Iszonyú látványt nyújtanak a háború áldozatai. A rengeteg halott, főleg a gyerekek, és azok, akik élnek ugyan, de mindenüket hátrahagyva menekülni kénytelenek. Nekik is odalett az egész eddigi életük, és talán sosem kapják vissza, mennek bele nincstelenül az ismeretlenbe, mégis meglehet bennük az örök hit a túlélésben, a dolgok jóra fordulásában, ami az ember legfőbb képessége. Emiatt talán még náluk is nyomorultabb az, aki jómódban él a fűtött belvárosi lakásában, mindene megvan anyagi szempontból, mégis lelkileg olyan szegény, hogy a személyéről áradozó hozzászólások és lájkok összekoldulásáért teszi közszemlére, amit a menekültekért tett.
Hogyan korcsosulhattál idáig, hogy a lájkokért segítesz másokon? Hogyan válhat ennyire sivárrá egy lelkiélet, hogy ilyen sekélyes forrásból kénytelen táplálkozni, amikor szeretetre és odafigyelésre vágyik? A legnyomorultabb életet éli az, aki így megjátssza magát, kétszínűen előadja az őszinte jóakarót, aztán önmagát leplezi le, amikor ujjong, hogy mennyi Facebook-törődést sikerült ezzel összekoldulnia. Kizárólag a „mennyit” a lényeg. Csodálatos tömegdemokráciánkban sok szerencsétlen vagy önsorsrontó embernek sikerült odáig elfajulni, hogy már nemcsak a politikai választásnál, de a kiváltott érzelmeknél is csupán a mennyiség számít, a minőségnek semmilyen szerep nem jut. Ebben főszerepet visz a közösségi média, ahol mindegy, hogy ki adja a reakciót, milyen kapcsolatban áll az illetővel, és mennyire számít a véleménye, mindenképp csak egy darab lájk a sok közül. Ahogy a választáson is ugyanannyit ér a dolgokat átlátó, képzett ember szavazata, mint a száraztésztáért megvett analfabétáé. Legyen tánc!
Éppen nagyböjt van, az önmegtartóztatás, az önuralom időszaka. Azok a hetek, amikor arra helyezzük a hangsúlyt, hogy le tudunk mondani a hívságokról az életünkben. Ilyenkor előtérbe kerül az adakozás és alamizsnaosztás, hogy ne csak úgy, hanem mások javára mondjunk le dolgokról.
Ez diszkrét ügy, tud róla a segítő, tud róla a Jóisten, és ezzel mindenki tudja, akinek tudnia kell. Ha valaki őszintén csinálja, akkor ez nem lájkokról, hanem valami sokkal nagyobb horderejű dologról szól.
Már a magamutogató posztok is rettenetesek, amikor az ember a tökéletes életét, a tökéletes nyaralását, a tökéletes karácsonyfáját, a tökéletes párját és a vele elfogyasztott tökéletes vacsoráját dörgöli kényszeresen az ismerősei orra alá (rosszabb esetben földgömbös posztban mindenki orra alá), de ez, amikor a segítségnyújtását dokumentálja aprólékosan, ez még visszataszítóbb.
Jaj, hát dehogyis azért csináltam…!
Szóltak, hogy szállás kéne valahol néhány érkező menekültnek, természetesen felajánlkoztam, még pénzt is adnék a sofőrnek, mert a házig hozta őket. Mire megjöttek, előre főztem nekik egy hatalmas kondér ételt, ennyire különlegesen jófej vagyok. Mindent megoldok nekik, előre szervezem a további utazásukat is, etetem, altatom őket másnapig, a kedvükért én a szomszédban alszom. Elmegyünk sétálni, törődök velük, induláskor még telecsomagolom őket étellel, ennyire különlegesen jófej vagyok. És záporoznak a hozzászólások.
– Hű, te annyira csodálatos Ember vagy!
– Büszke vagyok, hogy ismerhetlek!
– Nagyszerű vagy, csoda vagy!
– Nobel-békedíjat érdemelsz!
– Boldoggá kéne avatni, sőt szentté!
– Ilyen Embereknek kéne irányítaniuk az országot!
Jaj, ugyan már, ez semmiség, nem azért írtam le ennyire részletesen egy nyilvános posztban…
Meg a többi panaszkodó, akik kérdés nélkül is elmesélik, hogy ők is befogadnak ám menekülteket, nagyon nehéz, csupa trauma, de akkor is csinálják. Néhány szívecskés lájk nekik is jut a rajongótábortól.
Egy ukrán nő köszönti hozzátartozóit a lónyai határátkelőhelyen. Fotó: MTI/Balázs Attila
Ezt nézd, menekült, mennyi lájkot koldultam össze veled!
Ami pedig a legborzasztóbb, az a végkifejlet. Az ukrán menekültek tovább el Nyugat-Európa felé, emberünk viszont még utánuk nyúl. Betaggeli az egyiküket – persze ezt már nem nyilvános posztban –, hogy megmutassa neki, mennyien lájkolták az ő csodálatos jóemberségét. Juhé, már 600-an lájkolták! Már 800-an!
Látod ezt, háborús menekült? Ugye, te is örülsz? Hát ezért aztán megérte, hogy szétlőjék a városodat, esetleg a házadat is, hogy napokon át utaznotok kell az ismeretlenbe. Ha esetleg nem lesz hova hazamennetek, sok szerencsét az új életedhez ott az idegen országban! 800 lájk, sőt már 1000! Ez igazán jól sikerült, nem?
Mintha az ember aprót dobna egy koldus műanyagpoharába, aztán mellé állna széles mosollyal, és lőne egy szelfit a Facebook-poszthoz, ahol elmeséli, mennyi pénzt adott teljesen önzetlenül. Vagy adakozna egy beteg kisgyerek számára, és kiposztolná a Facebookra a banki utalás bizonylatát, esetleg a betegágy mellett szelfizne. És szerencsétlen menekült, aki nyilván hálát érez a segítségért, még csak el se küldheti a francba a jótevőjét, amidőn szembesül vele, hogy micsoda sekélyes alak. Mert hát hogy nézne az ki.
A kérdések pedig itt maradnak velünk. Milyen élet az, ami ettől lesz jobb?! Milyen ember az, akinek attól lesz jobb a napja, hogy sok lájkot kapott a jóemberkedésére? Hogyan tud idáig nyomorodni valakinek a lelkivilága, hogy ilyen örömöket kell megszerveznie magának? Miért nincs ezeknek az embereknek rendes saját életük?
Facebook
Twitter
YouTube
RSS