Kommunista-náci-liberális szövetség, avagy hogyan lesz demokrácia a Rákosi-Gyurcsány rendszerből
1956 egyszeri és megismételhetetlen csodája az volt, hogy egy kérdésben totális nemzeti konszenzus alakult ki. Mégpedig abban, hogy Magyarországot elmebeteg, ostoba, szadista tömeggyilkosok vezették az előző tíz évben. A rendszer legfelső vezetőin, az ÁVH és a párt szadistáin kívül csak néhány ezer hülye hitt már csak a létező kommunizmusban, szocializmusban. Reformkommunisták, antisztálinisták azok lettek, akik nem szerették nézni, hogy az embereknek letépik a körmét, de a kínvallatásokat, a terrort, a gyilkosságokat, az ország kirablását, a totális diktatúrát azért a rendszer fenntartásához elengedhetetlennek tartották ők is.
Valljuk be, a kisnyilasokat is magába fogadó és így a nyilas terrorral tulajdonképpen személyzetileg is folytonosságot vállaló kommunista diktatúrával szemben nem volt nehéz nemzeti közmegegyezést létrehozni.
Soha ennyire egyértelmű kérdést még nem tetett fel a magyar népnek a történelem.
Az emberek érdekeit, véleményét totálisan semmibe vevő rendszerrel szemben az összes indulat felhalmozódott, amit csak ember érezhet. 1948 után mindenkitől mindent elvettek, amit el lehet venni. Egy teljesen szabadság nélküli ország jött létre, amelyben gyakorlatilag az élet minden percében vegzálta az embereket a diktatúra, és bármikor bárki eltűnhetett. 1953 után volt némi enyhülés ugyan, de az a lényeget nem érintette, a rendszer ugyanúgy működött tovább. Kevesebb embert gyilkoltak és kínoztak meg mint korábban, de a rendes emberek továbbra is a rendszer fő célpontjának számítottak. Senki sem gondolhatta komolyan, hogy abból a rendszerből bármi megőrizhető, reformálható.
Ha a szokásos maszlagokat levakarjuk 1956 követeléseiről, egy kistulajdonon alapuló mezőgazdaság központú kapitalizmus képe bontakozik ki. Hogy ennek mekkora realitása volt ott és akkor, az egyértelmű.
Sinkovits Imre színmûvész felolvassa az egyetemi ifjúság kiáltványát a Petőfi-szobornál.
MTI Fotó: Fényes Tamás
De demokratikus szocializmust nem akart senki, az biztos. Különösen nem olyat, amilyet a pártértelmiség „reformerei” kiötlöttek, vagy olyat, amit most a Mérce.hu című óbolsevista szennylap buta kommunistái értenek a „demokratikus szocializmus” alatt.
A Kádár-rendszer 56-ról, mint „ellenforradalomról” rugaszkodott el, mert nem tehetett mást. Kádár megtanulta egy életre,
hogy gulyás nélkül nincs „kommunizmus”
és miután megtehette, a hatvanas évek közepétől a szocializmus összes mindennapi élhetetlenségét felszámolta a társadalom pacifikálása érdekében. De ez nem a rendszerből, hanem az ő személyiségéből következett, mert nem volt tipikus forradalmár tömeggyilkos. Neki, talán egyedül a kommunista vezetők közül, volt lelkiismerete, élete végén ez kétségtelenül kiderült róla. Névadójának és urának legemberibb tulajdonsága teszi a Kádár-rendszert összeomlása után harminc évvel is veszedelmessé.
Azt az illúziót kelti ugyanis (igaz nagyon távolról), hogy létezik emberséges baloldaliság, vagy legalábbis egy baloldali diktatúra, jelen esetben már nyilas alapokon is állva, amely képes lehet közmegegyezésre, a gazdaság működtetésre és az értelmes valódi emberi jogok figyelembevételére.
Az igazi Kádár-hívők most is azt gondolják, hogy a rendszerváltás csupán szerencsétlen kisiklás, vissza lehet és kell térni a demokratikus szocializmushoz. A baj csak az, hogy az idealista hülyék mögött sokkal nagyobb számban bújnak meg azok a forradalmár elmebetegek, akik szerint már a Kádár-rendszer is kisiklás volt és a totálisan zárt, bolsevik típusú, most már liberális diktatúra az egyetlen megoldás arra, hogy a társadalom-mérnöki terveik valóra váljanak.
Az emberi lélek hajlékonyságának gyönyörű példája, hogy azok a jellemtelen senkik, akik a diktatúra, a Rákosi-rezsim legfelső vezetéséből, a terror kezdeményezőiként és végrehajtóiként kerültek a börtönbe vagy a kínzókamrákba, oda ahová ők küldték a többieket még néhány nappal korábban is, lettek a rendszer liberális ellenzékének hangadói. Majd gyermekeik és unokáik a nemzeti önrendelkezés és a demokrácia legnagyobb ellenségei a rendszerváltás után.
Az SZDSZ és különböző utódszervezetei ma is úgy gondolják, hogy rajtuk kívül senki sem uralkodhat ebben az országban a mucsai magyar rabszolgákon, csak ők. Ezek az emberek próbálnak meg egy elemi erejű népfelkelésből demokratikus szocialista forradalmat csinálni és ezek az emberek gyűlölik azért Kádárt, mert szerintük nekik, vagyis a szüleiknek és a nagyszüleiknek kellett volna megkapniuk az országot november 4. után és nem a magyarokat legalábbis nem megvető és lenéző Kádárnak.
Ahogy ezek az emberek gyűlölik a rendszerváltást is, mert nem az ő szüleik nyertek, hanem megint csak a magyarok pártjai.
14 év távlatából 2006 is egy 1956 jellegű esemény.
A 2002-ben csalással megnyert választás után, a kormányzásra látványosan alkalmatlannak bizonyuló bolsevik koalíció újra csalással nyerte meg a választásokat 2006-ban egy Rákosi Mátyás-jellegű vezetővel az élen.
Ez a Rákosi a választások után, azért, hogy felszámolhassa az ellenzéket és a demokráciát, először beismerte, hogy az ország a kampány során állítottal szemben gazdasági válságban van, majd kiszivárogtatott egy olyan beszédet, amelyben trágár hangnemben ismerte be a nyilvánvalóan mamelukokból álló MSZP-frakciónak, hogy mindenki becsapott és totális válság van.
Majd (ezt a részt kifelejtjük általában a történetből) teljhatalmat kért a sameszaitól a válságra hivatkozva és azt meg is kapta a berezelt, bőrüket féltő senkiktől.
Majd erre a pánikra és persze a külföldre támaszkodva még négy évig hatalmon tartotta magát és a bűntársait, egy olyan általa vezérelt erőszakhullám után, ami nyilvánvalóan nem lehetett része egy demokráciának.
Ebben a négy évben gazdaságilag, demográfiailag újabb tíz évet vesztett az ország.
És a bolsevik banda ugyanúgy el akarja lopni és meg akarja hamisítani 2006-ot, mint 1956-ot.
A magyar nemzet szempontjából a 2002-2010 közötti időszak újabb kisiklás volt, a demokrácia és tulajdonképpen a nemzeti létünk is szünetelt, ugyanúgy, ahogy 1944-től 1990-ig.
Ne legyenek kétségeink, az SZFE körül gyülekező tömegecske Rákosi sajnálatos távollétében Gyurcsány visszatéréséért tüntetett. Ezek ugyanazok, jó páran a nagypapa vagy a nagymama ÁVH-s egyenruháját is felhúzhattak volna.Ezek a Rákosi-rendszert hívják demokráciának, mert a nagyszüleik akkor voltak "szabadok".
Vezető kép: Horváth Péter Gyula
