Nekem sok régi családi történetet meséltek még a nagyszüleim és a korosztályukba tartozó távolabbi rokonok. Okulásom érdekében (első unoka voltam) maradtak a realitások talaján, nem heroizálták az ősöket, hibáikat és erényeiket, erősségeiket és gyengeségeiket is beleszőtték a történetekbe. Ebből a szempontból nincs történelem, csak történetek vannak.
Esendő ember voltunk elfogadásával ezek az emberek azonnal túl is léptek a marxista történetírás dogmáin, viszont nem is akarták relativizálni a bűnöket és felmagasztalni az erényeket.
Most, hogy egy csunderlikizmusnak nevezett jelenség ütötte fel a fejét a történészszakma egén, itt az ideje, hogy alapfokú gondolkodási tanfolyamot tartsunk nekik, a marxista történészeknek és magunknak, akik elmulasztottuk kikergetni az egyetemeinkről a marxista történészeket.
A csunderlikizmus névadója a közismert Csunderlik, a Péter. Ne essen meg rajta a szívünk, csupán azért, mert ezzel a névvel kénytelen egzisztálni. A keresztneve normális, csak annyit csúfolták a vezetékért, amely kell(ene) az egészséges személyiségfejlődéshez.
A Csunderlik történész, aki egyéb közírászati munkássága mellett történelemről szóló könyvek megírásában is közreműködik akarategységben, összeesküvésszerűen. Az elkövetés módja szervezett bűnözésre, bűnszervezetre utal, hiszen több ember állt össze azzal a céllal, hogy kimagyarázzon néhány tömeggyilkosságot, lincselést, szabadrablást, amelyek a haladás mellékösvényein, elszigetelten, az elkövetők jellemtulajdonságai és szándékai ellenére következtek be a dicső Tanácsköztársaság idején, de természetesen nem annak következtében.
Hanem mert a reakció ármánykodott.
Ezzel szemben állnak azok a kemény ténykörülmények, hogy a kávéházból rendelt menüről, amelyeket a halálos ítéletek meghozatalakor rendeltek, megvannak a számlák. Talán még ki is fizették őket a kommunizmus nagyobb dicsőségére. Talán még a fagylaltot is, amelyekre a nem felakasztott szülők gyermekei olyan örömmel emlékeznek vissza.
A csunderlikizmusból sajnos nem csak hangtanilag, hasonulásilag és rövidülésileg vezet az út a csekistához, a népi hőshöz, akinek a látogatása általában, hasonlóan a Lenin-fiúk vagy a Vörösőrök látogatásához, a családfő halálra kinzásához, a nők, lányok, gyereklányok megerőszakolásához és az ezüstnemű elbirtoklásához vezettek. Hogy őket életben hagyták, azt az emberség jeleként kell értékelni. Ha hagyták. Mert osztályharc van.
Nem volt. Van.
***
A húszas évek magyar társadalma nem azért emlékezett a forradalmakra sokkolóként, mert a Horthy-rendszer beleszuggerálta a fejükbe, hanem azért, mert a háború borzalmait sikerült bevinnie a városainkba, az otthonainkba, annak az aljanépnek, amelyet minden becsületes magyar ember mélyen lenézett és gyűlölt.
A képet nem árnyalta, hogy mindenkinek elege volt az osztrákokból, a monarchia magyar politikai elitjéből is. A háborút gyűlölték, nem a Magyar Királyságot, és nem a munkásságot, hanem a prolikat.
A Szent Korona magyar, zsidó, német és szláv alattvalójának 95 százaléka az is akart maradni, nem utolsósorban azért, mert a Magyar Királyság az utolsó negyven évében nem volt élhetetlen és szörnyű hely, hanem épp ellenkezőleg.
A nagy háború sorscsapása azonban sokakat gondolkoztatott el azon, hogy min is kellene változtatni. A döntő többség a jellemesebb, becsületesebb vezető réteg hatalomba juttatását látta a megoldásnak, az egyéb viszonyok megváltoztatása nélkül. A kommunista gazembereken kívül kétségtelenül jelentős volt azok száma, akik az akkor még teljesen kipróbálatlan kommunista-szocialista eszmékben is láttak megoldási lehetőséget. A háború végletességétől megriadt polgári, középosztályhoz tartozó tisztek, tartalékos tisztek egy része is, nem utolsósorban a honvédelem sürgető szüksége miatt kész volt alkalmazkodni a helyzethez. A kommunistákról azonban hamarosan kiderült, hogy milyenek.
Olyan SZDSZ-esek, csak fegyverrel, aminek következtében a népszerűségük szó szerint percek alatt illant el.
Kevéssé ismert, de nem csak falusiak, hanem munkások is lincseltek meg kommunistákat a rendszer kimúlásakor, mert az ocsmány erőszakos gazemberek ilyesmit váltanak ki a zárt társadalom félrevezetett páriáiból (ezeket is gátlástalanul a különítményesek nyakába varrták később a fehérterror áldozatszámolásakor). Az sem kerülte el az emberek figyelmét, hogy a Tanácsköztársaság majdnem teljes vezérkara kiugrott zsidó. Ezek az urak azonban hiába jeleskedtek a zsidó vagyonok elrablásában is, csak sikerült a kulturális, vallási és gazdasági antiszemitizmus indokok mellé még egy újabbat hozzátenni.
***
És most egy igazi magyar történet következik. Egy távoli felmenőm a kommunista agitátorok befolyása alá került és nem csak az őszirózsás forradalomban, hanem a kommünben is „jelentős” szerepet vállalt. Körülbelül segédzabrálói minőségben vehetett részt a Tanácsköztársaság üzemszerű működtetésében, de balszerencséjére a közelben volt néhány olyan alkalommal is, amikor Szamuely elvtársat elragadta az osztályöntudat és kilengések voltak. Horthyék rovancsolása idején felmerült a neve valami ügyintézés kapcsán és kénytelen volt külföldre menekülni, mert a Horthy-rendszer elfogult vérbírósága szerint mondjuk a legyilkoltak vagyonának leltározása, meg ilyesmik, bűncselekménynek és nem adminisztrációs tevékenységnek minősült. Halálra talán nem akarták ítélni, de rendesen becsukták volna. (Annyi rokonomat csukták le, ítélték halálra a nyilasok, meg a kommunisták, hogy a konkrét ítéletekre már nem is emlékszem.)
Miután a rokon fiatal volt csak és hülye, nem volt képes beilleszkedni a nyugati kommunista emigrációba (tényleg, ezeket miért nem adták ki?), és hosszú nyomorgással bűnhődött a társadalomjobbítási álmodozásaiért. A család viszont nagy volt, hála Istennek, és valamikor a húszas évek közepén az egyik, a Kormányzó közelében dolgozó rokon elintézte, hogy a kegyelmi kérvényét becsempésszék a főméltóságú úr reggeli aláírnivalói közé.
Magyarországról úgy is ez az utóbbi mondat mondja el a legtöbbet, nem az, hogy néhány történész lelkes amatőröket akar csinálni tömeggyilkosokból.
A kommunizmusról tudjuk, hogy baromság, a kommunistákról meg tudjuk, hogy ostoba gonosz állatok, akik rabolnak és gyilkolnak, ha tehetik. A mi felelősségünk, hogy ne tehessék. A Csunderlik-féle próbakommunisták, akik megpróbálják újra eladni ezt az elmebajt, nem valók a tudomány és az egyetem közelébe, különösen nem fiatalok közelébe.
Ez lehet, hogy tényleg egy „kéz kezet mos” ország. De mindig jön egy rakás elmebeteg, aki „a kéz kötelet fon valakiknek a nyakára” országot akar belőle csinálni. Én személy szerint benne vagyok egy köztes megoldásban, hogy kormányzókompatibilisen a kezünket pofozásra is használjuk, de arra aztán határozottan.
