Vona tévedése
Tragikomikus tévedéssel birkózik a jobb sorsra érdemes pártelnök. Neki tragikus, nekünk komikus, amikor azt képzeli, hogy pártjának erőteljes irányváltásával és középre igazodásával megismételheti a Fidesz kilencvenes években kivitelezett bravúrját: amikor a csekély jelentőségű ultrák sikeresen foglalták el a nemzeti centrumot.
Havas Henrik most megjelent Vona-könyvének címe a pártelnök szándékaira utal: Újratervezés. A meglehetősen különösre sikeredett könyvbemutatón Vona Gábor így fogalmazott: Lehet, hogy lesznek még újratervezések politikai értelemben, de a néppártosodás lezárult. Miközben a hírek kétségkívül arról vallanak, szó sincs befejezettségről. A Jobbik átalakulása most is zajlik, s a pártelnököt súlyos félreértés vezeti, amikor azt hiszi, lemásolhatja a Fidesz-fordulatot. A tévedés többrétegű, érdemes szálanként elemezni.
Profiltisztítás vagy újratervezés
Vona – ahogyan most vele kokettál néhány baloldali-liberális főideológus – nyilván maga is flörtölgetett a baloldali-liberális ideológiákkal. Innen szedhette, hogy a Fidesz valamiféle pálfordulást hajtott végre a kilencvenes évek második felében. A Fidesz-ellenes retorika régi toposza szerint a párt baloldali-liberális erőből – Orbán vezetése alatt – jobboldali konzervatív lett, hogy így szerezze meg a hatalmat. Mert, hát, ugye, Orbánt nem érdekli semmi eszme, hit, és derék kiállás, csak a hatalom… Vona pedig, mint Móka Miki hajdani partnere, Hiszékeny úr, készpénznek vette az Orbán-gyűlölő hakapeszik állításait, s megvette az ötletet: nekilátott a pártfordításnak.
A valóság persze az, hogy a Fidesz soha nem fordult sehonnan sehova.
Ami történt a pártban a Bokros- és a Horn-kormányok alatt, az inkább afféle profiltisztítás volt. A párton belüli küzdelmek nyomán felülkerekedett a kezdetek óta erős, de eleinte nem domináns nemzeti-polgári áramlat, s kiszorította a szövetségből a baloldali-liberális politikusokat, szerveződéseket. Ha valaki veszi a fáradtságot, s megnézi az alapítók későbbi elköteleződéseit, világosan kirajzolódik a dualitás. Ehhez hasonló kettősségnek nyoma sincs a Jobbikban. Nem is lehet. A Jobbik színtiszta világnézeti pártként alakult meg egy viszonylag kiforrott többpártrendszerű demokráciában. Gyűjtőpárti jellege természetesen föl sem merült, mint ahogyan szükségszerűen merült föl annak idején a rendszerváltó Fidesz esetében. A Jobbik tehát úgy húz középre, hogy tagságának nem hogy fele, de csekély kisebbsége sem támogatja az „újratervezést”.
Mit kérdez a történelem?
Ennél is lényegesebb különbség a két párt átalakulása között, hogy a Fidesz elfordulása a liberális eszméktől egy történelmi kihívásra adott egyértelmű válasz volt. A kilencvenes évekre vált világossá, hogy az a Nyugat, az a demokrácia, az a jóléti kapitalizmus, amihez a rendszerváltó Magyarország igazodni szeretett volna, nem létezik többé. A globális kapitalizmus új kérdést tett föl: hiszel-e abban, hogy a nemzetközi tőke korlátlan térhódítása – valami rejtelmes piaci mechanizmus folytán – egyre jobb hellyé teszi a világot? Miért tenne ilyet a tőke? – kérdezett vissza a konzervatív-polgári oldal, s egyúttal hitet tett a nemzeti – azaz a demokrácia hagyományos, parlamentáris keretei között korlátozható, szabályozható – tőke, tulajdonképpen a jóléti kapitalizmus mellett.
A kilencvenes évek óta minden politikusnak, minden közéleti szereplőnek el kell döntenie, hogy a lokális és globális kérdésben hová teszi a garast.
A Fidesz felismerve az új törésvonal megjelenését egyértelműen a nemzeti, polgári, azaz kormányzati eszközökkel szabályozható kapitalizmus mellé állt, átalakulásának ez volt a tétje, értelme. Efféle történelmi kihívás azonban napjainkban nem jelentkezik. A Jobbik – amely eredetileg ugyancsak a lokalitás, a nemzeti, polgári, jóléti kapitalizmus mellett állt – most sem kell, hogy máshová álljon. Új törésvonal, új probléma, új oppozíció most nincs. Most csak a kilencvenes években megjelent globalitás-lokalitás küzdelem vívja kiélezett harcát. A Jobbiknak nem kell új választ adnia új kérdésre. Nincs új probléma. Illetve egy mégis van. Tény, hogy a globális kapitalizmus mostanában éppen magyarországi helytartó nélkül maradt. A liberális baloldal pártjai és pártvezérei nem tűnnek alkalmasnak arra a feladatra, amit olyan lelkiismeretesen betöltött Németh Miklós, Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon… De nem valószínű, hogy a nemzetközi tőke éppen Vonát látná megfelelni erre a feladatra.
Tekintélyek és kételyek
És ezzel el is érkeztünk az utolsó, látszólag csekély súlyú, ám mégis fontos eltéréshez. A történelmi folyamatok elefántlépteihez persze nem hasonlíthatóak a személyes meg személyközi verébugrások, de azért nem árt észbe idézni, hogy a legbrutálisabb történelmi sorsfordulóknak is apró, egyéni döntések a sarokvasai. Hogy Orbán (a legenda szerint) közvetlen meghívást kapott Antall Józseftől a nemzeti-polgári oldal élére, hogy az MDF, a KDNP, s végül a Kisgazdapárt frontemberei, élmezőnye, bürokráciája egymás után soroltak be Orbán mögé, nos, ez a tény tette lehetővé, kivihetővé megvalósíthatóvá a Fidesz betagolódását a jobboldali pártok közé. Az Orbánra és csapatára hagyományozott kapcsolati tőke, emberi és anyagi erőforrásrendszer – meg persze Orbán megkérdőjelezhetetlen politikai tehetsége – biztosította a Fidesz sikerét a nemzeti-polgári oldalon.
A Fidesz profiltisztitásának sikerét nemcsak a párt belső szándéka, a történelmi sorsprobléma felbukkanása, de a jobboldali tekintélyszemélyek hosszú sorának jóváhagyása is biztosította.
És ez a tény semmiképpen nem összemérhető azzal, hogy Heller Ágnes undorát legyőzve kijelenti: szükség van a Jobbikra, nem összevethető azzal, hogy Havas Henrik – bestseller-szagot szimatolva – könyvet ír a hitelesség-válsággal birkózó pártvezérről.
