A honvédek nem voltak hajlandóak végrehajtani a halálos ítéletet a 19 éves Mányi Erzsébeten és a 28 éves Farkas Mihályon, az 1956-os szabadságharc két gyulai vezéralakján, ezért a helyi pufajkások géppisztoly-sorozattal gyilkolták meg őket. A halálbüntetést kommunista ügyészként az a Sajti Imre kérte a fiatalokra, aki ma is él. Sajti – egykori kommunista funkcionáriusoktól merőben szokatlan módon – megbánta tettét – derül ki Békés Márton történész Látószögblogon közölt cikksorozatának ötödik részéből. A sorozat olyan, ma is élő vérbírákat és vérügyészeket mutat be, akik az 1956 utáni megtorlások során mindösszesen 25 szabadságharcost küldtek a halálba.
Sajti Imre 1927-ben született Sarkadon. Felmenőihez hasonlóan cukorgyári munkásként dolgozott, majd 1945 augusztusában Budapestre költözött, rendőrnek állt, egy év múlva pedig belépett a kommunista pártba. Eleinte a Nagykörúton szolgált őrszemesként, majd az angyalföldi kapitányságra került. Elvégezte a tiszthelyettesi iskolát és a rendőrtiszti akadémiát, így 1949-ben alhadnagyi rendfokozattal véglegesítette az akkori belügyminiszter, Kádár János. Jogi végzettség nélkül két évig a XIX. kerület vezető ügyésze volt. 1955-ben megyéjébe helyezték vissza: egészen 1960-ig városi és járási vezető ügyészként dolgozott Gyulán. 1956 októberében a gyulai forradalmi tanács felfüggesztette, s novemberben (1958-as minősítéséből idézve)
„jelentkezett a katonai karhatalmi alakulathoz, ahol mint katonai ügyész igen hathatósan működött közre az ellenforradalom felszámolásában. Több esetben látta el a vádképviseletet statáriális tárgyalás alá kerülő ügyekben.”
Így például Sajti képviselte a vádat a megye életét megrázó Mányi–Farkas-ügyben…
Mányi Erzsébet és Farkas Mihály; Forrás: Látószögblog.hu
Statáriális eljárás Münnich Ferenccel
A forradalom leverése után is nyugtalan Gyulára 1956. december 17-én vezényeltek karhatalmi egységet, amely a letartóztatottak kiszabadítására készülő tömeget szétkergette. Az ellenállók egyike, Mányi Erzsébet 15 társával – köztük Farkas Mihály katonatiszttel együtt – másnap Gyulaváriba ment, ahol a fiatal lány beszéde után betörtek a határőrlaktanyába, hogy az ott szerzett fegyverekkel védekezhessenek a karhatalmisták ellen. Harcállást is foglaltak, de Nádházi János, a gyulai Forradalmi Bizottság volt elnökének kérésére mégis letettek a támadásról. A szegedi rögtönítélő katonai bíróságon Sajti Imre vállalta el a vád képviseletét.
- A megtorlás ekkor érvényes gyakorlatában ilyen esetben statáriálisan jártak el, így az 1957. január 8-án Békéscsabán – Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes nyomatékosító részvétele mellett – zajló tárgyalást csak első fokon és kizárólag halálbüntetésre lehetőséget adva tárgyalták.
- Példát statuáltak: az első és másodrendű vádlottat, a 19 éves Mányi Erzsébetet és a 28 éves Farkas Mihályt február 2-án végezték ki.
- Sajti Imre személyesen vett részt az általa indítványozott két kivégzésen, amelyet – mivel azt a honvédek nem voltak hajlandók teljesíteni – helyi pufajkások géppisztoly-sorozattal hajtottak végre.
Békés Márton tanulmányából kiderült: Sajti az „ellenforradalmárok” üldözésében nem mindig volt következetes, elérte például, hogy Simonyi Imrét, a gyulai forradalmi napok újságíróját szabadon engedjék. 1960 végétől egy évtizedig a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályának állambiztonsági alosztályát vezette. 1970 novembere és 1982 szeptembere között a Békés megyei rendőrfőkapitány közlekedési helyetteseként szolgált.
Sajti Imre 1981-82-ben Békés megyei rendőrfőkapitány-helyettesként; Forrás: Látószögblog.hu
Ilyen is van: megbánta, amit tett
A jelenleg is Békéscsabán élő Sajti Imre három hete töltötte be a 90. életévét. Békés Mártonnak sikerült fölvennie a kapcsolatot az egykori vérügyésszel, aki mindvégig segítőkész volt, és azt kérte a történésztől, email-ben tegye föl neki a kérdéseit – ám azokra végül nem válaszolt. Ugyanakkor 1989-ben a Népszabadságnak interjút adott, amelyben – az 1956 utáni megtorlásokért felelős vérbírókkal, vérügyészekkel, kommunista döntéshozókkal ellentétben – részleges megbánást tanúsított.
„A rögtönítélő bíróság kezét a büntetőpolitikai irányítás a statáriummal megkötötte: a fegyveres szervezkedés vezetőivel szemben halálbüntetést írt elő alkalmazni. […] Én személy szerint ma is nagyon sajnálom azokat a fiatalokat. A szüleik akkor naponta jöttek hozzám sírva. Van lelkiismereti problémám azóta is, de statárium volt, nem tehettem mást, hittem a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban. […] A statáriális törvények szerint jártunk el […] De nem kellett volna kivégezni a halálraítélteket. Mai fejjel […] természetesen én is másként látom az akkori eseményeket. A döntést viszont nem az ügyész, hanem a […] bíróság hozta.”
A történész dolgozatát azzal zárta: „Hogy a puszta <parancsra cselekedtem> típusú védekezés helyett a részleges megbánás mennyit nyom a latban, a legvégén biztosan kiderül.”
A teljes cikket ITT tudják elolvasni. A cikksorozat előző részeiről írt összefoglalóinkat pedig ITT, ITT, ITT és ITT olvashatják.
Forrás: Látószögblog.hu; Vezető kép: neb.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS