Napirend előtti (f)elszól(al)ás és sajtótáj mise helyett

Ellenzéki szavazóknak sem ajánlom, hogy meghallgassák az ellenzéki országgyűlési képviselők napirend előtti felszólalásait. Még a végén a Kétfarkú Kutyapártra szavaznak, vagy otthon maradnak a következő választás alatt. Azt meg semmiképpen nem akarjuk ugyebár, mert egy tíz százalékos ellenzék már tényleg nehezen hihető, pedig hát mindannyian jól tudjuk, hogy ezek maguktól ilyenek, nem az elnyomástól.

A modern parlamentarizmus sajnos elveszítette szórakoztató jellegét, a parlamenti vitákban a kormánypárti képviselők kínosan ügyelnek rá, hogy semmi olyat ne mondjanak, amit fel lehet használni ellenük. És ezt olyan unalmasan is mondják, hogy nem csak a kereskedelmi tévék híradóiba nem érdemes őket bevágni, hanem még a Hír Tv-éjébe sem. Az ellenzéki képviselők pedig, általában egy monodráma keretei között, a nemzethalál egészéről vagy valamelyik fontos részletkérdéséről nyilvánulnak meg. Gondosan ügyelnek rá, hogy felszólamlásuk kellően távol legyen a valóságtól, hogy senki ne tudja konkrétan ellenőrizni, mennyi igaz belőlük, illetve igyekeznek olyan marginális problémákról értekezni, amelyek két-három embert érdekelnek, és akiket senki nem fog megtalálni, sőt keresni sem.

Rituális rugdalózás ez, amelybe senki nem visz semmiféle új elemet, mert meggyőződése, hogy az ártana neki.

Ennél csak az ellenzéki képviselők és pártvezetők szombat-vasárnapi sajtótájékoztatói unalmasak. Már csak a néhány száz főnyi törzsszavazó hétvégi főétkezés előtti gyűlöletgörcsének reflexszerű kiváltására alkalmasak. Ki az a hülye, aki komolyan rágerjed vasárnap 11 órakor egy olyan sajtótájékoztatóra, amelyen egy számára is halványan ismerős politikus gyűlölettől és felháborodástól elfúló hangon olyasmikért kárhoztatja a kormányt, aminek az ezerszeresét művelte, amikor ő volt hatalmon?

Ráadásul ez tulajdonképpen a képviselői munka teljes félreértése, mert a képviselőknek nem gyalázni kellene a kormányt, hanem kritizálni.

A kritika lényege pedig az, hogy érdemes megfontolni.

Pontosabban a jó kritika értékét az adja, hogy a

meg nem megfontolása

a kritizáltra vet rossz fényt.

Egyszerűen nem értem, hogy az ellenzék miből gondolja, jó az neki, ha minden normális társalgást lehetetlenné tevő stílusban kommunikál csak. Ez akkor is értelmetlen, ha az ellenzékiek szentül hiszik, hogy a kormány stílusa elviselhetetlen. A baj azonban az, semmilyen módon nem képesek magukra tekinteni és észrevenni milyennek is látszanak. A választási eredményeket nem a saját kommunikációjuknak és az általuk képviselt politikának, hanem az ellenfél mérhetetlen gonoszságának és butaságának tulajdonítják. Még az sem áll össze nekik, hogy magukra nézve ciki, hogyha három kétharmad után is a szavazók és a kormánypártok butaságára fogják az eredménytelenségüket.

Különös kedvencem a szocialista párt és a DK, amelyek akkoriban, amikor állítólag kormányon voltak együtt, lelkesen támogatta, igaz elvben, a stadionépítéseket. Most annyira gyűlölik a sportlétesítményeket, hogy az embernek az az érzése mindegyiknek szadista tornatanára volt, vagy már gyermekkorában is az önmegvalósítás nem hagyományos útjait kereste.

Sokan törik itt a fejüket azon, a szociológia és a politológia, sőt a politikai pszichológia teljes eszköztárát mozgósítva, hogy mi van az ellenzékkel, hogy mi a baj velük? Unalmasak mint a fene, valamint, miután már számtalan pártra szakadtak, kizárni sem tudják egymást, így ez a sajtótájékóztatósdi az egyetlen kényszercselekvés, ami még maradt nekik. Hogy múlik el a világ dicsősége, húsz éve ezt még „kisgazdásodásnak” neveztük volna, most meg már senki nem emlékszik Torgyán doktorra. A kisgazdák még seprűnyelekkel is kergették egymást a székházukban, ráadásul kamerák előtt. Ezekről a mai pártokról csak nyamvadt hangfelvételek vannak legfeljebb.

A demokrácia rákfenéje, hogy állandóan kampány van, főleg, hogy egy másik, egy európai demokráciában is benne vagyunk.

És mindenki azt gondolja, minél előbb kezdi a kampányt annál jobb. De hogy csak kampány üzemmód legyen, az teljesen elviselhetetlen.

Nem tudom mit tehetnénk az ellenzékért? Legyünk kedvesek hozzájuk? A betegekkel úgy szokták. Mutassunk részvétet, legyünk empatikusak. De ne menjünk közel.