Ki a tettes, és ki az áldozat?
Az elmúlt napokban egy gyermeklány elleni állítólagos nemi erőszak sorozattal volt tele a magyar sajtó. Az állítólagos elkövetők neve is nyilvánosságra került. Mindez úgy történt meg, hogy a vádat jelen ismereteink szerint semmiféle komolyan vehető bizonyíték nem támasztja alá, csak egy feljelentés van, amelynek a tartalma sem ismert. Különösen bonyolítja az ügyet, hogy az áldozatnak állítólag van oka haragudni a megvádoltakra más miatt, és már korábban is vádolt meg ilyesmivel valakit.
Jelen pillanatban a közvetlenül érintetteken kívül senki nem tudhatja, hogy megtörténtek-e a feljelentésben állítólag megfogalmazott cselekmények. Mi nem tudhatunk semmit. A baj az, hogyha valami döntő bizonyíték nem kerül elő, ami az ilyen ügyekben igen ritka, nem csak mi maradunk majd teljes homályban az ügyben, hanem a rendőrség, az ügyészség és a bíróság is.
Az egy-két évvel ezelőtti állítólagos szexuális erőszaknak nem lesznek tárgyi bizonyítékai, nem lehet érdemben kideríteni, hogy aznap a dolgok hogyan történtek, ki, hol volt aktuálisan. Legfeljebb óriási szerencsével lehet alibit igazolni.
Marad, mint már annyiszor a „sértett életszerű előadása”. Ami egy gyerek esetében hiába drámai, még egy felnőtténél is bizonytalanabb hivatkozási alap. Minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanis, a pszichológiai és pszichiátriai szakvélemények nem nyújtanak száz százalékos bizonyosságot. Nem zárják ki és nem mondják ki teljes biztonsággal, hogy egy vallomás igaz-e vagy nem. Vagy csak részeiben igaz. Vannak „szakemberek”, akik ezt állítják, de azok el vannak telve saját szakmai és emberi tökéletességükkel, és nem alkalmasak arra a feladatra amire vállalkoztak. Több, jogerősen lezárult ügyben derült már ki, hogy voltak téves szakmai vélemények mindkét irányban.
Korunk egyik kóros tünete, hogy abszurd bizonyosságokra vágyunk mindig. Sem mi, sem úgy általában az emberek nem akarnak beletörődni, hogy valami nem bizonyítható, hogy bűnnek nincs meg a büntetése. A baj az, hogy a liberális jogállam sem akarja elfogadni ezt, és a „Metoo” mozgalom szintjére zülleszti az igazságszolgáltatást a sajtó sajnálatos közreműködésével.
Azt állítom, hogy szinte bizonyosan nem lehet megnyugtatóan lezárni az ilyen ügyeket. Valaki azt mondta, hogy ezekről az esetekről csak az ítélet után szabadna hírt adni. Igaza volt.
De akkor sem fogjuk ismerni igazából a rendőrség, ügyészség valódi álláspontját, kétségeit, a tapasztalatából származó meggyőződéseit. Legfeljebb azt tudhatjuk, hogy mit tudtak bizonyítani. És amit tudnak bizonyítani, azt bizonyítják is, sokszor akkor is, ha nem hiszik el maguk sem.
És most engedjék meg nekem, hogy a saját tapasztalataimra hivatkozzam. Több mint tíz évig dolgoztam a gyerekvédelemben. Sajnos több ilyen ügyben voltam tanú, feljelentő, közreműködő szakember és sok szociális munkás, pszichológus, rendőr tapasztalatait, véleményét volt módom meghallgatni. Ezekben a szakmákban is, mint sok más helyen, alapvetően feloszthatók az emberek két csoportra. Az egyikbe tartoznak, akik mindig tudják, akik mindig lelkiismeret-furdalás nélkül állnak az egyik, vagy a másik oldalra, és ítélnek elevenek és holtak felett. A másik csoportban mi tisztában vagyunk a tudásunk korlátaival, azzal, hogy olyan eseményekről, ahol nem voltunk jelen, nem tudhatunk mindent. Mi is döntünk sokszor, elismerve a döntésünk kockázatait, de felkészülünk arra, hogy tévedhetünk is. De el merjük ismerni, hogy egy adott esetben nem tudjuk az igazságot. Különösen azért nem, mert az emberek hazudnak, szépítenek, torzítanak, rosszul emlékeznek, gyűlölnek, figyelemre vágynak, bosszút akarnak állni, felhasználják a gyerekeiket, úgy általában a gyerekeket. Hiába ez az egyik legocsmányabb bűn, hiába kívánjuk a pokolra az ilyen cselekmények elkövetőit, először most is a bűnösséget kellene megállapítani.
Ma azonban az előbbi metódus a divat, az olyanok és ők teret is kapnak, akik gátlástalanul mindig tudják, hogy ki a bűnös. Mint jelen esetben a kislány ügyvédje például. Mintha neki nem a gyereket kellene védenie, és nem csak jogi értelemben természetesen.
Most láthatjuk egyébként, hogy mit is jelent a liberális jogállam akkor, ha férfiakat vádolnak nemi erőszakkal. Ilyenkor valahogy nem érvényes, hogy inkább száz bűnös maradjon büntetlen, mint egy ártatlan szenvedjen. Márpedig amíg be nem bizonyosodik, hogy mi is történt, egyáltalán történt-e bűncselekmény, addig azok a fő bűnösök, akik nagy nyilvánosság előtt meghurcolnak embereket, jelen esetben sportolókat. Akik bemocskolnak, besároznak és befeketítenek, majd elfordítják a fejüket és hallgatnak, ha bebizonyosodik, hogy prejudikáltak.
