„Egy elmebeteg nő naplója”

F. Anita, általa egy közösségi oldalra feltett videó alapján, ön- és közveszélyes elmebetegnek látszik. Más megnyilvánulásait nem tekintettem meg, mert maga a videó a tünetek olyan gazdag tárházát kínálja, hogy az felesleges lenne. Ez az eset önmagában is a modern feminista női projekt mérhetetlen kudarcának iskolapéldája.

Természetesen teljesen igaz az, hogy személyes találkozás és egy alapos interjú nélkül nem állíthatja senki bizonyossággal, hogy az adott személy pszichiátriai szakvizsgálata indokolt, de az esetünkben attól tartok, a „megalapozott” gyanú mindenképpen védhető. Különösen annak a fényében, hogy nevezett személy a hírek szerint gyermeket is nevel. Ezért mondhatni, hivatalból kötelességünk fellépni. Szeretném leszögezni, ha egy jól körülhatárolható emberi csoport bizonyos tagjaival kapcsolatos negatív tapasztalat egy embernél a teljes csoport iránti eszelős, verbális és valós agresszióba torkolló kontrolltalan gyűlölethez vezet, akkor joggal gondoljuk azt, hogy az illető egyén személyiségének egyensúlya súlyosan megbomlott, szakszerű segítségre szorul. Ezt természetesen csak egy stabil normarendszerrel és intézményrendszerrel rendelkező társadalomban lehet értelmezni, ahol az egyén számíthat rokonai, barátai és kollégái, szűkebb és tágabb környezete támogatására. Jelen esetben attól tartok, a gyanított egyensúlybomlás egyik, az egyénen kívül található oka pont az előbbi személyiség-konstituáló közösségi rendszerek totális szétesésében keresendő. Ez a beteg nyilvánvalóan orientáló hatások nélküli környezetben szocializálódott, elhitte, azt tanították meg neki, hogy a marginalizált, a teljes körű önmegvalósításon alapuló művész-lét számára boldogságot nyújt majd. Női szerepfelfogása nyilvánvalóan töredezett, cél nélküli eszközrendszer, amelyet csak használ egocentrizmusának kiteljesítésére, de azzal nem őszintén identikus. Annak ellenére, hogy a női felsőbbrendűség és korlátlanság szélsőséges hirdetője, ösztönszinten jól láthatóan mégis a férfiaktól, egyes férfiaktól várta, hogy boldoggá, elégedetté, teljessé teszik. Amikor párkapcsolatában, párkapcsolataiban kudarcot vallott, az adott férfiak iránti átható (a tények ismeretének hiányában megállapíthatatlan, hogy mennyire méltányolható) gyűlöletét kivetítette minden férfira. Tudom, végtelenül olcsó megközelítésnek tűnhet, de a szerencsétlen kecskebak iránti érzelmi fellobbanása a totális kötődési zavar kifejeződése, amikor az egyén tudat alatt annyira alacsonyra értékeli magát, hogy csak egy állatfaj gyermekkorú hímnemű egyedétől remél elfogadást, illetve itt reméli megszerezni a kapcsolati dominanciát és kiélni gondolkodási hajlamait. A tipikusan városi, az állatokat nem ismerő, viszont rajtuk uralkodni kívánó személy mérhetetlen csalódottságára és elkeseredettségére a kecskebak ivaréretté válik, és ugyanúgy megcsalja, ignorálja, mint korábbi párkapcsolataiban a férfiak.

A kecskebak egyébként érdekes asszociációkra is lehetőséget ad.

A kecskebak egyrészt a férfiasság, másrészt az ördög, a bűn szimbóluma is. Betegünk a férfiakat a szexualitással, a bűnnel, a gonoszsággal azonosítja, a nemiséget, a férfiak szexualitását, amennyiben az nem rá irányúl, vagy ha rá is irányul, de neki nem tetsző, ráirányuló agresszióként, támadásként, eredendő bűnként éli meg.

Ezért ijesztő és szélsőségesen embertelen az, ahogy a szerencsétlen állatot annak nemi érése után férfiként meggyűlöli és a férfiak iránti univerzális gyűlöletét az állat elleni agresszióvá konvertálja.

A kecskebak kasztrálása általános értelemben a férfiasság anihilálása is, természetesen a nőiességgel együtt, hiszen férfiasság nélkül a nőiességnek sincs értelme. Ennek belátását alanyunktól azonban ne várjuk. A tünetek súlyosbodásaként kell értelmezni, hogy a beteg a folyamat során tudatosan eljut odáig (a videó hangulata, nyelvhasználata komplex értelmezése alapján), hogy általánosan, a teljes világra vonatkoztatva kívánja megsemmisíteni a férfiasságot és a férfiakat. Az eset súlyosságát mutatja, hogy a beteg nyilvánvalóan képtelen a jó és rossz megkülönböztetésére, más személyek integritásának tiszteletben tartására és a fizikai erőszaktól sem riad vissza. Amikor a videóban átszellemülten beszél arról, hogy a kasztrálás után újra a gyermeki, nem nélküli állapotba kerülő áldozat felett visszakapta a teljes befolyását, nyilvánvalóan egy kóros kontroll iránti vágy egy omnipotencia érzés tör a felszínre. Javaslataim a következők:

• A család és gyermekvédelmi rendszer vizsgálja meg, hogy nevezett alkalmas-e gyermeke nevelésére.
• Ettől nem függetlenül természetesen történjen meg szakorvosi kivizsgálása is. Annál is inkább, mert az ügy kipattanása utáni reakciói azt mutatják, hogy betegségtudat kialakulásának nincsenek jelei.
• Amennyiben pedig az illetékesek azt állapítják meg, hogy a gyermeke nevelésére alkalmas, illetve belátóképessége, cselekvőképessége nem korlátozott, akkor tegyünk feljelentést a rendőrségen annak megállapítása érdekében, hogy ez a gyűlöletbeszéd, ez a közösség elleni izgatás nem feleltethető-e meg valamelyik üldözendő tényállásnak.

Itt az ideje, hogy a nyilvánvalóan elmebeteg és/vagy rossz szándékú személyek közösségeinket mérgező, pusztító, a közbeszédet ellehetetlenítő tevékenységét megakadályozzuk. A náci beszéd elleni helyes törvényi és hatósági fellépés mellé fel kell zárkóznia nem csak a liberális és szélsőbaloldali gyűlöletbeszéd elleni önvédelemnek, hanem, mint esetünkben is, a nyilvánvalóan pszichiátriai problémákkal küzdő személyek által elkövetett gyűlöletbeszéd és közösségrombolás iránti fellépésnek is. A társadalmunk, a közösségeink fel fogják tudni dolgozni, hogy a liberálisok, feministák, genderesek által elkövetett őrültségek nem ideológiai felvetések, hanem elmegyógyászati problémákkal küzdő személyek tünetei csupán.

• Véget kell vetni a pszichiátriai betegek énkiterjesztésének, annak, hogy nyilvánvalóan elmebeteg személyek határozzák meg a normalitás definícióját a nyilvánossággal való rendszerszerű visszaélés segítségével.
• Véget kell vetni annak, hogy a „liberális értékeket” gátlástalanul, ember elleni agressziót követelve propagáló személyekre, szervezetekre nem értelmezik a közösségeink integritását nagyon helyesen védő jogszabályokat.

Az, hogy pszichiátriai betegek NGO-okon és egyéb hálózatokon keresztül befolyásolni képesek a közvéleményt és az államigazgatást már olyan méreteket öltött, hogy ilyen nyilvánvalóan fizikai erőszakra buzdító anyagok is következmények nélkül maradhatnak. Ezek az emberek betegek és segítséget igényelnek, mi szánjuk őket és nem haragszunk rájuk. De a problémáik elsődlegesen orvosi jellegűek és nem társadalmiak. Legyen ennek az esetnek a közösségi és államigazgatási kezelése az emberi jogokkal történő visszaélések megállításának első lépése.