Íme, itt vannak a pszichológusok válaszai arra, hogy miért kellett szigorítani a gyermekvédelmi törvényt

Amint a Hetek hasábjain megjelent publicisztikában is emlékeztetnek, nagy port kavart, amikor az Országgyűlés elfogadta az új gyermekvédelmi törvényt. Az LMBTQ-mozgalom részéről két passzus verte ki a biztosítékot:

Illetve:

Ez a két bekezdés főként azokat zavarta, akik szerint a család fogalma korlátlanul bővíthető, akik a biológiai nem és a társadalmi nem kapcsolatára úgy tekintenek, mint egymástól független, szabadon változtatható tényezőkre: fiúból lány, lányból fiú, vagy éppen valamilyen egészen más „nemű” személy lehet, akit külön névmással illik megszólítani. Akik szerint – a tudományos konszenzussal szembemenve – minden szexuális preferenciát a génjeink és hormonjaink alakítanak ki már nagyon korán, így aztán teljesen mindegy, hogy egy gyerek milyen üzeneteket látva nő fel, az nincs hatással a szexuális orientációjára. Fontos megjegyezni: a törvénycsomag nem arról szól, hogy ne beszéljünk a gyermekekkel a szexualitásról, hogy nem szabad óvszert használni, nem lehet élvezni a szexualitást, vagy, hogy a szexuális együttlétek csupán gyereknemzés céljából megengedettek. A baloldal narratívájával ellentétben a jogszabály a homoszexualitás és a pedofília fogalmát sem mossa össze. A kiemelt passzusok mindössze arra vonatkoznak, hogy a gyerekek gyerekek maradhassanak egy túlszexualizált világban, és védelmet kapjanak az egyre több csatornán keresztül rájuk zúduló pornográfiával szemben.

Nem felvilágosítás, hanem súlyos befolyásolás

A téma kapcsán gyakran felvetődik, hogy a szexuális nevelést politikától függetlenül kellene kezelnünk. Azonban a két dolog aligha különíthető el egymástól. A szexualitás tisztán biológiai aspektusa természetesen egy objektív módon átadható ismeretanyag. Ám a szexualitás jóval több ennél, annak módjáról, formájáról, idejéről, érzelmi vetületéről sokan, sok mindent gondolnak. Úgy is mondhatnánk, hogy a nemiségünk biológiai, pszichológiai, társas, sőt, spirituális és morális valóság is egyben, amiről ebben a teljességben lehetetlen semlegesen beszélni. Az az LMBTQ+ aktivista, vagy affirmatív szemléletű civil szervezet, amely a különböző családtípusokról, genderelméletről, nemváltó műtétekről, vagy homoszexuális aktusról beszél egy általános iskolás, óvodás vagy akár középiskolás gyereknek, nem pusztán objektív információkat ad át, hanem egy világnézetnek – posztmodern, feminista, neoliberális – megfelelő szemléletbe ágyazott ismeretanyagot. Nemcsak arról beszél, hogy egy óvszert technikailag hogy kell felhelyezni, hanem arról is mond valamit, hogy mi a jó, mi az elfogadott, akkor is, ha ezt csak implicit módon teszi. Azt követelni tehát, hogy a szexuális edukáció legyen objektív, világnézettől, politikai és ideológiai irányzatoktól mentes szép gondolat, csak éppen nem megvalósítható. Kulcsfontosságú lenne annak a tudatosítása, hogy itt nem egy tudományos és egy világnézetileg torzított álláspont áll egymással szemben, hanem két világnézetileg több aspektusban befolyásolt gondolatiság. Igen, még akkor is, ha tudományos eredmények és adatok is bekerülnek – nagyon helyesen – a diskurzusba, hiszen azoknak a kontextusba helyezése, értelmezése egy ilyen komplex témában nagyon is felveti a világnézeti elfogultság lehetőségét.

A szexualitás a legintimebb magánügy

Persze, a szexualitás a legintimebb magánügy, így társadalmi kérdéskörbe helyezni téves hozzáállás. Azonban itt ki kell térnünk arra, hogy a fenti törvénytervezet a baloldal narratívájával ellentétben éppen ezt az álláspontot támasztja alá. Míg az LMBTQ-lobbi a közbeszéd tárgyává kívánja tenni a nemi identitás kérdését, addig a kormány álláspontja az, hogy ez a téma maradjon meg mindenki hálószobájában, különös tekintettel arra, hogy ne erőltessük a gyermekekre túl korán. De van egy másik aspektus, ami a társadalmi hatások szintjén vizsgálja a kérdést. A társadalom legkisebb alapegysége hagyományosan a család, ami egy férfi és egy nő elkötelezett kapcsolatából áll – ezt a tényt évezredeken át sosem kérdőjelezték meg tömegek, még akkor sem, amikor a szexuális szabadosság bizonyos körökben igen elterjedt volt. A férfi és a nő képes gyermekeket nemzeni, akiket közösen nevelnek. A házastársak közötti szexuális kapcsolat számos egyéb érzelmi, fizikai, morális kötelék mellett segít egyben tartani a családot, ami valamiféle stabilitást ad a gyerekeknek. A stabilitás, a kötődés, a gondoskodás, a szeretet pedig megalapozza a gyerekek egészséges személyiségfejlődését. Ez volna egyfajta ideális felállás, ami persze sohasem működik tökéletesen, hiszen emberek vagyunk. A válások/halálesetek és újraházasodások következtében számos mozaikcsalád jött létre, amelyek igyekeznek valamiféle új rendszert, egyensúlyt kialakítva boldogulni, szeretni egymást, nevelni a gyerekeket. Tökéletes család nem létezik, és kétségkívül igaz, hogy vannak hagyományos családok, ahol szeretetlenség, bántalmazás, szenvedés van. Kár lenne tagadni. De a mozaikcsaládok, egyszülős családok léte soha nem írta felül azt, hogy mit tekintünk kívánatosnak, elérendő célnak, követendő mintának az életünkben. Mi több, ezek a családi formák mind az ideális, az egy nő és egy férfi által alkotott formációból származnak, azokhoz viszonyulnak, így ezekre egyértelműen érvényes, hogy a család az család. Ugyanakkor az azonos neműek házassága, vagy a sokszülős családok eleve felülírják azt az eredeti modellt, amelyre a jelenlegi civilizációnk épül. Az ideálnak akkor is döntő jelentősége van, ha nem sikerül eszerint élni. Tehát szó sincs arról, hogy egy egyszülős család ne lehetne család, vagy arról, hogy egy egymás iránt elkötelezett gyermektelen házaspárra ne tekintenénk családként. Azt sem üzenjük ezzel, hogy ők valamiféle futottak még kategóriába tartoznának. Ugyanakkor, ha megkérdeznénk a gyerekeit egyedül nevelő férfit vagy nőt, hogy mit tartana jónak a saját boldogulása és a gyerekei jövője szempontjából, jó eséllyel egy szerető, gondoskodó társ lenne a válasz, ha nem is minden áron. A minta, az ideál tehát ebben az esetben is jelen van.

Rajtunk múlik, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre

Ha pedig számít a nevelés, a mintaadás, a társadalmi normák közvetett és közvetlen, ki és milyen alapon mondja azt, hogy semmilyen nem kívánt hatása nincs annak, ha óvodáskortól kezdve meséken, termékeken, oktatóanyagokon keresztül azt sulykoljuk a gyerekekbe, hogy a biológiai adottságaik és a nemi identitásuk egymástól független, változtatható tényezők? Hogy tökéletesen indiferens, hogy mikor, kivel, milyen formában élnek szexuális életet, amennyiben az kettejük szabad döntésén alapul? Ha elveszünk még egy fogódzót az életükből, ami jelen esetben a saját nemük és az ahhoz való viszonyulás, és radikálisan gendersemlegesen neveljük őket, mégis mihez képest, mihez viszonyítva tudja kialakítani egy gyerek a saját identitását? Semmilyen megnyugtató bizonyíték nincs arra nézve, hogy ez nem épp növelni fogja közép- és hosszú távon a frusztrációt, az elégedetlenséget, a mentális és szociális problémákat, sőt! Számos kutatás bizonyítja, hogy a nemváltoztató műtétek sok esetben nem hoznak megoldást a problémákra, hanem inkább elmélyítik azokat. Rajtunk is múlik, milyen világot hagyunk gyermekeinkre: egy valódi szereteten és elfogadáson alapuló, univerzális értékeket elismerő társadalmat, annak minden tökéletlenségével együtt, vagy egy eltorzított, relativizált szeretet- és elfogadás fogalom ingoványos talaján álló posztmodern világot, ahol mindent szabad, mindent el kell fogadni, csak azt nem, ha valaki mást gondol, mint amit az LMBTQ+ mozgalom képvisel.

Forrás: Hetek; Fotó: AFP