Egy sosem létezett párt

A kilencvenes években volt az a mondás, hogy a boldogult Kisgazdapárt nagyválasztmánya Európa legnagyobb titkosügynök találkozója is egyben. Ugyanez ma a Jobbikra érvényes.

A hatalomátmentők a kisgazdáktól és a szocdemektől féltek a legjobban ezért árasztották el őket ügynökökkel annyira, hogy a dolog parodisztikus volta a beavatatlan szemlélőnek is azonnal nyilvánvalóvá vált.

És azóta se lehet Magyarországon szélsőjobbos pártot alapítani, hogy az egy párttagra eső titkosügynökök száma ne minimum két fő legyen.

Történelmileg úgy alakult, hogy minden körülöttünk lévő állam a magyar revizionizmustól retteg, de a németek, franciák és az amerikaiak is, ezért egy szélsőséges párt elnökségében, a több kettősügynökkel nem számolva is, általában többsége van a kisantantnak. Ennyi aktort azonban nehéz összehangolni, ezért annyira szórakoztató a szélsőséges pártok konfliktuskezelése és belső élete. Valamint ezért tudnak olyan látványosan hasadozni, ha az idealista tagtársak rájönnek, hogy vannak nagyon nem idealista tagtársak is. A Jobbik története is tartalmazza ezt a faktort, a terrorista detonátort (ami felrobban, ha elengeded) pedig akkor adták a pártlélek kezébe, amikor valaki elintézte, hogy a Török Gáborra hallgassanak. (Itt kell megrettenünk az ellenérdekelt titkosszolgálatok brutalitásától.) A Jobbik csak nagyon kis részben volt a magyar radikalizmus pártja, sokkal inkább abból az elégedetlenségből táplálkozott, amelyet az örök vesztesek képviselnek. Akik számára egyik rendszer sem megfelelő, hiszen egyikben sem viszik semmire. Sosem tudták koherensen, egy világmagyarázaton belül maradva megindokolni az álláspontjukat.

A néppártosodás pillanatára már teljesen olyanok voltak, mint a liberálisok, akik csak Orbánhoz képest tudnak valami identitást kiturizni maguknak.

Toroczkai legalább jóképű és képes értelmes mondatokban beszélni, amivel a jelenlegi Jobbik vezérkarra nézve értelemszerűen veszélyes. Az öltöny is jól áll rajta, habár kicsit idegenül, előélete viszont olyan, hogy nagyon jóhiszeműnek kell enni ahhoz, hogy higgyünk a függetlenségében. Még a motivált és éles szemű megfigyelők sem nagyon tudnáan világnézeti különbséget találni a Jobbikon belül, a frakcióik között, mivel világnézetet is alig akad náluk. A Jobbik egy jelenség volt, amely egy bajtársi szövetség köré szerveződött. Illetve bajtársi szövetség lett volna a törzsgárda, ha lett volna háború az elmúlt hetven évben. Mindenki mást az elégedetlenség, a félreértett rasszizmus és antiszemitizmus hajtott ebbe az életérzésbe.

Senkinek sem volt koherens ideológiája, a hőzöngés pedig nem az.

A régi MIÉP-esek sosem érezték jól magukat ebben a szervezetben, mert megszokták és tisztelték Csurka István cizelláltságát és írói tehetségét. A szélsőjobbon nem szoktak politikai tehetségek felbukkanni, tegyük hozzá, szerencsére. Hitler egyedi jelenség volt, a szélsőjobbos vezérek karizmája erősen korlátozott. Vonáé is az, benne csak Török Gábor és Puzsér Róbert látja azt a váteszt, aki 4 vagy 8 év múlva diadalmasan visszatér és legyőzi Orbán Viktort. Gondolom valami űrcsatában, a Jupiter körül – ahogy Orbán karrierje halad jelenleg... A Jobbik sosem volt igazi politikai párt, mert nem létezik olyan ideológia, amely gyógyírt jelentene az ilyen típusú boldogtalanságra. A Jobbiknak még második vonala sincs, első vonalát pedig magának Vonának kellett eltakarítani, hogy a vele azonos tehetségű és karizmájú társai közül senki ne tudjon a helyébe lépni, ha valami gond van.

A választások óta a Jobbik nem csinált semmit, mert ahogy a győzelemre, úgy a vereségre sem voltak képesek felkészülni.

Nem kezdtek el, mint a második legerősebb magyar párt, valamiféle programot képviselni, hanem a sértettség és a düh, valamint a személyes ambíciók mocsarába merültek. A Jobbik erre a ciklusra most bizonyosan elveszíti a további szavazatszerző képességét, távolabbra kerül az áttöréstől, mint története során bármikor. Az igazi radikálisok nélkül pedig üres is lesz, mert azok furcsa dilinósok ugyan, de legalább vannak meggyőződéseik, és sok közülük még bátor is. Ez a maradékról nem lesz elmondható, ők csak arra tudnak gondolni, hogy milyen közel voltak az államtitkár-helyettességhez. A radikálisokat mindig kihasználják, ezt egyedül a MIÉP nem tette meg, viszont jelentős részüket nem fogadta be. A radikálisok pedig kellenének bármiféle „rendszerváltáshoz”, amiben a Vonát ideglenesen helyettesítő „néppártosék” még reménykednek. Csak ne szóljanak bele a pártjuk ügyeibe. Na, ezért csinálnak saját pártot.