Kellemetlen helyzetek ellen: árpibácsizás
A II. kerület MSZP-s polgármestere, Őrsi Gergely is beállt a homoszexuális lobbi szekerét tolni, ám a nagy felháborodás miatt kénytelen volt kihátrálni a gyerekeknek tartandó LGBTQ-fejtágítóból. Logikus, hogy a megosztó témában történt beégése után most az egész baloldalt összekötő üggyel próbálja elterelni a figyelmet, így inkább bedobta, hogy szobrot emelne Göncz Árpádnak. Az árpibácsizás olyan a baloldalon, mint a gyerek, a kiskutya és a meztelen nő a reklámiparban – mindig működik, és mindent el lehet adni vele.
Öt éve köszönt el tőlünk Göncz Árpád. Csodálatos személyisége, huncut pillantása még itt van velünk, s mi még nem tudunk és nem is akarunk tőle elszakadni, elköszönni
– így érvelt Őrsi, és ez valóban így van, nagyon nem akarnak elszakadni tőle. Nagy hiány van huncut pillantásokban a befeszült baloldalon, ahol az összefogás kedvéért úgy kell tenni, mintha nem gyűlölnék egymást a pártok. Még nagyobb hiány van a köreikben csodálatos személyiségekből, így hát olyan embereket kell felruházni ezzel a tulajdonsággal, akiknél nem ellenőrizhető az állítás, mert már nem élnek. De még történelmi ikonokban is szűkölködik a baloldal, ami persze súlyos élmény lehet. Lenint, Sztálint vagy Rákosit mégse tehetik ki felvirágozva az ablakba, noha sokuknak szívén feküdne. Kádár emlékezetén egyrészt ott ülnek a múltban ragadt posztmunkásőrök, másrészt őt nem szeretik az ávós unokák, mert éppen ő szorította ki anno az első vonalból a nagypapát meg a nagymamát.
Nyugaton már leplezetlen kísérleteket látunk Marx rehabilitálására, de idehaza hamar közröhej tárgyává válna, aki ilyesmivel próbálkozna. Így átmeneti megoldásként itt egyelőre alapjövedelemnek nevezik Karl Marxot, alapjövedelem elvtársra viszont nehéz lenne személyi kultuszt építeni. Így torkollott a baloldal hosszú-hosszú kortárs ikonkeresése önfeledt árpibácsizásba. Árpi bácsi a rajongás tárgya, a cselekedeteitől független igazodási pont, a híd az egymás torkát rágó, saját pecsenyéjüket sütögető szélhámosok között. Olyan közös nevező, amellyel nem lehet mellényúlni, mert ha bárki rosszat mond rá, az istenkáromlásnak számít az ateista baloldalon. Ez a magyarázat, hogy miért akar Göncz Árpád-szobrot a II. kerület szoci polgármestere. Mert jópontokat akar a szívás után, és biztosra akar menni.
Elnökként azzal indított a baloldal ikonja, Göncz Árpád, hogy az országot megbénító taxisblokád mellett foglalt állást ahelyett, hogy az egységet hangsúlyozta volna, ami államfőként elvileg a feladata lett volna. Csakhogy pártja, az SZDSZ érdeke az volt, hogy megbukjon az Antall-kormány, Göncz pedig hűséges pártkatonaként viselkedett az elnöki székben is. Nem az ország Árpi bácsija volt, csak a baloldalé. Sólyom Lászlóval karöltve elkaszálta a kommunizmus főbűnöseinek nyilvánosság elé citálását célzó Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslatot, ami megint csak nem meglepő, hiszen csak annyi történt, hogy az ávós gyerekek pártjának hű katonája fedezte az ávós szülőket. Kivette a részét a médiaháború eldurvulásából is azzal a céllal, hogy bebetonozzák a balliberális médiafölényt, miközben külföldön harsogta a máig oly ismerős szövegeket, hogy „Európa, segíts, mert itt a konzervatív kormány cenzúráz, meg elnyomja az ellenzéki hangokat és a szólásszabadságot”.
Aztán a Horn-kormány alatt is tudta a feladatát: jócskán visszavett az akadékoskodásból. Egykori ötvenhatosként egészen megható az egykori pufajkás Horn Gyulával ápolt, kiváló kapcsolata. Nem meglepő, hogy a többi egykori ötvenhatos körében ugyanakkor meglehetős ellenszenv övezte. Ez valószínűleg nem független a róla terjedő szóbeszédtől sem, miszerint Patkánynak nevezték a többiek a börtönévek alatt, mert besúgással jutott előnyökhöz, lehetőségekhez, így kapott munkát a váci börtön könyvtárában, és fordítóként dolgozhatott. Göncz még elnökként kitüntette az 1944-es délvidéki magyarirtásban részt vevő, később sztálinista szerb partizánt, Lazar Brankovot; mandátuma lejárta után aztán még arra is volt érkezése az ország Árpi bácsijának, hogy együtt koccintson a Kempinskiben Adrian Nastase akkori román kormányfővel, Medgyessy Péter miniszterelnökkel és Kovács László külügyminiszterrel az ország szétszakítására. Micsoda hazafi!
A baloldaliak – így Őrsi Gergely is – azt hiszik vagy azt próbálják eladni Göncz Árpáddal kapcsolatban, hogy köztiszteletben álló, az egész ország által nagyra tartott államférfi volt, aki felette állt a hétköznapi politikai csatározásoknak. Valójában viszont pártkatonaként tevékeny részese volt ezeknek a csatározásoknak, és odaadóan szolgálta a kommunista diktatúra hátsóbb vonalaiból átmentett balliberális klientúra hatalmának kiépítését. Nincs társadalmi egyetértés a megítéléséről, és valószínűleg nem is lesz, hiszen egy pártkatonáról van szó. Az, hogy a balliberális erők elkezdik kirakosgatni a szobrait, metróállomást neveznek el róla, és az ország szekértáborokon átívelő nagypapájaként próbálják idealizálni, nem más, mint politikai-ideológiai hídfőépítés. Az LGBTQ-mesekönyvvel befürdött Őrsi Gergelyhez visszakanyarodva – az eddigi és az ezután várható Göncz-szobrok ugyanúgy a nyilvános tér egyes darabjainak körbepisálásai, ahogy a nemrégiben több helyre kitűzött szivárványos zászlók: azt üzenik és fogják üzenni, hogy ahol ezek vannak, azokon a helyeken a baloldal uralkodik.
