Szergej Viktorovics Lavrov Moszkva egyik erős embere, Putyin jobbkeze. Oroszország lassan húsz éve kezdte meg visszatérését a globális hatalom pozíciójába – ebben nem kis szerepe volt a 2004-ben kinevezett külügyminiszternek, aki határozott fellépéssel hajtja végre az elnök akaratát. Hogy mégis mi az orosz külpolitika végrehajtójának titka, azt talán az utóbbi években a posztszovjet államokban kirobbant konfliktusok „rendezése” ábrázolja a legpontosabban.
Putyin 2004-re konszolidálta pozícióját, a második csecsen háború után népszerűsége meredeken ívelt felfelé országában, és megkezdte Oroszország Jelcin alatt elherdált tekintélyének visszaszerzését, azonban ahhoz, hogy mindezt nemzetközi szinten is biztosítani tudja, szüksége volt egy olyan külpolitikusra, aki szintén az erős ember képét mutatja a világ vezetői felé. Így került a képbe Lavrov, aki 1994-től képviselte Oroszországot az ENSZ-ben, és már a szovjet időkben is külügyi pályán dolgozott.
Lavrov már a szovjet időkben is a külügyben dolgozott, egyértelmű választás volt tehát a pozícióra. Fotó: MTI/EPA
2000-től kezdődően az orosz külpolitika célja az volt, hogy a posztszovjet államokra ismét kiterjesszék Moszkva fennhatóságát. Ezt első lépésben a második csecsen háború sikere biztosította. A Szovjetunió volt ázsiai tagköztársaságaival könnyebb dolga volt az oroszoknak, hiszen az ott élők csupán Kína felé tekinthettek potenciális szövetségest keresve, azonban a volt európai területek, elsősorban Ukrajna és Grúzia már a kilencvenes években a Nyugat felé kezdtek orientálódni. Az ő visszatartásuk volt az, ami Oroszország nyugati biztonságát jelentette és ezért kiemelt szerepet kaptak az orosz külpolitikában. Ennek legjelentősebb epizódjai az orosz-grúz, illetve a kelet-ukrajnai háborúk voltak.
Érdekszférák, proxyháborúk, na és az orosz lélek
Ha megnézzük a két konfliktust, találunk egy igen érdekes közös pontot: Ukrajnában és Grúziában is megjelentek új államalakulatok, az előbbiben a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság, a másikban pedig Dél-Oszétia. Ezeknek az el nem ismert államoknak az volt a fő céljuk, hogy etnikai feszültségre hivatkozva Oroszország felléphessen a helyi oroszok védelmében (még ha Kelet-Ukrajnában csak közvetve is). Ez egyfajta biztosítása a moszkvai érdekeknek, anélkül, hogy az ország agresszorként tűnne fel. A módszer, bár eltérő hatásfokon, de mindkét esetben bevált: Grúzia visszatért az orosz érdekszférába, Ukrajna pedig nem tudott kilépni belőle, és néhány év alatt egy gazdasági, társadalmi ronccsá vált. Ha ezekre a konfliktusokra proxyháborúkként tekintünk Oroszország és a Nyugat között, akkor ki kell mondanunk: Moszkva mindkét esetben győztesen került ki belőlük, akkor is, ha az ukrán konfliktus még nem ért véget.
Oroszbarát fegyveresek járőröznek Luhanszkban. Fotó: MTI/EPA/Alekszandr Jermocsenko
Azonban nem pusztán politikai fogás volt ezen területek védelmére hivatkozni. A moszkvai külpolitika már Putyin hatalomra jutásától kezdődően a nemzeti érdekekre összpontosított. Ennek oka az az orosz nemzeti eszme, amit még az internacionalista szovjet időkben sem tudtak teljesen kiölni. Nem véletlenül nevezte Sztálin is Nagy Honvédő Háborúnak a második világháborút, és nem véletlenül hivatkoznak rá ma is így. A dusa, az orosz lélek már a cári rendszer alatt is meghatározó tényező volt, nem csupán az oroszok, de a birodalom minden nemzete számára, egyfajta etnikumok közötti nemzeti identitást adva. Putyin valószínűleg épp ezért tette meg Lavrovot külügyérnek, mert ő volt az, aki jó érzékkel tudta felhasználni ezt a nemzeti öntudatot, amit nem kevés energiával kellett visszaépíteni a Jelcin alatt megalázott, kisemmizett nép, népek számára.
A háborús győzelmek, a kemény nemzetközi fellépés adták az alapot. Az utóbbi tizenhat évben a köznyelvben kialakult a lavrovi válasz fogalma: valahányszor támadás érte Oroszországot, a külügyminiszter mindig keményen reagált. A fenti konfliktusok közül például Ukrajna esetében, amikor Porosenko, akkori elnök nyílt háborúval fenyegette Putyint, Lavrov nemzetközi nyilatkozat helyett az orosz állami tévében nemes egyszerűséggel pontos adatokat kezdett sorolni az ukrán haderő állapotáról. Másnap megkezdődtek a minszki megállapodás előkészületei. Soha nem fogja tehát vissza magát, ha kemény választ kellett adnia. Amikor pedig Miheil Szaakasvili 2009-ben egy interjúban ismét feldobta Dél-Oszétia problémáját, és orosz agressziót emlegetett, Lavrov úgy reagált: amennyiben Grúziában egyes forrófejűek provokációkkal akarnak megemlékezni az egy évvel ezelőtti Dél-Oszétia elleni agresszió bukásáról, határozott és kemény választ fognak kapni. A konfliktus azóta elsimult.
A proxyháborúkon keresztül Oroszország úgy tudta biztosítani fennhatóságát, hogy közben a béke hírnökeként jelent meg. Ez a kettősség az elnök és a külügyminiszter minden nyilatkozatában feltűnik, és arra kényszeríti a környező országokat, hogy egyfajta védelmezőként tekintsenek Moszkvára. Ennek egyik kulcsa a stabilitás: a keleti gondolkodás egyik alapja a hagyománytisztelet, a bevált recepten ne változtass elve, és amíg a többi posztkommunista államban egymást váltották a politikai erők, mind nagyobb bajba sodorva országukat, addig Lavrov és Putyin biztos pontok maradtak. Egy átlagos ukrán ember ismeri őket, tiszteli őket, amíg saját politikusai közül legfeljebb egyet-kettőt tud megnevezni és őket sem igazán kedveli.
Izzik a Kaukázus
Nemcsak a nyugati nagyhatalmakkal volt azonban Oroszországnak konfliktusa az utóbbi években. Bár a nagy keleti ellenséggel, Kínával a rendszerváltást követően sikerült megbékélni, egy új ellenfél, Törökország kezdte fenyegetni az oroszok kaukázusi érdekeltségeit. Putyin és Erdogan ugyan több dologban is közös állásponton voltak, de érdekeltségeik mégis számtalanszor ütköztek egymással. Ennek egyik következménye lett a hegyi-karabahi konfliktus is.
Örmény önkéntesek Jerevánban. Sokat vártak a háborútól. Fotó: MTI/EPA
Azerbajdzsán, mint iszlám ország, Törökország felé kezdett húzni már a kilencvenes évek végétől kezdődően. Ez rendkívül megnehezítette Oroszország helyzetét, főképpen a két csecsen háború alatt. Sem Baku, sem Ankara nem kockáztatott volna meg egy nyílt konfliktust Moszkvával, azonban az ez az érdekütközés kiválóan megágyazott egy újabb proxyháborúnak. Ennek remek terepet adott a századokra visszanyúló örmény-azeri konfliktus.
Örményország, annak ellenére, hogy a Kaukázus egyik legstabilabb állama, meglehetősen sokat veszített az elmúlt húsz évben. A gazdasági válságok jobban érintették, ahogyan az is, hogy az orosz figyelem Nyugat felé fordult. Így a hagyományosan a nagy medve kistestvéreként létező országra egyre nagyobb nyomás nehezedett szomszédai felől, aminek különösen fájdalmas pontja az, hogy az örmények egy része – hozzánk, magyarokhoz hasonlóan – az ország határain túlra szorult a Szovjetunió felbomlását követően. Örményország a megalakulásától kezdve tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSZSZ). A keleti NATO-ként is emlegetett szervezetet még 1992-ben alapította hat szovjet utódállam Oroszország vezetésével, hogy a felbomlott Varsói Szerződés után biztosított legyen egy orosz központú védelmi blokk. Örményország agresszív, eltérő kultúrájú és vallású szomszédokkal van körülvéve, ezért minden lehetőséget megragadott arra, hogy biztosítsa saját védelmét. Azerbajdzsán főképpen a vallási kötődés miatt kezdett közelíteni a NATO-tag Törökországhoz, de a kapcsolatkereséseit nagyban meghatározta az örökös ellentét az örményekkel, akiknek jelentős része Azerbajdzsán területén él. A két ország között többször alakultak ki összecsapások, azonban Örményország, bár kisebb lakossággal és jelentősen gyengébb haderővel rendelkezik, mindeddig megállt a maga lábán, a háttérből őrködő Moszkvának köszönhetően. A mostani, 2020-as konfliktus ezért is volt fontos fordulópont, hiszen kis híján átcsapott nyílt háborúba.
Baku Törökország és a NATO felé való közeledése természetesen komoly problémát jelentett Oroszország számára. Amennyiben a fegyveres konfliktus elfajul, úgy Örményország teljes lerohanása azt eredményezte volna, hogy Moszkva érdekeltségei sérülnek a Kaukázusban. Egy esetleges nyílt orosz beavatkozás azonban a nemzetközi térben jelentett volna hátrányt Oroszországnak. Lavrov és Putyin tehát komoly dilemma elé került: nem hagyhatták magára Jerevánt, de nem kockáztathattak meg egy háborút sem.
Lavrov, aki nem vitázik, hanem kijelent
A kelet-ukrajnai konfliktus elnyújtásának, a jelenleg is tartó háborúnak egyik központi eleme az EBESZ-megfigyelők jelenléte. A minszki megállapodás részeként a békefenntartói feladatokat nem az oroszok látják el, hanem nemzetközi megfigyelők. Lavrov és Putyin jól tudták, hogy ha Hegyi-Karabah térségében is az EBESZ biztosítja a békét, az a kaukázusi érdekeik sérülését jelentené, ezért más megoldást kellett találniuk. Lavrov gyors és magabiztos intézkedése volt az, ami elvágta ezt a gordiuszinak tűnő csomót. Mivel a régió távol esik az EU és az USA érdekszféráitól is, így minden kártya az orosz külügy kezében volt. Azonnal felvették a védelmező szerepét, Lavrov pedig a közvetítés során tökéletesen használta fel a tizenhat éves hivatali ideje alatt róla kialakult képet. Nem tárgyalt, hanem irányított, és mint szigorú nagyapa, tette helyre mindkét rosszalkodó nemzetet. A béketárgyalások kezdetén már meg is jelentek az orosz békefenntartók, akik azóta is ott vannak, ezáltal nemcsak a konfliktust zárták le, de biztosították az oroszok helyi fölényét, méghozzá úgy, hogy sem Ankara, sem a tágabb értelemben vett NATO nem vitathatta a megoldás működőképességét.
Az orosz hadsereg több tucatnyi katonai járművet küldött békefenntartó katonákkal Örményországba, miután Vlagyimir Putyin, Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök tavaly november 10-re virradóra megállapodott a hegyi-karabahi konfliktus lezárásáról. Fotó: MTI/EPA/PHOTOLURE/Hayk Baghdasaryan
Lavrov tehát kihasználta a politikai képet, amit az orosz kormány az utóbbi húsz évben épített ki magáról; elérte, hogy minden nyugtalankodó szomszédja elismerje Moszkva fennhatóságát. Oroszország tekintélye az erős emberek képére épül. A határozott fellépésre és a gyors reakciókra, a megkerülhetetlenség elvére. Az orosz politikai párbeszédre mindig is jellemző volt, hogy nem vitatkozott, hanem kijelentett. A lavrovi válasz egyértelmű, és bár bizonyos esetekben kompromisszumkész, nem hagyja, hogy a gyengeségnek akár a látszata is megjelenjen benne.
Forrás: politic.karpat.in-ua; Vezető kép: MTI/EPA/Keystone/Salvatore Di Nolfi
Facebook
Twitter
YouTube
RSS