Könyvnek látszó tárgy, avagy mit darált le Dúró Dóra?
Mi a könyv? Például az egykori MSZP utolsó komolyan vehető elnöke, a kommunista cenzor Lendvai Ildikó is írt könyvet. A címe az, hogy „Civilkönyv”. Gondolom azt írhatta bele, amit mások könyveiből és cikkeiből ifjú korában, még néhány rendszerrel ezelőtt kihúzott. A könyv egy adott funkciójú tárgy, de mi mégis könyvnek azt szoktuk nevezni, aminek a tartalma egy bizonyos szint fölött felelős önmagáért. Attól, hogy valami könyv formában jelenik meg, automatikusan nem lesz igaz, hasznos, vagy bármilyen formában jó.
A Mein Kampf, Sztálin „művei”, egy pornóregény, egy LMBTQ „mesekönyv” igazából nem könyvek. Nem részei a Gutenberg utáni kultúrának. Egy szakácskönyv sem úgy könyv, ahogy a Mester és Margarita az. Igazából egy mondatban, egy szövegben sem lenne szabad említeni a kettőt, még akkor sem, ha egy jó szakácskönyvről van szó. Manapság, ha bemegyünk egy könyvesboltba, már alig találunk a szó szoros értelmében vett könyvet. A könyv fogalmának használata egy könyvnek látszó tárgyra ugyanis eleve feltételezi, hogy a szerző minőségi szellemi teljesítményt nyújt, a műnek van mondanivalója, szerkezete és a szöveg egységes egész. A könyv attól könyv, hogy a felsorakoztatott gondolatok koherensek és konzisztensek és a szerző nem ártani akar velük, hanem gondolkozásra, szellemi teljesítményre akarja késztetni az olvasót.
A könyv, az igazi könyv, önálló életet él. Régebben, a könyv fénykorában a könyveknek volt szerzője. Ma, amikor az írásbeliség látványosan hanyatlik, a szerzőknek van könyve. Olyan emberek írnak manapság könyvet, akik nem is alkalmasak arra, hogy egy valódi, igazi könyvet elolvassanak. Általában nem is tették meg, még a saját könyvüket is csak "megírák", de elolvasni már nem lennének képesek.
Az, hogy valami könyvvé is válik, az rangot is ad neki, még most is. Az elmúlt húsz évben a genderideológia szennye minden tömegkulturális szemétbe egyre nagyobb mértékben belekerült. Amerikai, nyugati filmek százait, sorozatok ezreit szinte minden popkulturális terméket lehetett volna ugyanezen az alapon támadni, mint amiért Dúró Dóra darált. A baj csak az, hogy azok fizikai formában nem is léteznek, és nem elég látványos törölni egy fájlt a számítógépünkről.
Egy könyv, egy mesekönyv sokkal komolyabb dolog, mint egy mozgóképes alkotás. Azzal, hogy egy könyv miatt háborodunk fel, tulajdonképpen a könyv fensőbbségét is kifejezzük, azt, hogy egy mese elmesélve vagy könyv formába halálosan komoly dolog.
Egy jó mese mindennél pontosabban fejezi ki gyermeki lelkünket. Minden szavához odaképzeltük a világot, akik jó meséken nőttek fel azok lettek igazán boldog emberek.
Mert mese minden, aminek úgy jó a vége, hogy azt teljesen el tudjuk hinni.
Ki tudja elhinni azt, hogy egy kisfiú lányként, egy kislány fiúként boldogan él majd, amíg meg nem hal?
Ki veszi be azt, hogy gyermek nélkül, unokák nélkül, egyedül meghalni, minden nyom nélkül véget érni az egy igazi mese vége?
A gyerekeket szexuális tárggyá alacsonyító mese nem csak a mese, hanem az ember elárulása is. Azért mesélnek neked, hogy becsapjanak, nem azért, hogy megtanulj örülni, nevetni, mosolyogni, jónak lenni. Nem helyes könyvet égetni, könyvet ledarálni, de vajon mennyivel nagyobb bűn és gonoszság olyan könyvet csinálni, mert az „írás” kifejezés itt nyilván nem használható, amely a gyerekeket a legocsmányabb szexuális perverziók propagandájának teszi ki? Aki ilyen könyvet „gyárt”, praktikusan kiad, az nem könyvkiadó, az csak iparszerű szexuális agresszor.
Régen a könyveket olyan embereknek írták, akik tudtak olvasni, ma már ez az állítás sem igaz. Mert tud-e olvasni az, aki ilyen mesekönyvet megvesz és „felolvas”, „elmesél” a gyermekének?
Ez az „érzékenyítés” végtelenül érzéketlen, a szülői felelősség feladása is. Ezek a „szülők”, 1-es és 2-es bizonyára, nem merik felvállalni, hogy az ő szüleik és nagyszüleik kultúrájának, a felmenőik végtelen sorának tapasztalatait, nyilvánvaló tudását átadják a gyerekeiknek.
Mert ezek már egy lánynak sem merik megmondani, hogy ő lány, és egy fiúnak sem merik elmondani, hogy ő fiú.
Ezek a szülők tulajdonképpen olyan „olvasók”, akik semmit nem mernek tudni a világról. Érdekes kérdés, hogy nekik hogy lettek gyerekeik egyáltalán?
Nekik biztos nem két királyfi szerelméről mesélt a nagymamájuk.
Dúró Dóra tette érdekes kérdést vet fel, mert tulajdonképpen igaza van. Ő igazából nem egy könyvet darált le, hanem csak egy könyvszerű tárgyat semmisített meg, ami nem volt könyv, csak egy aljas módon könyvnek álcázott méreg.
A liberálisok mindennel visszaélnek, amivel csak lehet, miért pont a könyvet, az emberiség legnagyobb találmányát ne használnák fel ellenünk?
Soha senki nem csinált még annyi pocsék, unalmas, semmire való könyvet, mint a liberálisok. Pár év múlva a fő műveik ott fognak sorakozni a Lenin összesek, Bolgár György, Heller Ágnes életműve és Goebbels kiadott beszédei mellett. „Könyvek” azok is, de csak a formátum iránti tiszteletből őrizzük meg őket, no meg azért, hogy emlékezzünk az emberi gonoszság és ostobaság mindenkori kordokumentumaira. Tulajdonképpen a könyv iránti tiszteletünk nyilvánul meg abban, hogy a liberálisok meddő szövegóceánjait és aljas játszmáinak eszközeit, rendes konzervatív környezetvédőként bezúzásra szánjuk és újra felhasználjuk, hogy aztán valami értelmeset nyomtassunk rá. Nem minden könyv, ami könyvnek látszik.
