Németországnak vége van

Nem kellemes mostanában németnek lenni. Valószínűleg Hitlernek is több őszinte híve van manapság Európában, mint ahányan mély elégedettséggel támogatják a jelenlegi német politikát, pontosabban szólva azt az elmebajt, ami alapján a német kormány a döntéseit hozza.

Kiderült például, hogy a migránsválság hajnalán Merkel és hasonlóan értelmes társai JOGI OKOKBÓL nem zárták le a határt, amikor már nekik is leesett, hogy a Bundestag épületének alagsorában is ISIS sejt működik. Persze lehet, hogy az "I" betűk leestek az ajtóról és így nem volt annyira ismeretlen a piktogram, de miután a jogászaik nem voltak biztosak benne, hogy a bíróság(!) nem meszelné el őket a határ lezárása miatt, inkább úgy tettek, mintha nem is döntöttek volna így.

Klasszikus politikusi megoldás, elfelejtődött a dolog, nem beszéltek róla többet.

Egy normális ember ugyanis, ha több százezer mohamedán férfi zúdul be az országába, a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálatok vezetőit kérdezi és nem a jogi szakértőit, de mondjuk mi már tudjuk, hogy liberáliséknál a valóság nem számít. Nyilvánvalóvá vált, hogy Merkel alkalmatlan kancellárnak, meg bármilyen olyan pozícióra, ahol valóban dönteni kell.

Ezek ufotámadás idején sem azért aggódnának, hogy Brünhilda nénit éppen megeszi egy ufo a pincsijével együtt, hanem azért, hogy egy ENSZ bizottság nem fogja-e népirtásnak minősíteni azt, hogy az ufo étkezése közben Brünhilda néni és a pincsi megpróbál visszaharapni.

Hasonlóan a szatirikus humor tárgykörérbe tartozik a következő németországi esemény is: egy muszlim családban született, gyermekkorában menekültként Németországba érkezett nő valami csoda folytán el tudott annyira németesedni, hogy rájöjjön, majdnem mindenki hülye körülötte, a muszlimok is meg a németek is, és végül CDU-s politikusként is írt egy könyvet arról, hogy mekkora bajban van Németország.

A hölgy egyébként jól láthatóan posztmuszlim individualista, aki annyit azért megőrzött a női szerepekkel kapcsolatos családi emlékeiből, hogy a feminizmus pőre ostobaságától megriadjon, annyira viszont már károsodott a liberális-individualista környezettől, hogy a muszlim nők felelősségét (is) nagyon erősen kiemeli abban, hogy elmebeteg terroristákat nevelnek. Ami formálisan igaz ugyan, de ez valójában a feminizmus nagy hazugságának megfordítása, hiszen a feministák meg arról nem vesznek tudomást, hogy az általuk eszelősen gyűlölt "férfiak" nevelését az európai polgári társadalomban a nők intézték.

Ez a liberalizmus igazi csapdája, képtelen észrevenni, hogy a gyermekeket nem az egyes körülöttük lévő emberek nevelik fel, hanem a körülöttük és velük élő különböző életkorú és személyiségű nők és férfiak összessége, a közöttük lévő kapcsolatok, azonosságok és különbségek. A többgenerációs családok együttélésének ellehetetlenítése, amit a nyugati kapitalizmus és a szintén nyugati kommunizmus egyaránt elengedhetetlennek tartott ahhoz, hogy a társadalmat a teljes uralma alá hajthassa, pont ezt a komplex gyermeknevelési környezetet pusztította el. A családi diszfunkció azonban nem ennek az egyes ember feletti entitás lényegéből következik, hanem az egyes emberek hibáiból, amit lehet, hogy egy család okozott ugyan (vagy a gének játéka, vagy egy korai fejre ejtés), de ettől még embert nevelni, egészséges embert nevelni csak családban és kis közösségben lehet.

(Elnézést a komolyabb hangvételért, de ebben aztán tényleg semmi vicces nincs.)

A muszlim nők, ellentétben az európai nőkkel, nem léteznek önálló entitásként a kultúrájukban, ami ebben az esetben teljes egészében az iszlámot jelenti, sem csoportos, sem egyéni felelősségük nem lehet abban, amit cselekszenek, nincsenek abban a helyzetben sem mint személyiségek, sem mint a család, a közösség tagjai, hogy az iszlám tanításaitól elvonatkoztathassanak.

Mert ugyebár az iszlám elsősorban nem vallás, hanem totális ideológia, amely tagadja a rendszerén kívüli valóság létezésének a jogosságát.

Csak egy individualista helyezhet felelősséget olyan személyekre, akik nem is léteznek individuumként a saját világukban. Szerzőnket, Zana Ramadanit nem kárhoztatjuk ezért természetesen, nem képes felismerni, az emberek egyszerre individuumok és közösségek tagjai, mert ő egy olyan világban nőtt már fel, a poszt mortem, poszt modern Németországban, ahol az emberek a szexuális perverziójuk alapján csatlakoznak csoportokhoz, és ahol az etnikai identitást a "Gyűlölöm a németeket, Németországot!" életérzése helyettesíti.

Ramadani azt a Németországot félti, ami befogadta őt és a hazája lett, azoktól, akiknek már nem hazája ez az ország. Azt meg otthonról hozott tapasztalatából tudja vagy inkább érzi, hogy a mohamedán hódítók nem kegyelmeznek semmi jónak majd, amit a németek évezredek alatt létrehoztak.

Erről a Németországról mindent elmond, hogy egy albán menekült muszlim kislányból cseperedett a "németek toleranciamániájától" megcsömörlött, anyává válni akaró nő igazibb német, mint a teljes német elit.