Hullarablás helyett a hajléktalanok érdekeit is nézhetnék az értük rettegők (PS-videó!)

Mától van hatályban a hajléktalanságot szabályozó törvénymódosítás, amely megtiltja a közterületen való életmódszerű tartózkodást. A haladó hangadók természetesen ebben a témában is megkezdték a szokásos hullarablásukat, és az összefüggéseket elferdítve turnéztatják más emberek nyomorát, hogy azzal támadhassák a kormányt.

Hosszú hetek óta azon derpegnek, rettegnek vagy épp gúnyolódnak, hogy mennyire embertelen és hülye a kormány, amiért betiltja a hajléktalanságot. A közösségi médiában kiválóan lehet terjeszteni az ilyesmit, csakhogy pontosan annyi köze van a valósághoz, mint a választásokra nem véletlenül csak agyonverődni járó baloldalnak általában. Lényegében annyi változik, hogy mostantól van hivatkozási alap a járókelőket az ápolatlanságukkal, a szagukkal, sokszor a viselkedésükkel és például a padok életvitelszerű elfoglalásával zavaró hajléktalanok eltávolítására. Ez persze így durván hangzik, de amilyen állapotban vannak ezek az emberek, az is gyakran durva. És nem sintértelepre viszik őket, meg nem tarkón lőni, hanem gondoskodni róluk.

Hajléktalanok alszanak a járókelőknek telepített padokon (fotó: budapest-foto.hu)

Fülöp Attila, szociális ügyekért felelős államtitkár egyértelművé tette, hogy a rendőrök és a szociális munkások közös beavatkozásának célja nem a hajléktalanok vegzálása és megfenyítése:

A hatósági fellépést is emberi módon kell csinálni, különben nincs értelme az egésznek.

Az államtitkár elmondta, hogy minden nagyvárosban szabályozzák a jelenséget, tiltják a kéregetést, vagy az agresszív kéregetést, esetleg az utcán alvást. A mostani magyarországi megoldás tehát nem példa nélküli, ráadásul Európa egyik legjobb hajléktalanellátó rendszere működik nálunk. Ez főleg annak köszönhető, hogy az ellátószervezetek rugalmasan meg tudnak egyezni a feladatok és a pénzek elosztásában egyaránt.

Nem a hajléktalanoknak lesz nehezebb, hanem azoknak, akik őket mentik

Fülöp Attila kérdésünkre megerősítette, hogy szükség esetén mindenkinek jut hely, 19 ezer férőhely áll rendelkezésre, ebből 7600 nappali melegedő, a többi pedig egész napos, amelyek egy része csak télre nyit ki. A mostani változás a rendőrségi fellépés lehetővé tétele mellett érinti a nyitvatartást is, hiszen mostantól a teljes 24 órát le fogják fedni, nem lesznek időlyukak a nappali melegedők zárása és az éjjeliek nyitása között.

Valóban nem nagypolgáriak a körülmények a hajléktalanszállókon, de a flaszteren se azok. (fotó: kisalfold.hu)

Ez, valamint az intenzívebb utcai jelenlét elsősorban az ellátórendszerre, a sokszor testileg és lelkileg is iszonyúan megterhelő munkát végző szociális munkásokra ró többletterhet. Ők azok a valóban jó emberek, akik nem milliomos politikusként éhségmenetelnek, nem saját kéglire ácsingózó bulikirályként lakásmenetelnek, és nem az állítólagos éhező milliókért jó hangosan aggódó társadalmi igazságossági harcosként próbálják lejáratni a kormányt. Ők valóban önzetlen segítő szándékkal nyúlnak a mosdatlan, sokszor saját piszkukban fekvő emberek hóna alá, hogy megmentsék őket, amennyire egyáltalán lehetséges. Sokszor ugyanazt az embert viszik be újra és újra, ugyanúgy megmosdatják, és pontosan tudják, hogy pár nap múlva megint meg kell tenniük vele ugyanazt.

Bonyolultabb ügy annál, hogy politikai alapigazságokat építsünk fel rá

Akik csak külső szemlélőként ismerik a hajléktalanhelyzetet, azoknak aligha van fogalmuk a dolog összetettségéről. Ugyanez vonatkozik azokra, akik évente egyszer-kétszer felbukkannak az utcán élők körül, hogy látványosan az értük aggódó Jó Emberek képében tetszelegjenek, és a hajléktalanok hátán felkapaszkodva kiabáljanak világgá markáns politikai üzeneteket.

Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke árnyalta a képet, kifejtve, hogy a hajléktalanság nagyjából olyan tág fogalom, mint a betegség. Elmondta, hogy számtalan okból válnak hajléktalanná az emberek, és sok férfi például válás után kerül az utcára, de nem is kizárólag a lakásvesztés miatt. Még jellemzőbb ok a céltalanság, amikor a házastárs, illetve a gyerekek elvesztése miatt nem tud értelmet találni az életének az ember. Ugyancsak gyakori ok, amikor a drogfüggő vagy alkoholista ember elveszíti azt a családtagját, jellemzően az anyját, aki addig vigyázott rá. Ezeknél az embereknél nem is a segítség hiányán, pláne nem a politika mulasztásán múlik a dolog, gyakran ők maguk utasítják el a törődést. Alapvetően ezért van rá szükség, hogy a szociális munkásokat a rendőrök is segítsék.

Vecsei Miklós három fő csoportot említett, amelyekkel különösen nehéz dolguk van. A pszichiátriai betegek, alkoholisták és szerhasználók megsegítését a tudatállapotuk is nehezíti, őket eddig szinte lehetetlen volt kimozdítani a megszokott, utcai életükből, legyen az bármilyen mostoha, emberi méltóságuktól őket megfosztó közeg. A fiatalokból álló, három-négy fős galerik jól érzik magukat az utcán, egyfajta „buliként” fogják fel a dolgot, ők jellemzően inkább elbújnak, ha be akarják őket vinni a hajléktalanszállóra. A harmadik csoportot az újonnan érkezők alkotják, akik a falusi – leginkább borsodi – nyomorukból menekülnek, és azt éppen lecserélték budapesti aluljárós nyomorra. A többiek azok, akik együttműködnek a szociális munkásokkal, ottjártunkkor is velük volt tele a nappali melegedő. Nagyon nagy hidegben, a vörös kód életbe lépésekor viszont az addig elutasítók is megjelennek az éjjeli menedékeknél, váratlanul nagy tumultust okozva. Ilyenkor azt kérik az emberektől, hogy a lépcsőházakból és az egyéb, viszonylag meleg helyekről se zavarják ki az oda behúzódott hajléktalanokat, mert könnyen fagyhalál várhat rájuk odakint.

A hullarabló Jó Emberek bűne

A notóriusok élettörténetét, gyerekkorát megismerve érthetőek az okok – emelte ki Vecsei Miklós –, nyíltan elismerve, hogy ettől függetlenül jelenlegi állapotukban már gyakran kezelhetetlenek, elviselhetetlenek. Mint mondta, az ember lelkiállapota nagyban függ attól, hogy mennyi időt töltött az utcán; heteket, hónapokat, netán éveket. Lelkileg nagy törést okozhat például egy utcán töltött karácsony. A Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szerint a hajléktalanok hozzávetőleg 20 százaléka képes visszajutni a társadalomba, de ha ez sikerül is, az sem jelenti, hogy hajléktalanként elviselhető emberek voltak.

Az embert annyi ideig kell szeretni a gyógyuláshoz, amennyi ideig nem szerették

– idézte a szociális munkások közt bevett vélekedést.

Olyan egyéni sorsok vannak a hajléktalanság mögött, amelyeket olykor a sokat látott szociális munkásoknak is nehéz feldolgozni. (fotó: Horváth Péter Gyula / PS)

Számtalan ponton ki tud siklani egy ember élete, akár önhibájából, akár önhibáján kívül, de még ez is túlságosan leegyszerűsítő ítélkezés. Önhibájából lett-e például hajléktalan az, aki egy autóbalesetben elvesztette a házastársát és a gyerekeit is, teljesen összeomlott, és az utcára kerülve is csak alkohol segítségével képes elviselni az életét?

És ha érdemes kerülni a leegyszerűsítő, megalázó ítélkezést a hajléktalanok esetében, akkor mit mondjunk azokról, akik a rászorulók nyomorán élősködve csak arra használják őket, hogy indulatokat szítsanak az aktuális polgármester, illetve kormány ellen?