Ó, az a csúnya férfisovinizmus!

„Szándékosan alulpontozták a női jelentkezők felvételi teljesítményét a Tokiói Orvosi Egyetemen, hogy a női hallgatók aránya 30 százalék körüli maradjon – számolt be a Jomiuri Simbun japán napilap csütörtökön.
Az ügyet ismerő források szerint ezt a gyakorlatot feltehetően 2011-től alkalmazták azzal a céllal, hogy el lehessen kerülni az orvoshiányt az egyetemi kórházakban. Ott ugyanis az volt az általános meggyőződés, hogy házasságkötés vagy szülés után az orvosnők jellemzően felmondanak vagy hosszú szabadságra mennek. A források elmondták: a felvételi bizottság az összpontszám tíz, de akár húsz százalékát is levonta a női jelentkezők esetében, miután 2010-ben a női hallgatók aránya hirtelen megugrott, elérve a 38 százalékot…
Abe Sindzó miniszterelnök ugyan ígéretet tett arra, hogy kormánya kiemelt jelentőséget tulajdonít egy olyan társadalom kialakításának, melyben a nők lehetőséget kapnak a kiemelkedésre, de a születési arány folyamatos csökkenése ellenére a nők továbbra is komoly nehézségekkel néznek szembe a munkavállalás terén, illetve amikor szülés után visszatérnének a munkába – mutat rá kommentárjában a Reuters.” (MTI)

Sajnos manapság nem divat a szövegértés és a tények különválogatása az ideológiai alapú állításoktól.
Kár, mert rendkívül tanulságos történetről van itt szó, amelyben a biológia igen csúnya szerepet vállalva, bepancsol a genderelmélet nevű áltudománynak.
Az első mondat világos és egyértelmű. Alulpontozták. Valójában, csak a pontosság kedvéért, magasabb felvételi ponthatárt állapítottak meg a nők, mint a férfiak számára. Miért?
A szöveg szerint azért, mert az egyetemi kórházakban valakiknek az volt a meggyőződése, hogy a nőnemű orvosok házasságkötésük után jellemzően felmondanak vagy hosszú szabadságra mennek.
Érdekes fogalmazás meggyőződésnek nevezni egy ténykörülményt.
Az ilyesfajta statisztikai tapasztalat ugyanis ténynek tekinthető. Ahogy az is tény, hogy Magyarországon a nők egy jelentős része, azok, akik még szülnek gyereket, gyesre és gyedre mennek. Pontosabban nem mind, de döntő részük igen. Az sem egy nagy tudományos felfedezés, hogy a gyermekvállalás idején, a terhesség végén és a szülés után, a nők nem dolgoznak munkahelyen, mert nincsenek munkaképes állapotban. Illetve jobb dolguk van.
Ebből, ahogy a japánoknál, úgy nálunk is adódik némi egyértelmű következtetés. Azokkal a nőkkel, akik családot akarnak alapítani és nem átallanak gyermeket vállalni (tovább terhelni a Földanyát, illetve terjeszteni a fasiszta ciszhetero családmodellt), némileg másképp kell számolni a munkaerőpiacon, a képzési rendszerben, sőt minden egyes munkahelyen, minden egyes munkahelyi vezetőnek is.
Még durvábban fogalmazva arról van szó, hogy egy nő, ha elvégzi az orvosi egyetemet és szakvizsgát szerez, tehát önálló munkavégzésre alkalmassá válik, a következő 10-15 évben (egy statisztikai csoport tagjaként) kevesebbet fog dolgozni évekkel, mint egy átlagos férfi. Csak abból a tényből kifolyólag, hogy egy átlagos, normális nő, aki gyereket akar, a családjával akar foglalkozni. Mindebből következően tíz kiképzett (húszas évei végén járó) férfi orvostól több ledolgozott munkanap várható a következő 15-20 évben, mint ugyanennyire kiképzett női társaiktól. Miközben a kiképzésük ugyanannyiba került és ugyanannyi emberi ráfordítást igényelt az idősebb kollégák részéről, mint a férfiaké.
A rohadt munkahelyi vezetők meg érzékelték ezt a problémát és szóltak az egyetemnek, hogy gáz van, mert olyan sok doktornő viselkedik normális nőként a szülőképes korában, hogy rendszeresen munkaerőhiány lép fel, amit a kiképzés hosszúsága miatt (6+ további 4-5 év), csak hosszú távú tervezéssel előzhető meg. Persze, nem mindenki viselkedik átlagosan, illetve ez a viselkedés egy életkori sávban szóródik, de statisztikailag jósolhatóak a kihívások és trend is vélelmezhető.
Az egyetem vezetése számára ez nem volt könnyű feladvány. Szépen kiszámolták, hogy a probléma addig marad ellátásbiztonságilag kezelhető, amíg a nőnemű orvosegyetemi hallgatók százalékos aránya 30 százalék alatt marad. Ezért úgy döntöttek, hogy szép csöndben magasabb felvételi követelményeket állapítanak meg a nők számára. Persze úgy is dönthettek volna, hogy több hallgatót vesznek fel minden évben, és a sikeres felvételit abszolváló nők aktuális száma alapján számítják ki mindig, hogy hol húzzák meg a felvételi határt (ha ez önmagában már nem lenne marhaság). Hiszen a felvételi vizsga letételének képessége elvileg nemtől független, és csak azért kell variálni az egésszel, mert az egy adott időszakban prognosztizálható várható részvételi hajlandóság a képzettségnek megfelelő munkaterületen a nőknél kisebb.
Persze ebben az esetben is érdekesen alakulna az, hogy ki kerül be és ki nem. Hiszen ha évente változnak a határok, akkor az igazságtalan azokkal, akiket egy másik évben egy magasabb ponttal éppen nem vettek fel. Nőkre, férfiakra egyformán. Tehát minden rendszerben, ahol legjobb X számú embert veszik fel, ott igazságtalanok azokkal, akik egy másik, erősebb évben lemaradnak.
Japánban legalább a bőrszínnel és vallással mint változóval nem kell számolni.
Amúgy meg azt is el kellene fogadnunk, hogy valamiért az lenne az ideális, ha az orvosok között fele-fele lenne a nemek aránya most. (A 78 másik nemi identitással, meg azokkal, amelyek oszcillálnak, most nem foglalkozom, mert azok igazságos jelenlétének kiszámolása a felsőoktatásban jelenleg még meghaladja a Földön található összes számítógép számítási kapacitását.) Miért? Mert a fele-fele az igazságos. Biztos, eltekintve attól, hogy vajon nem az egyes emberek döntése kellene, hogy legyen milyen szakmát választanak? És abban mikor és mennyit dolgoznak? A döntések eredőjéből csak ritkán jön ki az igazság. Jelzem, hogy az nem igazságos, ha egy 45 kilós nő és egy két méteres 100 kilós férfi között a kettőjük közös létfenntartásához szükséges kaját megfelezzük. Akkor az egyiket túletetjük, a másikat meg alultápláljuk. De a feministák szerint ez utóbbi lenne a jó és igazságos.
Azt kellene elismerni, hogy ha használjuk a statisztikákat és figyelembe vesszük egy ponton a nemi különbségeket is, akkor minden ponton figyelembe kell vennünk őket, az élet kezdetétől fogva. És előrenézve bizonyos társadalmi érdekeket is belekalkulálunk, ha arra tanítjuk a nőket és a férfiakat, hogy biológiai lehetőségeik és vágyaik alapján gondolkodjanak a személyes boldogulásukról.
Végre bele kellene venni a törvényeinkbe ezt a különbséget, nem mindenféle ostoba esélyegyensúlyozási játszmákba bonyolódni!
A nőknek arra kell esélyt adni, hogy gyermeket vállalhassanak, és nem arra, hogy férfikarriert futhassanak be. Arra kell esélyt adni, hogy a gyermekvállalás és a gyermeknevelés mellett is élhessenek olyan életet, amilyet akarnak, és ne a gyermek és a család helyett tehessék ezt meg.
Amúgy meg nincs igazság, ezt mindenki tudja. Különösen azóta, amióta meghalt Mátyás király.