Karácsonyaim a régmúltból

Szenteste mindig is a szeretet, a békesség a különleges várakozás ünnepi napja volt számomra a mai napig. Soha nem felejtem el azt a képet gyerekkoromból, amit az Áller Képes Családi Lapjában láttam karácsony napjaiban az I. világháborúról: frontvonal, körben a végtelen orosz hómező, német és orosz katonák sálakkal körbetekerve, füles katonasapkájukat mélyen fejükre húzva, szakadt kesztyűkben egymást kínálgatták vodkával, borral, saját maguk faragta fakereszteket ajándékozva.

Akkor még az első nagy háború idején, 1914 telén létezett becsületszó, hogy ezen a szent napon, Jézus születésének napján, ha csak egy órára is, egymásra nem lőnek, nem szegeznek egymás mellének szuronyt, álmodhatnak a békéről, a családi otthon melegéről. Különösen azért furcsa ezekről írni most, mert Európa keleti szélén ismét dúl a háború, emberek, szláv rokonnépek egymást gyilkolják, családok millióit teszik tönkre, földönfutóvá, mindezt ugyanazoknak a láthatatlan pénzhatalmi erőknek a kedvéért, akik kirobbantották az első világháborút, a másodikat és most készítik elő a harmadikat is. Ők azok, akik a nemzetek közös karácsonyát rendre szétverik.

Pedig ilyenkor jó lenne szépeket írni. Szépeket írni a szeretetről, a szerelemről, a boldogságról, a legkisebb közösség, a család összetartozásáról, a barátság fontosságáról, a mindenhová eljutó békességről. Magáról az életről, a beteljesülő tervekről jó lenne írni, arról, hogy jó élni, arról, hogy szép a természet, a benne váltakozó évszakok, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, öröm az is, ha jó hírek állnak a házhoz, hazánkhoz. Karácsonykor nem jó írni a rosszról, az emberi rosszindulatról, az irigységről, az ellenségeskedésekről, a szegénységről, a betegségről, nem jó írni a mételyről, amely belülről és kívülről is részben hazai segítséggel megpróbálja szétrágni szülőföldünket. Ritkán nyújtózkodhattunk egy jót, de talán ez is megmaradásunk, több mint ezer éves fennmaradásunk titka.

Akkor forduljunk vissza a gyermeki mesevilágba, amikor minden karácsonykor főleg róluk szól, a szeretetről, a családról és a békességről, az 1940-es évek vége és ’50-es évek elejére. A kommunista Rákosi-diktatúra sötét éveiben, a fenyőfa ünnepén – így keresztelték át a Szentestét – dolgozni kellett, nemcsak a közlekedési, a víz-, gáz-, és villamosenergiát előállító közalkalmazottaknak, hanem működtek a gyárak, a hivatalok. Jegyre lehetett kapni a többi között a cukrot, a húst és a lisztet is. Milyen volt ez a karácsony nekünk, gyerekeknek? Sötét és félelem teli, a hosszú téli iskolai szénszünetekkel. Szüleink persze mindent elkövettek, hogy ezt mi, gyerekek ne érezzük. A gyertyákkal, régről megőrzött díszekkel, feldíszített fenyőfa alatt ott volt az apám faragta Betlehem a kis Jézussal, az ajándékok, az antikváriumban megvásárolt ifjúsági regények garmadája.

Ekkor jutottam hozzá a Verne Gyula-kötetekhez, Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk szomorkás regényéhez, az indiántörténetekhez, a később rongyossá olvasott May Károly Winnetou és Cooper, Az utolsó mohikán regényeihez. Nagy élményt jelentett az olasz író, De Amicis a Szív című csodálatos elbeszélése, Garibaldi szabadságharca, a Kisdobos önfeláldozó menetelése az ágyútűzben és Rákosi Viktor Korhadt fakeresztek novellagyűjteményei, amely az 1848–49-es forradalom-és szabadságharc dicső és lélekemelő küzdelmeiről szóltak. Nos, ezek a kezdeti olvasmányaim szakítottak ki abból a szürke, sejtelmesen kegyetlen, de egyre felismerhetőbb világból, ami végül is elviselhetővé tették a mindenkit érintő szegénységet, a magyarságot sújtó fenyegetettséget, a valóságot.

1957 karácsonya

Tizenhárom évesen, 1956-ra már tudtam, hogy mit jelent a forradalom és a szabadságharc. Osztálytársaimmal a Köbölkút utcai Általános Iskolában, a VIII. f-ben egyetértettünk abban, hogy mivel a szovjetek ellen harcoltunk, nemcsak a magyar kommunista diktatúra ellen, ezért ez Magyarország szabadságharca is volt. Bár nem tudtuk, hogy Kádárék bosszúállását megtorlásnak nevezik, de az állandóan zavart Szabad Európa Rádióból és a környékbeliek szóbeszédeiből értesültünk, hogy fiatalokat, forradalmárokat végeznek ki százával és folyamatosak a letartóztatások. A szomszédunkból a pufajkások elvitték Gyuszit, akinél egy pisztolyt találtak. Ott is a házmester ügyködött. Egyszóval hosszú évekig lakat került a szánkra. A Nyugat akkor is érzéketlen és szenvtelen volt, egy lépést sem tett a letiport Magyarországért, hagyta, hogy sorban megszülessenek a koncepciós perek és tömegével akasszák fel a forradalmárokat. Akkor még a nyugati politikai elitnek jól jött, hogy Ausztriától keletre a szovjet az úr.

De beszéljünk ’57 karácsonyáról – miért volt ez különös? A gellérthegyi házak és a Móricz Zsigmond körtéri épületek ablakaiban Szentestén mindenhol mécses égett. Döbbenetes látvány volt a sok tízezer égő gyertya. Némán emlékeztünk a levert forradalomra, a hősi halottakra és az újabb és újabb kivégzettekre. Mi akkor egy kicsit gazdagabban ünnepeltük a karácsonyt. Apám, nem tudom honnan, de hazahozott három narancsot és három citromot. Két citrom és két narancs mindjárt a négyéves húgomhoz került. Nekem öcsémmel meg kellett mérkőznünk az egy darab citromért és narancsért. Ja, volt még egy szabad operajegye a kakasülőre a nővéremnek Wagner Trisztán és Izolda operájára, aminek női szerepét Delly Rózsi énekelte. Szüleim úgy döntöttek, hogy a nyertes visz mindent. Imre öcsémmel a nappalit – kb. 30 méter – kézenállva végig kellett járnunk. Mondanom sem kell, én győztem – akkor már vízilabdáztam –, öcsém a táv felénél feladta. Nem volt vita, nem akartam telhetetlen lenni. Az eddig soha nem látott citromot és a narancsot odaadtam Imrének, én meg boldogan elmentem nővéremmel, Tutyival az Operaházba. Megérte. Őrjöngtünk Izolda, azaz Delly Rózsi szopránjáért.

Lennének még történeteim bőven vidám, szép, gazdag és nyugodt karácsonyainkról. Inkább most beszéljünk a máról. Újra dúl a háború, méghozzá a szomszédunkban. Hosszú idő után ismét megrengett a biztonságunk, az életünk, a jövőnk, gyerekeink, unokáink jövője. Ilyenkor, Szentestén és az áldott napokon mindenki gondol valakire, valamire, szeretteire, ritkábban ellenségeire. A szegénység, a kiszolgáltatottság, a háború közelsége ma a legnagyobb ellenség. Ez mindannyiunknak nagy kihívás. Ha valakik, akkor mi, magyarok tudjuk, hogy mit jelent a háború, a leigázottság, a szabadságunk elvesztése. Talán Arthur Rimbaud, a XIX. század nagy francia költője érzett rá leginkább a nyomor, az éhség, a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság örökkévalóságára:

Feketéllőn, hóban, homályban / a pince fénylő ablakában / faruk kerek,
öt kicsi, térden leskelődve, /nézi hogy készít a pék szőke, / nagy kenyeret. (…)
Úgy érzik, igen-igen élnek, / a zúzos Jézuskák, szegények / mind, amikor
bedörmögnek a résen s rózsás / állat-orrocskájuk a vasrács / rúdjára forr,
midőn úgy sírnak, mint a barmok / s úgy görnyednek az égi csarnok / fényére mind,
hogy nadrágjuk, szétrepedezget / s a téli szélbe csüngve reszket / rajtuk az ing.

Ne érjünk el idáig. Mindannyiunkon is múlik.

Vezető kép: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György