Csepén, egy kárpátaljai színmagyar településen született Sándor István, aki matekzseninek indult, aztán remek futballista lett. Majd még jobb edző. Sándort Lobanovszkij, az ukrán edzőlegenda vette maga mellé, aki világverő csapatot faragott a Dinamo Kijevből. Kevesen tudják, hogy Sándor István bekerült Lobanovszkij stábjába a ’86-os világbajnokság előtt, így végignézte a magyarok történelmi legyőzését. Azaz a nemzeti futballtragédiánkat. Nagyon sajnálta a 6–0 után a magyar válogatottat, amely szerinte is kiváló volt, és rendkívül pechesen szerepelt a vb-n. Sándor élete egyik legszebb pillanatának tartotta, amikor Lobanovszkij egy válogatott összetartáson rá emelte a poharát. „Azt mondta, hogy a poharában lévő konyakot Sándor István egészségére issza meg, mert ők Kijevben és Moszkvában azért tudnak sikereket elérni, mert itt, a periférián olyan emberek csinálják a futballt, mint én. Nem vagyok egy elérzékenyülő, könnyekre fakadó típus, de itt bizony fátyolos lett a tekintetem…”. Egy fantasztikus futballedző portréja, 1. rész.
KOVÁCS ATTILA
Játékosként több szovjet csapatban is megfordult, 1967-ben a Szpartak Zsitomir tagjaként ukrán bajnok lett. Később edzőként ért el szép sikereket. 1982-ben a Csernovci csapatával szovjet másodosztályú bajnokságot nyert. Az 1986-os világbajnokságon egyike lett azon edzőknek, akik elemzőként, megfigyelőként segítették Valerij Lobanovszkij szovjet szövetségi kapitány munkáját. Három évvel később, 1989 októberében települt át Magyarországra. Először az NB II-ben kieső helyen álló Nyíregyháza kispadjára ült le, amellyel az 1991–1992-es szezonban feljutott az NB I-be. Pályafutásának következő állomása a szomszédvár, Diósgyőr volt, innen került Akasztóra, a Stadler FC-hez, amellyel szintén másodosztályú bajnok lett, s ahol szakmai igazgatóként kezdett, majd három éven át vezetőedzőként tevékenykedett. Nagyszerű légiósokat csábított Magyarországra, akik emelték a bajnokság színvonalát. Az ezredforduló után is folyamatosan kapta a felkéréseket. Dolgozott többek között Karcagon, Jászberényben, Győrben, majd néhány éve a Puskás Akadémia nevezte ki nemzetközi játékos-megfigyelőnek. Dolgozott a sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK szakmai igazgatójaként, irányításával a csapat – fennállása során először – feljutott a román bajnokság első osztályába. Két fia – György és István – szintén futballisták, majd futballszakemberek lettek, előbbi a magyar válogatottban is szerepelt.
Sokan úgy tartják, hogy az ember sorsa eleve elrendeltetett, és már előre meg van írva, hogy milyen életpályára kerül valaki. Akadnak azonban kivételek is. A ma már mindenki által futballedzőként ismert és megsüvegelt Sándor Istvánnak tanárai egykoron egészen más pályát szántak. Matematikatanárnak, vagy matematikusnak képzelték el a jövőjét. Ám az ifjú matekzseni körül túl sokat pattogott a labda és ez meghatározónak bizonyult.
SÁNDOR ISTVÁN: Nagyszőlőstől nem messze van a lényegében színmagyar település, Csepe, ahonnan származom. Tanyán nőttem fel, szüleim gazdálkodtak. Volt mindenünk, ami egy tanyán elképzelhető: tehén, juh, disznó, liba, tyúkok. Már gyermekként is sokat dolgoztam, segíteni kellett az állatok etetésében, gondozásában. Persze azért a játék sem maradt el, amikor kimentünk a tehenekkel a határba, az ott lévő többi gyerekkel együtt rugdostuk a labdát. Ennek ellenére sem volt egyértelmű, hogy futballista leszek, sőt, teljesen más pálya nézett ki nekem. Kiemelkedően jó matekos voltam, és az emlékezőtehetségem is jó volt. Tanáraim többször is mondták, hogy nagyon jó fejem van, ezért lenne értelme ilyen irányban tovább tanulnom. Én is szerettem a matematikát, ám a foci is mindig jelen volt az életemben, hiszen már 14 éves koromban betettek a helyi felnőtt csapatba. Óriási élmény volt, amikor cipőt adtak, mezt adtak, amit felvehettem, mert addig én is ugyanúgy mezítláb játszottam, mint bármely más korombeli gyerek.
A mesternégyes mindent eldöntött
A matematika és a foci párhuzamos története egészen a sorkatonai szolgálat kezdetéig tartott, ám itt véglegesen eldőlt a jövővel kapcsolatos minden kérdés.
SÁNDOR ISTVÁN: Ősszel vonultam be katonának és lényegében a besorozást követően elérkezett november 7-e, amely akkor a legnagyobb ünnep volt a Szovjetunióban. A késő őszi dátum ellenére eléggé jó idő volt, és az ünnep részeként szerveztek egy focimeccset az újoncok és az öreg katonák között. Nekem is jutott egy cipő, bekerültem az újoncok közé. Az ilyen meccseket az esetek többségében az öregek nyerték, itt azonban felborult a szokásjog: mi, újoncok 7–1-re nyertünk, és nekem is jól ment, mert négy gólt szereztem. Sokan gratuláltak a játékomhoz, majd nem sokkal a meccs után odalépett hozzám egy tiszt. Kérdezte, hogy hol játszottam eddig. Mondtam, hogy Csepén, majd később Beregszászon. Mivel jó kapcsolatai voltak a helyi futballklubbal, nyomban beajánlott hozzájuk. Ez a Szpartak Zsitomir csapata volt, amely jelentős ukrán klubnak számított.
A Szpartak Zsitomir vezetői nem sokat teketóriáztak, amikor megismerték Sándor Istvánt. Szinte azonnal szerződést kínáltak számára. Hogy mennyire sürgették a szerződtetését, arra a legjobb példa az, hogy bár az ilyesmi az akkori viszonyok között több, mint bonyolult procedúra volt, ennek ellenére megoldották azt is, hogy a katonaság alól lényegében felmentsék a kitűnő játékost. Ennek révén az eredetileg három évig tartó sorkatonai szolgálatot Sándor István három hónap alatt letudta. Innentől kezdve csak a futballra kellett összpontosítania.
SÁNDOR ISTVÁN: Már abban az évben, amikor csapattag lettem, jól ment a Zsitomirnak. Ukrán szinten élcsapattá váltunk, de az igazi sikerek csak ezután jöttek. 1967-ben megnyertük az ukrán bajnokságot, amely jelentős sportszakmai siker volt, hiszen a szovjet első osztály után az ukrán bajnokság volt az egyik legerősebb pontvadászat az egykori Szovjetunióban. Később az egyéni elismerések is megtaláltak: sportminiszteri kitüntetésben részesültem, valamint megkaptam a Sportmester-címet, ami az egyik legnagyobb elismerés volt akkoriban.
Sándor István pengés játékos volt. Fotó: Sándor István
„Ott van nektek a Sándor, fogjátok be edzőnek!”
Bőven „játékos-korban” volt még, csupán 30 éves volt, amikor megkapta első edzői felkérését. A klubvezetők meglátták a benne rejlő edzői kvalitásokat, valamint azt, hogy jó a kapcsolata a csapattársaival és szűnni nem akaró tanulási vágya van. Mindezek jelentős edzői jövőt jósoltak neki, ám Sándor Istvánnak ekkor még esze ágában sem volt edzői pályára lépni. Pedig akkori csapata, a Szumi vezetői erre gondoltak…
SÁNDOR ISTVÁN: Meg kell mondjam, hogy nem igazán tudtam mit kezdeni az edzői felkéréssel, mert 30 évesen nagyon jó erőben voltam, megvolt már a rutinom, játékos-tapasztalatom is. Emellett csapatkapitány voltam, megbecsültek tehát, én pedig úgy éreztem, hogy legalább 3-4 jó évem még van a zöld gyepen. A csapat azonban hullámvölgybe került és felmerült az edzőváltás. A klubvezetők kérték a szövetséget, hogy ajánljanak jelöltet a kispadra, ahonnan viszont az a válasz érkezett, hogy ott van nektek a Sándor, fogjátok be, legyen ő az edző. Győzködtek, próbáltak rábeszélni, én azonban hajthatatlan voltam. Arra álltam csak rá, hogy akkor pályaedzőként tagja leszek a stábnak, de eközben játszom is tovább. Ebben megegyeztünk. Azonban alig három hétig tartott csak ez az állapot. Elmentünk Jaltára edzőtáborozni, s nekem lényegében nem volt szabadidőm, nem tudtam pihenni, regenerálódni az edzések között, vagy után, mert – mint az edzői stáb tagja – a megbeszéléseken, a tervek kialakításakor ugyanúgy részt kellett vennem. Éreztem, hogy nem megy együtt a két dolog, választanom kell. Amikor leültünk a vezetőkkel, jeleztem, hogy visszatérnék játékosnak, ám ők másik oldaláról közelítették meg a kérdést. Mondták, hogy játékosként legfeljebb pár évem van már csak hátra, edzőként viszont itt a lehetőség, hogy elinduljak a pályán. Beláttam, hogy hosszú távon nézve nekik van igazuk, ez valóban egy remek lehetőség és mégiscsak belevágtam a tréneri munkába.
Sándor István egyetlen pillanatig sem ült a babérjain. Levelező tagozatra beiratkozva már játékosként elvégezte a Testnevelési Egyetemet Kamenyec-Podolszkijban – ezért is ajánlotta őt a szövetségtől –, és később is igyekezett megragadni minden alkalmat, hogy képezze magát. Rendszeresen eljárt Kijevbe, de akár Moszkvába is, a különböző szakmai továbbképzésekre, és jó kapcsolatot alakított ki a neves, szovjet edzőkkel.
SÁNDOR ISTVÁN: Manapság sokan leszólják, de legalábbis megmosolyogják a klasszikus szovjet futballiskolát, pedig nagyon sokat lehetett ott ellesni, tanulni. Kiváló szakemberek egész sora dolgozott a szovjet labdarúgásban. Valerij Lobanovszkij mellett külön említeném Konsztantyin Beszkov, Eduard Malofejev, Viktor Zselin, Viktor Szerebrjanikov, Mikola Szoszjura és Mikola Kuznyecov nevét is, akikkel rendszeresen találkoztam, és akiktől rengeteget tanultam. Az igazság az, hogy futballszakmai értelemben a legjobbak közé tartozott a szovjet labdarúgás, klub- és válogatott szinten egyaránt.
A magyar származású szakember edzői pályája során egyetlen munka nélkül töltött év sem akadt. Tudására, felkészültségére mindig igényt tartottak, amit ő szép eredményekkel hálált meg. Játékos-pályafutása után edzőként is ukrán bajnoki aranyérmes lett, amit rajta kívül alig néhányan mondhatnak csak el magukról. Az pedig emberileg árul el sokat Sándor Istvánról, hogy egykori állomáshelyeire később gyakran visszahívták. A szovjet időkből az ungvári székhelyű Hoverla, majd később Zakarpattya csapatára emlékszik vissza a legszívesebben.
SÁNDOR ISTVÁN: Kárpátaljasi vagyok, ahogyan azt mi mondjuk magunkról, ezért mindig is a szülőföldemet tekintettem a hazámnak. Ennek okán nagy boldogság volt, amikor a Kárpátalja reprezentánsának nevezhető ungvári Hoverla vezetői felkértek a csapat edzőjének. Két időszakot is eltöltöttem Ungváron vezetőedzőként. Először 1976 és 1979 között, majd 1983 és 1987 között dolgoztam ott. A második időszakban már Zakarpattya volt a csapat neve.
Lobanovszkij pohárköszöntője
Kárpátaljai munkavégzése nemcsak azért jelentős, mert szülőföldjén dolgozhatott, de azért is, mert ekkor vált a szovjet futballedzői kar elismert, megsüvegelt tagjává. Elmondása szerint magyar származását tiszteletben tartották, sosem érezte, hogy hátránya lenne magyarsága miatt, sőt, inkább tisztelték elkötelezettsége, töretlen fejlődési vágya miatt. A szovjet edzőfejedelem, Valerij Lobanovszkij különösen sokra tartotta a magyar szakembert.
Lobanovszkij, az edzőfejedelem
SÁNDOR ISTVÁN: Valerij Lobanovszkijt még az 1970-es évek elején ismertem meg, játszottam is a csapata ellen. Sőt, egyszer az én gólommal vertük ki őket a kupából, ami után odajött és sportszerűen gratulált a gólomhoz. Később, amikor edző lettem, rendszeresen találkoztunk, mert csapatával, a Dinamo Kijevvel szeretett Kárpátaljára jönni edzőtáborozni. Amikor 1986-ban a bécsi Szuperkupa-döntőre készült a Kijevvel, akkor is hozzánk, Ungvárra hozta el a csapatát. A sikeres döntő után felhívott és megköszönte, hogy segítettük a felkészülésüket. Rendszeres volt egyébként is, hogy felkészülési meccseket vívtunk egymás ellen, és persze szakmailag és emberileg is megismertük egymást. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk.
Valerij Lobanovszkij ekkor már a szovjet futball élő legendája, első számú edzője volt. 1975-ben csapatával, a Dinamo Kijevvel megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját (KEK), és az Európai Szuperkupát is. A KEK-győzelmet 1986-ban – már egy másik generációval – újra képes volt megismételni. Világviszonylatban is komoly eredményeket tudott tehát felmutatni. Lobanovszkij azonban pontosan tudta, hogy mindez hátország nélkül nem valósulhatott volna meg, így nagyon tisztelte a vidéken dolgozó, felkészült kollégáit – közöttük is kiemelten Sándor Istvánt.
SÁNDOR ISTVÁN: A Dinamo Kijev egyik kárpátaljai edzőtáborozásának utolsó napján szerveztek egy fogadást, amelyet a kárpátaljai megyei bizottsága vezetősége a Kijev tiszteletére szervezett. Mondani sem kell, ott volt a megyei pártbizottság, és a megyei sportbizottság képviselője is, meg ki tudja még, miféle helyi hatalmasságok. Az ilyenkor szokásos pohárköszöntők során elsők között kapott szót Lobanovszkij. Azt mondta, hogy a poharában lévő konyakot Sándor István egészségére issza meg, mert ők Kijevben és Moszkvában azért tudnak sikereket elérni, mert itt, a periférián olyan emberek csinálják a futballt, mint én. Nem vagyok egy elérzékenyülő, könnyekre fakadó típus, de itt bizony fátyolos lett a tekintetem…
Sándor István eligazítást tart. Fotó: Sándor István
A mexikói világbajnokságra is kijutott
1986-ban Mexikóban rendezték a labdarúgó-világbajnokságot, amelyen Valerij Lobanovszkij irányította a szbornaját. Azt minden futballbarát tudja, hogy Vaszilij Rac, azaz Rácz László személyében magyar nemzetiségű játékos is pályára lépett a vb-n a szovjetek színeiben, azt viszont csak kevesen tudják, hogy Lobanovszkij stábjában is volt egy magyar nemzetiségű edző, méghozzá Sándor István. Igaz, kevésen múlott, hogy végül mégsem utazhatott Mexikóba…
SÁNDOR ISTVÁN: Egyszer csak érkezett egy üzenet, hogy meg kell jelennem Moszkvában. Az is kiderült, hogy azért hívattak, mert Lobanovszkij kérésére én is utazom a szovjet vb-küldöttséggel Mexikóba. Azonban kevéssel az utazás előtt kitudódott, hogy van velem egy nagyon komoly baj: nem vagyok párttag. Amikor ennek okát kérdezték, elmondtam, hogy én még nem érzem olyan képzettnek és felkészültnek magam ideológiailag, hogy belépjek. Ha nem is könnyen, de végül belenyugodtak ebbe, s így utazhattam a vb-re.
A kiváló szakemberrel beszélgetve megkerülhetetlen volt a kérdés Mexikó kapcsán, hogy személyesen, testközelből látva csapatunk meccseit, miként értékeli a magyar válogatott máig utolsó világbajnoki szereplését.
SÁNDOR ISTVÁN: Nagyon jó csapat volt a mexikói világbajnokságra kijutott magyar válogatott, biztos továbbjutónak gondolta előzetesen mindenki – én is. Hogy az ő házuk táján történt-e valami, azt én nem tudom, mert én a szovjet csapattal tartózkodtam Mexikóban. Ugyanakkor mind a három, magyar érdekeltségű meccset a helyszínen láttam, mert azt a szovjet vezetők is tudták, hogy szurkolok a saját nemzetem válogatottjának, így hivatalosan kiküldtek a magyar válogatott vb-meccseire. Azt tudom mondani, hogy rendkívül peches világbajnokság volt ez a magyaroknak. Ha belegondolunk, hogy a nyitómeccsen előbb Jakovenko, majd Alejnyikov milyen hamar betalált, és mindkét gólhoz jókora szerencse is kellett, vagy ha arra gondolunk, hogy a franciák ellen Dajka kapufájánál csak centiken múlt a magyar egyenlítő gól, akkor nyilvánvaló, hogy miről beszélek. Ami a szovjet-magyart illeti, ott a 4. perc után eldőlt a meccs. Ekkora különbség biztosan nem volt a két csapat között, ha még húsz alkalommal játszanak egymás ellen, akkor sem lett volna még egyszer 6-0 a végeredmény. A magyarok a két bekapott gól után próbáltak támadni, szépíteni, így a szovjeteknek nem maradt más dolga, mint a villámgyors játékosokat beindítani a fellazult magyar védelem mögé. Nagyon sajnáltam a magyarokat, nemcsak a szovjet meccs, de az egész világbajnokság miatt.
Nyíregyháza az első anyaországi állomás
Amint azt a mexikói világbajnokság is mutatta, Sándor István komoly tekintélyt vívott ki magának a szovjet futballban. Egyre-másra kapta a felkéréseket, egy idény erejéig sem volt edzői munka nélkül. Második ungvári korszaka után Kirovográdban dolgozott, ám amikor az idény végén hazatért Kárpátaljára pihenni, érdekes megkeresést kapott.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS