A Varázsló Kertje - Szurcsik József kiállítása
A kiállítás címadó festménye, A varázsló kertje 1995-ben készült. A gúla két szélén két arc türemkedik ki, Szurcsik kilencvenes évek elején festett műveire jellemző módon. Ez a kis mérete ellenére monumentális hatású festmény az életmű emblematikus alkotása; a művész közlése szerint megalkotása során „a belső világ felé való fordulás, a nyers valóságtól távoli misztikus világ megidézése” mozgatta.
Közel harminc évvel később egy összegző és visszatekintő kiállítás címeként további jelentésrétegeket fedezhetünk fel. Jelen kiállításban bemutatjuk a legfontosabb alkotói korszakok jellegzetes műcsoportjait, sajátos tematikus elrendezésben. A Rendszerváltó panoptikum című teremben a korai grafikákat és ceruzarajzokat, lemezborítókat és azokat a festményeket válogattuk ki, amelyeken leghangsúlyosabban szerepelnek Szurcsiknak a ’80-as, ’90-es évek fordulóján bekövetkezett társadalmi változásokra, az egyén hatalomhoz és környezetéhez való viszonyának megnyilvánulásaira született reflexiói. A lélek geometriája című csoportban azok a festmények szerepelnek, amelyeken Szurcsik jellegzetes motívumai jelennek meg, mint a csapda, a hiány, a falak, illetve a formázott mitológiai kompozíciók. A geometrikus formák dominanciája, a fokozott absztrakció egyfajta befelé fordulást mutat, a magány, az elidegenedés lelki állapotának tükre. A Fekete-fehér kor című teremben a fekete-fehér képeket és a Bestiarium Humanum lapjait állítjuk ki. Itt látható egy válogatás a művész szobraiból is.
Pár évtized után ismét a társadalmi kérdések, a hatalom befolyása és a lélek békéje foglalkoztatják. Különös hangsúlyt kapnak mára a művész legutóbbi időszakban készült, Nyugtalan idők cím alatt kiállított alkotásai, mint az égi jelekkel, füsttel, tüzekkel teli tájképek, a danse macabre-képek, valamint a legfrissebb, kisméretű, kartonra festett szürreális víziók. A célunk megmutatni azt a sokrétű alkotói folyamatot, amely az elmúlt közel negyven évben Szurcsik József munkásságát jellemezte. Nagyon fontos meglátnunk, hogy bár a művészt az egyén viszonyrendszerei foglalkoztatják leginkább, a lépték, amiben gondolkodik, egyáltalán nem egyéni: sokkal inkább egy felülemelkedett helyzetből tekint rá az egyéni lehetőségekre, hibákra, rossz döntésekre. Archetipikus, ismétlődő, már-már kozmikus léptékű ez a figyelem. A megmutatás, a figyelemfelkeltés az a gesztus, amivel segíteni akar, hogy az egyéni, önző gondolatok helyett nagyvonalúan, egymásra fókuszálva hozzuk meg döntéseinket. Ez az ő mágikus képessége.
