Kiegyezés vagy szembenállás? – ez a két kérdés húzódik végig a magyar történelemben, és ez határozta meg sorsunkat is. Egy biztos: amikor ragaszkodtunk Szent István törvényeihez és az Aranybullához, tehát a mindig hatályos joghoz, az valamennyire biztosította az ország önállóságát. Az is tény, hogy Mátyás király után a magyar függetlenség szétszakadt, széttöredezett, mindig alkalmazkodni kellett vagy a török hódítókhoz, vagy a Habsburg uralkodókhoz. Raffay Ernővel ezeket a kérdéseket boncolgattuk az Öregben, és főként az 1867-es kiegyezés következményeit, ami egyfelől az Osztrák–Magyar Monarchia aranykoraként is emlegetnek.
Deák Ferenc megegyezésre törekedett a túlhatalommal szemben, részt kért és kapott a korona országainak irányításban. Mindezt azért, mert már nem volt értelme az 1848–49-es szabadságharc utáni ellenállásnak, passzív rezisztenciának, az abszolutizmussal szembeszállni akkor már káros volt Magyarországra nézve. Ugyanakkor ez a kiegyezés vezetett az I. világháborúhoz és a tragikus trianoni döntéshez.
Az 1867-es kiegyezés utáni évek mindmáig boldog békeidők korszakaként vannak ábrázolva a meghamisított magyar történelemkönyvekben. Valójában a liberális politikusok árulása révén Magyarország az akkori globális tőke kizsákmányoló, gyarmatosító törekvéseinek lett az áldozata. Az évek folyamán a magyarság fokozatosan szorult ki a gazdasági pozíciókból, a korabeli politikai elit pedig jelentős mértékben járult hozzá a magyar kézben lévő földbirtokok elveszítéséhez. Ezzel párhuzamosan az országunk területén élő nemzetiségek a pánszlávizmus hatására mind tudatosabban fogalmazták meg államellenes törekvéseiket, a liberális országvezetés pedig ezt tétlenül nézte
– írta Raffay erről a korszakról a Mr. Trianon című könyvében. A beszélgetés során szóba kerül a szabadkőműves páholyok kártékony tevékenysége is és a Patkánylázadásban betöltött szerepük: 12 szabadkőműves szerepel a Károlyi-kormányban, jelentős szerepük volt a történelmi Magyarország területe és lakossága kétharmadának elvesztésében.
Vajda Miklós
2024-04-13 at 09:23
Köszönöm a riportot. A témában az eddig hallott legjobb beszélgetés volt. Tanítani kellene.
K
2024-04-10 at 19:22
–Maximálisan egyetértek Raffay Ernővel…
–Annyit teszek hozzá, hogy….: szerintem a hazaáruló Deák Ferenc 1867-es kiegyezése a trianoni békediktátumhoz vezetett, és ebben természetesen döntő szerepet kapott az akkori liberális diktatúra.
a nemzetek feletti erő
2024-04-10 at 02:19
Rüvidebben és lényegre törően üsszefoglalva:
Breton Woods – a nemzetek feletti erő
Hozzászólás:
“Zsenialis musor…oktatni kellene iskolaban!”
https://youtu.be/htrwKOLx4rQ
https://hirtv.hu/video/290828
Bandi
2024-04-09 at 21:50
Alföldi (nem katolikus) ismerőseim szeretik árulónak titulálni az arisztokráciánkat, meg a középnemességünket, kezdve a Dózsa-féle rablónépség eliminálásától a mindenig.
A rögvalóság meg az, hogy szükség volt az országnak a kiegyezésre.
Theo
2024-04-09 at 18:45
REMÉLEM EZ VAN BELEJRVA AZ ÁLTALÁNOS ISKOLAI TÖRTÉNELEM KONYVEKBE!!!!! ( A dőlt betűs resz)
Ha csak ennyit ertene mindenki, már azzal beljebb lennénk.
egresi istván jános ernő
2024-04-09 at 18:39
Sajnálom, de egy kicsit hosszabban kell írnom (ez a témából következik), és ráadásul a már kifejtett álláspontomat megismételve.
1867-ben, nem volt más, reális, megvalósítható alternatíva, sem belpolitikai, sem külpolitikai körülményeket illetően, mint a kiegyezés. Miért?
A magyar társadalom belefáradt a neo-abszolutizmus kilátástalan világába. A korabeli magyar politikai elit/közvélemény többsége, sohasem pártolta Kossuth Lajosnak a Duna-konföderációs tervét; a Határozati Párt vezetői értekezlete el is utasította azt (1862); de az európai nagyhatalmak tetszését sem nyerte el ez az elképzelés. Ahogyan a fővárosunkért olyan sokat tett Podmaniczky Frigyes báró írta a naplójába: “Ha már a Reichsratba kell mindenáron mennem, csak inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a rácok közé.”. (Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim, Helikon, Budapest, 2016).
A magyar politikai elit pedig, okkal és joggal, tartott az Orosz Birodalom által pártfogolt pánszlávizmustól, amely – elsősorban – a történelmi Magyar Királyságnak a megbontására irányult (függetlenül attól, melyik dinasztia adta a királyainkat), és amely irányzat az első világháború kirobbanásának az egyik fő oka lett. (Czékus Zoltán: Az 1914-18. évi világháború összefoglaló történelme, Budapest, 1925. I. kötet, “A világháború valódi okai”.; Andrássy Gyula gróf: Diplomácia és világháború, Budapest, 1921, újra kiadva: 1990; Internetről letölthetők.) František Palacký, cseh történész szerint, “a magyarok betelepedése mai hazájokba a legnagyobb szerencsétlenség volt, mely a szláv világot egy egész évezreden át éri vala; mert a magyarok az éppen alakulóban levő óriási szláv birodalom szívébe ékelvén be magukat, a szlávok reményeit örök időkre megsemmisítették.” (Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Nyitra vármegye, Előszó, Interneten elérhető.)
Már vértanú első miniszterelnökünk, gróf Batthyány Lajos is tartott az orosz beavatkozástól, és tartott az Orosz Birodalomtól idősebb Andrássy Gyula gróf, a „szép akasztott”, magyar miniszterelnök, későbbi közös külügyminiszter is. Egyebek mellett, az Orosz Birodalmat a háta mögött bíró pánszlávizmus miatt, fogalmazott Deák Ferenc úgy (1867-ben), hogy akik Ausztria felbomlását óhajtják, azok ezt nem magyar érdekből kívánják, és ezt az álláspontot vitte tovább gróf Tisza István is, amikor azt mondta (1903-ban), hogy “… a magyar érdek követeli, hogy az osztrák – magyar monarchia nagyhatalmi állása csorbítatlanul fennmaradjon.”
A „csehszlovák” teória, továbbá a „jugoszlávnak” álcázott nagy-szerb törekvések (akárcsak a – nem szláv – nagy-román elképzelések), a XX. század elejére egyre markánsabbak, határozottabbak lettek. A Szerbia jelentős megerősödését hozó Balkán-háborúk befejezését követően, Nikola Pašić miniszterelnök ki is jelentette: “Az első menetet megnyertük, s most a másodikra kell készülnünk, Ausztria ellen.” – azaz, a Monarchia ellen, így ellenünk, azért, mert szerb nemzetiség a Magyar Királyságnak a területén élt! (Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet–Közép– és Délkelet–Európában a 19. és 20. században. Helikon Kiadó, Budapest, 2020.)
1914 vészterhes nyarán: „A jelen pillanat óriási horderejű, mivel Oroszország el van szánva arra, hogy elmenjen a legvégsőkig és történelmi tettet hajtson végre. Nézetem szerint, ragyogó alkalom kínálkozik számunkra, hogy az eseményt okosan használjuk ki és megvalósítsuk a szerbek teljes egyesülését. Ezért kívánatos, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadjon bennünket.” Spaljaković, szentpétervári szerb követnek a Belgrádba, 1914. júliusában küldött táviratából idéztem. (Elisabeth Heresch: II. Miklós. Gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála, Magyar Könyvklub, Budapest, 1995.)
Figyelemre méltóak ezek is: „Ausztria-Magyarországot az orosz célokat szolgáló államokká kell felosztani” – Alekszejev tábornok, orosz vezérkari főnök (1914); „Ausztria-Magyarországot darabjaira kell bontani” – Szazonov orosz külügyminiszter (1915). (Romsics Ignác fentebb említett műve.) Nem az Ausztriától leválasztandó történelmi Magyar Királyságnak az egybetartására gondoltak… Természetesen, a Német Birodalom vezetőinek a „Mitteleuropa” elképzelése is elfogadhatatlan volt számunkra.
Még annyit:
A trianoni diktátum alapjául szolgáló körülmények, nem vetíthetők vissza 1867-re, ez történelmietlen; ennek ellenére, gyakran felmerül a Kasszandra-levél látnoki előrelátásnak tekintése, különösen Trianon óta. Miért nem helytálló a „vissza-vetítés”? 1867-ben (akárcsak 1848-ban), ugyanis a korszak első számú nagyhatalmának, Angliának, az Európát illető külpolitikája, még mindig az öt nagyhatalomnak (Angliának, Franciaországnak, Poroszországnak, az Orosz Birodalomnak és a Habsburg-Birodalomnak) az egyensúlyán nyugodott. Ebben az angol külpolitikában, csak jóval, évtizedekkel később, akkor következett be változás, amikor – csak az 1867 után (!) létre jött – Német Birodalom trónjára, II. Vilmos császár lépett (1888), aki menesztette Bismarck kancellárt, és egészen más külpolitikát folytatott: Nem csak a „hagyományos” francia-ellenes politikát vitte tovább, hanem a brit tengeri nagyhatalomnak is a „kihívója” lett. Csak 1904-ben (!) kötötték meg az antantot, a francia-angol „alapszerződést”; csak ez, valamint az 1907-es (!) orosz-angol megállapodás, egyértelműsítette, véglegesítette azt, hogy – 1848-hoz, illetve 1867-hez képest – az angol külpolitikának a megváltozott az “alapállása”.
Én ezért irreálisnak, történelmietlennek tartom azokat a felvetéseket, hogy nem kellett volna kiegyezni, 1918-1920 nem vetíthető vissza, nem hogy 1867-re, hanem az 1914 előtti időszakra sem – annak megvitatása azonban már valóban más kérdés, hogy a kormányaink mit tettek, és miben mulasztottak (például észlelve Seton-Watson és Wickham-Steed propagandáját, no meg azt, hogy 1895-ben, a nemzetiségek képviselői, a budapesti kongresszusukon, kinyilvánították az autonómiára, konkrétan az államszerkezetnek a nyelvhatárokon nyugvó önrendelkezés elismerésével való átalakítására irányuló törekvéseiket).
(Számomra nem kétséges az, hogy a korrekt orosz és szerb kapcsolatra, sőt, valamennyi szomszédunkkal a korrekt kapcsolatra, szükségünk van, de a történelem ez volt.)
Czakker
2024-04-09 at 18:11
Egyet tudok: Trianonnal nem lehet kiegyezni.
Ahogy a törökkel szemben sem volt helye alkunak.
Ha a saját földünkről és magyarjainkról van szó, sem a testvéri szocialista, sem a testvéri szuverenista országok meséje nem érdekel. Az ún. szomszédaink a mi területeinket tartják megszállva. Ha tényleg annyira nem számítanak a határok, ahogy azt mostanában mondják, a területrablók adják vissza önként a magyarlakta részeket. Hiszen nem számít.