és gazdasági tapasztalatok magyaráznak és gyakorlatuk várható maradandósága vált ki, hanem az a mentális fordulat, amely elnyújtva bár, de minden bizonnyal bekövetkezik, mindennek politikai következményeivel együtt.
Miből újuljunk meg? – tehetjük fel a jogos és egyre égetőbb kérdést. Európa legutóbbi nagy gazdasági/politikai/lelki (a sorrend valójában fordított volt!) válsága idején, a ’30-as évek derekán metaforikus nyelven egy beomlott kúthoz hasonlította Németh László a kontinenst (Magyarság és Európa. 1935), mondván: „az egész kutat otthagytuk, vödre leszakadt, fala bedőlt […] heroikus kísérlet: rendbe szedni ezt az egész elhanyagolt kutat, s addig ásni le, […] míg az artézi kutak bőségével és melegével nem szökik fel a víz”. A közelmúlt liberális „értékei” értéktelenek számunkra, hiszen nagyrész ezek idézték elő a bajt, tájékozódási pontjai tévútra vezettek minket. A korlátlanság, szabályozatlanság, „nyílt társadalom”, államtalanítás, a szuverenitás csökkentése és a külső segítségre várakozás, végzetesnek bizonyult. A globalizáció előtti érdekérvényesítés eszközeit kell újra a kezünkbe vennünk, és ki nem adni onnan soha többé.
A francia újjobboldali Guillaume Faye bő húsz éve írott könyvében (L’Archéofuturisme. 1999) úgy vélte, hogy Európát sokrétű katasztrófa fogja sújtani, amelyből egy új civilizáció támad fel; ennek értékrendje a legrégibb európai normákon fog felépülni, mint amilyen például az etnokulturális összetartozás. Faye úgy írt, hogy „nem a mostani állapotokat kell konzerválnunk vagy visszatérnünk a múlthoz, ami elbukott, hanem visszatérni legrégebbi gyökereinkhez”. Ennek mintájára gondolható el egy járvány utáni forgatókönyv, ami a válságot követő világ kialakításának erkölcsi–etikai (és ebből következő filozófiai, politikai, gazdasági, kulturális) doktrínájának megfogalmazását is előfeltételezheti. Az ősrégi értékek (állam, határok, nemzeti közösség és szolidaritás, szuverenitás) vadonatújként való visszatérésükkel, vagyis konzervatív forradalommal lesznek a segítségünkre.
„Új század van, új világ kezdődik” – fogalmaz Schmidt Mária. A vírus elmúlik, a tanulságok és tapasztalatok itt maradnak velünk. Ma még minden zavaros, kavarog: érezzük, hogy mi az, ami nem folytatható, de nincsenek tiszta fogalmaink az eljövendőről, legfeljebb a körvonalait lehet itt-ott kivenni. Ami biztos, hogy ami válságba taszított minket (demográfiaiba, gazdaságiba, egészségügyibe, politikaiba), nem lehet segítségünkre a kilábalásban. Ma még a tegnap és a holnap között állunk, itt az ideje felismerni, hogy a tegnapelőtt a holnapután.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS