A három kérdés tulajdonképpen nem ugyanarra vonatkozik. Vagyis de, mégis. Máris kifejtem… Kezdjük a középsővel. Tulajdonképpen nem is nagyon szoktuk feltenni, pedig nagyon adja magát. Hogy tulajdonképpen miért is vannak ennyire beleszerelmesedve Ukrajnába a nyugati világ politikusai (legalábbis a nagy részük), és a hétköznapi emberek is? Utóbbiak persze már jóval kisebb arányban, de a média által befolyásolt tömegek igen. Az ettől bármennyire is eltérően gondolkodók hangja pedig egyszerűen ki van tiltva a közbeszédből.
Persze, a panelválaszokat ismerjük: Ukrajna a szabadságharcát vívja az agresszor Oroszországgal szemben, a mi háborúnkat is vívják, meg kell állítani az oroszok (és az őrült Putyin) előrenyomulását, stb., stb. Ezekben amúgy vannak részigazságok, Oroszország tényleg megtámadta Ukrajnát, az otthonaikat elvesztő ukrán emberekkel valóban lehet szolidárisnak lenni, a katonáik pedig valóban a hazájukat védik.
Az, hogy miért került sor erre a háborúra, milyen geopolitikai érdekek húzódnak a háttérben, kik fizetik a végtelenül álságos és korrupt ukrán (és európai uniós) vezetőket, az egy másik történet, amiről már rengeteget írtunk, beszéltünk, és nyilván még fogunk is. Akit kicsit is érdekel a valóság, az már nyilván régóta odafigyel, és árnyaltabban látja a sztorit. De ezzel a kérdéssel tényleg keveset foglalkoztunk eddig:
Miért áll bele ennyire ebbe az egész háborús „romantikába”, és Miért ennyire szerelmes az ukránokba a magyarországi ellenzék? Miért tolják úgy a propagandát, mintha nem lenne holnap? Miért tapsolnak minden egyes szankciónak, fegyverszállításnak, vagy épp Zelenszkij egyszemélyes stand-up bohózatának az amerikai Kongresszusban?
A válasz nem bonyolult. A magyarországi ellenzék be kellett lássa: nem tudják legyőzni Orbánt. Nem mintha lenne bennük önreflexió, tisztában lennének saját képességeik korlátaival, vagy bármi ilyesmi. Továbbra is önmaguk hatása alatt vannak. Elég elolvasni akár egy Kendernay-, Tompos- vagy Molnár-posztot. (Szándékosan nem a legismertebb neveket hoztam példaként, mert épp az a megdöbbentő, hogy az ellenzéki pártok alsóbb szintjein, a másod-, harmad- és tizedvonalban is micsoda felsőbbrendűségi komplexus uralkodik, valós teljesítmény és tartalom nélkül.) Önreflexióval ugyan nincs, de van bennük egy nagy adag frusztráció. Ami a tapasztalatból fakad: újra és újra megalázó vereséget szenvednek Orbántól. És mivel nem rendelkeznek önreflexióval, eszükbe sem jut, hogy magukban keressék a hibát, ad abszurdum, változtassanak valamit a stratégiájukon, retorikájukon, viselkedésükön.
Viszont megláttak egy esélyt. És ebbe az esélybe teljes erővel belekapaszkodtak, foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá, nem engedik el. Ez az esély pedig a háború. A félelem, a politikai bizonytalanság, a gazdasági visszaesés, és ezáltal az össznépi elégedetlenség, amit egy ilyen háború okozni képes. És mivel Magyarország kormánya – helyesen – mindenképp ki akar maradni a háborúból, az ellenzék abban bízik, hogy nemcsak a gazdasági következmények lesznek súlyosak, hanem olyan helyzet is előáll, amikor idegen NATO-katonák jönnek Magyarországra, akik aztán nem csak Oroszországnak mennek neki, hanem itt is „rendet tesznek”. Arról ábrándoznak, hogy majd az amerikai hadsereg hatalomba segíti őket.
És persze aki nem tapsol 0/24-ben az ukránoknak, arra rögtön rásüti a propagandagépezet, hogy oroszbarát. Meg putyinpincsi. Pedig aki képes ép ésszel gondolkodni Közép-Európában, az nem konfrontálódik Oroszországgal. Teljesen rendben van, hogy NATO-tagok vagyunk, ez egy biztonsági garancia, egy status quo, egy egyensúlyi állapot (volt korábban), de felelős politikus nem akarja az országát háborúba vinni a világ második legnagyobb atomhatalmával szemben. Kivéve persze, ha megvették kilóra (mint az ukránokat, vagy a magyarországi ellenzéket). Vagy esetleg olyan jogos történelmi sérelmeik és zsigeri oroszellenes reflexeik vannak, mint a lengyeleknek vagy a baltiaknak. Náluk valamelyest érhető a totális konfrontációra való hajlam. Nyilván abban bíznak, hogy a NATO vasökle porrá zúzza az orosz csapatokat, és a nagy medve soha többé nem jelent veszélyt rájuk nézve. A realitásokkal nem számolnak; sem Oroszország végtelenségig kitartó erejével (nem csak a hadsereg, de a nép részéről is), sem pedig a nukleáris háború veszélyével. Attól, hogy lélektanilag érthető, attól még persze felelőtlen ez az attitűd.
Mi lenne a helyes hozzáállás?
Sajnos ez a kérdés már inkább csak egy „mi lett volna a helyes” formában tehető fel. Ki kellett volna használni, hogy évtizedeken keresztül egy alkuképes Oroszországgal álltunk szemben, egy pragmatikus vezetővel, Putyinnal. Aki persze, egy ex-KGB-s, és nem áll tőle távol a nagyorosz sovinizmus (ahogy Gorbacsovtól sem állt), de sokkal okosabb az egykori Szovjetunió ideológia-vezérelt, fanatikus bolsevik pártfőtitkárainál. És „lát a pályán”, tisztában van vele, hogy Oroszországot nem az agresszív, fenntarthatatlan hódító politika, hanem a természeti adottságok, erőforrások kiaknázása, és ennek gazdasági hozadéka képes naggyá, megkerülhetetlen tényezővé tenni, kölcsönösen elfogadva egymást a nyugattal (ahogy szintén gondolta Gorbacsov is). De nem, az USA nem volt hajlandó Putyinnal kiegyezni, elfogadni bizonyos feltételeket. Köztük a legfontosabbat, az ún. „vörös vonalat”: hogy Ukrajna (és Georgia) sohasem lesz NATO-tag. Ezzel szemben több mint tíz éve kifejezetten azon dolgozik, hogy Ukrajnát egy nyugati bástyává tegye. És ha de iure nem is, de facto azonban már egy ideje megvalósult Ukrajna NATO-tagsága.
A Közép- és Kelet-Európai országok többsége pedig nem tudott (vagy nem is akart) ellenállni ennek az amerikai törekvésnek. Sorra olyan vezetők kerültek kormányra az elmúlt években, Csehországtól Bulgáriáig, akik maximálisan kiszolgálták az amerikai érdekeket. Illetve pontosítok: a Egyesült Államok sorra segített hatalomba olyan vezetőket Közép- és Kelet-Európában (is), akik maximálisan kiszolgálják az amerikai gazdasági-politikai elit érdekeit. Ezt szerették volna Magyarországon is, csak itt nem sikerült. És az a durva, hogy ezt szeretnék Oroszországban is. A sok-sok sületlenség és propaganda mögött (Putyin ellen lázadás készül, Putyint megbuktatják, Putyin beteg, Putyin meghalt és már rég a dublőre szerepel a nyilvánosság előtt, stb., stb.) tényleg van egy ilyen hit és törekvés, hogy sikerülhet őt kiiktatni, és egy másfajta, Amerika érdekeinek megfelelő pályára állítani Oroszországot. Ebben reménykednek, erről delirálnak sokan (beleértve a magyarországi ellenzéket is). De akkor itt jön a címből az első kérdés:
Ki jöhetne Putyin után?
Mit gondolhatnak? Mit képzelnek? Egyesek tényleg azt hiszik, hogy Kijev, Szófia meg Hódmezővásárhely után majd a Kremlbe is sikerül egy CIA-ügynököt beültetni? Mert még ha sikerülne is kiiktatni Putyint, miért hiszik, hogy csakis egy nyugatbarát, szervilis, globalista vezető lehet az utódja? Épp ellenkezőleg: ha Putyin megbukik, utána csakis egy keményvonalas vezető jöhet. Az oroszok ugyanis nem szoktak veszteni. Nem tudnak. Részben az orosz néplélek miatt, amely egyszerűen nem ismeri a vereséget. A népből, a katonák közül sokan meghalhatnak, de egyrészt sokan is vannak, másrészt van mögöttük egy óriási hátország. Oroszország mérete, és különösen a területén található nyersanyagok legyőzhetetlenné teszik. És ha Putyin kudarcot vall, akkor épp amiatt fognak rá haragudni, hogy túlságosan megengedő volt a nyugat irányába.
Európa nincs meg az orosz nyersanyagok (és energiahordozók) nélkül. Az orosz készletek ha kiesnek, egyszerűen nincs elég a világban. Lehet hepciáskodni, bohóckodni, hogy Norvégia meg Katar, stb. Szaud-Arábiáról is lepattant nem csak Európa, hanem az USA is. És közben megállás nélkül nyomul Kína. Kell neki a nyersanyag. Ha Kína többet fizet, nekik adják el. Kína most épp olcsóbban veszi az oroszoktól, mint amennyiért a Nyugat innen-onnan. Tehát máris jobban jár Kína. (De Oroszország is, mert még így is sokkal drágábban adja el, mint korábban.) De egyre több kell Kínának is. Oroszországtól olcsóbban kapja, de ha még több kell, akkor megfizeti a drágább közel-keleti olajat is. És ha Kína mindent felvásárol, akkor mi marad nekünk? Egyszerű a válasz: energiaválság és gazdasági visszaesés marad. És akkor itt elérkeztünk a harmadik kérdéshez.
Ezeknek tényleg mindegy?
Igen. Ezek mindenáron a hatalmat akarják. Ha válság, ha gazdasági visszaesés, ha elszegényedés, ha munkanélküliség… legyen, csak hatalomra kerülhessenek. Ezért szerelemesek Ukrajnába is. Pontosabban a háborúba szerelmesek, amit Ukrajnában vív az USA Oroszországgal szemben, és amely háborútól az Orbán-kormány bukását és saját hatalomszerzésüket remélik. Mindegy, milyen áron. A nagy részük nem is fogja fel ezt az árat (a Gelencsérek, Tomposok, Fekete-Győrök, Tordaik, Hadházyk és hasonlók), mert egész egyszerűen buták. De annyira megtetszett neki a képességeiket jelentősen meghaladó pozíció és hatalom lehetősége, hogy egyre jobban lovallják bele magukat. A másik részük (Gyurcsány, Dobrev, Cseh, Donáth és a többiek) nagyon is felfogja, hogy a háborúsdival milyen árat fizetünk, de ettől még lelkesednek érte. Ugyanúgy a gátlástalan hatalomvágytól fűtve. Csak ők nem buták, hanem morális elmebetegek („moral insanité”). És akkor ott van még Karácsony, valahol a kettő között. Nem segghülye, de nem is teljesen moral insanité – egyszerűen csak annyira hiú és nárcisztikus, hogy sosem zavarja, milyen áron juthat hatalomhoz.
Ezeknek tényleg minden mindegy.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS