Kalandorok napjai

Vicces, amikor valami csekély jelentőségű részsikeren felbuzdulva előugranak a homályból a hurráoptimista megoldóemberek és megpróbálják meggyőzni a józanabbakat arról, hogy életüket, vérüket, hitelüket, és jövőjüket azonnal tegyék föl a most megnyíló, különleges lehetőségre. A nagy regény, a nagy siker, a nagy sansz reménye borzolja most a lelkeket az ellenzéki oldalon. A hódmezővásárhelyi választás után felvirradt a kalandorok napja.

Lélektan a politika. Pontosan kirajzolja az emberi karaktereket. A megnyilvánulások időzítése, tartalma, iránya – ahogy egyébként egy kocsmában, úgy a közéletben – precízen megmutatja, ki milyen ember.

Elválik az ocsú a búzától.

Az elválás pedig most éppen úgy megy végbe, hogy a vásárhelyi sajnálatos eseményeket követően mindjárt felemelte szavát a totális ellenzéki összefogás mellett Gyurcsány Ferenc, a DK vezére, Fekete-Győr András, a percemberkék Momentum nevű gyülekezetének éléről, Mesterházy Attila a szocialisták levitézlett miniszterelnök-jelöltje, Ungár Péter, hivatásos milliomos, az LMP elnökségi tagja – magyar hangja Szél Bernadett, aki ugyan miniszterelnök-jelölt, ám önálló gondolatot ne várjunk tőle –, s persze a minden lében kanál Juhász Péter, akinek a pártját eddig nem jegyeztem meg, és erre a kis időre már kiguglizni is kár volna.

A Bitó-szalonba kihívták a zongorahangolót!

Mellettük persze egy rakás publicista, blogger, rádiós és tévés közbeszélő, meg egy másik rakás hagyományos közszereplő – tudják, azok, akiknek a neve minden baloldali petíción megtalálható, és akiket éppen a forrás könnyű fellelhetősége okán itt nem kell megnevezni – ugyancsak szót emelt az összefogás mellett.

Tragikomédia

Ők azt a naiv következtetést vonták le a Fidesz vásárhelyi balesetéből, hogy íme bebizonyosodott, amennyiben mindenki összefog, aki utálja Orbánt, akkor le lehet őt győzni. Ami nagyjából olyan okoskodás, mint amikor azon elmélkedünk, hogy ha mindenki adna nekem tíz forintot, az senkinek nem hiányozna, én viszont milliomos lennék. Remek koncepció. Pont olyan üzleti terv, mint amilyen kormányprogram az Orbán-gyűlölők összefogása.

Képzeljük el azt a kormányt! A most bemutatkozó felelőtlen alakok által vezetve alighanem a magyar történelem legtragikusabb óráit hoznák össze.

Nemcsak azért könnyelműség a kalandorok programja, mert egy így összeálló – feltételezett, ám a valószínűség csekély fokán sem megengedett – kormány katasztrófába vezetné az országot, de azért is, mert alighanem maga az összefogás is katasztrófába vezetné az ellenzéket. Bár a szélhámosok most a hurráoptimizmusnak olyan képtelen ötleteivel állnak elő, mint például Juhász Péter mesefantáziája, amely szerint akár kétharmados győzelmet is arathat az ellenzék, a valóság nagyon más lehet. Nyolc éves kemény munkával és kíméletlen egymásgyűlöléssel elérték az ellenzéki pártok, hogy most azon a térfélen a

bellum omnium contra omnes

eszméje uralkodik. Akik eddig leginkább azért birkóztak, hogy kiderüljön, melyik csoport lesz az ellenzék meghatározó ereje, akik eddig egymást akarták legyőzni, azok most, hirtelen pálfordulással nemigen lehetnek jóbarátok. Ha az elmúlt években – egészen a legutóbbi napokig – arról szólt az oppozíció politikája, hogy a kormányzattal elégedetlen polgároknak elsősorban ellenzéket kell választaniuk, akkor most nehéz lesz hirtelen a tudtukra adni, hogy ezt a választást elfelejthetik, minden úgy jó, ahogy van, mégsem gyűlölik egymást pártok és politikusok, sőt, békés egyetértésben, remek koalícióban tudnának kormányozni.

Eltűnő ellenzék

És ha rendkívüli cinizmus vezetne, akkor még biztatnám is őket erre az összefogásra. Hadd hulljon a férgese! Egy ilyen összeborulásnak ugyanis nem kétharmados ellenzéki győzelem, hanem megsemmisítő vereség lesz a következménye. Megsemmisítő, a szó legszorosabb értelmében.

A most felsorakozó kormánykritikus pártok közül ugyanis – a léha összeborulás nyomán – jó, ha egy-kettő bejuthat a parlamentbe…

Persze önző ösztönlényem kárörvendő vigyorral tekint az ellenzéki végromlás lehetőségére, felelős polgári énem azonban inkább azt szeretné, hogy legyen ebben az országban egy többé-kevésbé normális ellenzék. Olyan, amelyik nem ugrik minden széllelbélelt ötletre, hanem megpróbál valamilyen programot elképzelni és megvalósítani. Én látok ilyen alakokat, de ők most nem túl hangosak. Mennek a maguk útján. Csöndben dolgozva, készülve arra a távoli jövőre, amikor talán nyílik előttük igazi esély a kormányzás átvételére, vagy legalább arra, hogy a kormányzás közelébe kerüljenek. Most pedig nyugodtan néznek szembe azzal a kétségtelen ténnyel, hogy április nyolcadika után is a Fidesz fogja vezetni az országot.