Abortusz, eutanázia és a Momentum

Elképesztően károsnak tartom azt a közbeszédet, ami az eutanázia ikerpárja, az abortusz körül kialakult, és az a veszély fenyeget, hogy ugyanabba a liberális elmebajba keveredünk bele itt is, mint az abortusz esetében. Mondom ezt annak ellenére, hogy teljesen racionális lépésnek látom az eutanáziát, és az abortuszt is bizonyos szélsőséges esetekben.

Magyarországon most éppen az eutanázia körül alakult ki polémia, azért, mert valaki a saját egyéni problémája megoldására kíván jogintézményt létrehozatni.

A címben szereplő két emberi cselekvésben sok közös van, de egy közös tulajdonságukat nem szokták kiemelni, pedig az az egyik legfontosabb, az van a legnagyobb hatással a nyugati társadalmakra.

Jelesül, hogy mindkét esetben a cselekvők fel akarják magukat és másokat is mentetni a törvény erejével a cselekedetük jogi és lelki következményei alól. Sőt, úgy akarják átformálni a társadalmunk erkölcsi, etikai világát, hogy ezeknek a cselekedeteknek ne csak törvényi következménye ne legyen, hanem ne is ítéljék meg őket a cselekedetük alapján. Mindegyik esetben az erkölcsi felelősséget, a személyes, átélt etikai harcot a tények, az elvek és a szükség között akarják megspórolni.

A nő nem akar bűntudatot érezni, ha megöleti a magzatát, az öngyilkosnak segítő nem akar törvényszegést kockáztatni, sőt, még némely öngyilkos is törvényi felmentésre, felhatalmazásra vágyik. Csakhogy egy normális világ nem így működik. A valóság nem ilyen.

Muszáj megőriznünk a bűn fogalmát, tudni, melyek azok a tettek, amelyek miatt lelkiismeret-furdalást kell éreznünk.

Az abortusz kapcsán sem szoktunk arról beszélni, hogy orvosok kénytelenek olyan műtéteket elvégezni, amelyeknek semmiféle szorosan vett egészségügyi okuk nincsen. Nem hiszem, hogy van olyan orvos, aki véglegesen túl tudná tenni magát az általa elvégzett abortuszokon. Nem is szeretnék olyan orvossal találkozni, akinek ez a mindegy kategóriába tartozik.

Nem szeretjük feltenni magunknak a kérdést, hogy akkor végül ki is öl majd. A liberális szómágiában az abortusz és az eutanázia nem gyilkosság, tehát senkinek nem kell rosszul éreznie magát.

Az eutanázia kérdésében egyébként a személyes tapasztalatom határozza meg az álláspontomat, mert az ilyen tapasztalat minden elvi nézőpontnál erősebb.

Épp elég lassú haldoklást láttam ahhoz, idegenekét és hozzám közel állókét is, hogy egyértelműen támogassam az eutanáziát, valamilyen jól kidolgozott és az emberi élet szentségét nem bagatellizáló formában.

Egykori egészségügyisként az ember megtapasztalta már a valóság erejét. Az eutanázia támogatói és ellenzői azonban általában személyes tapasztalatok nélkül, vagy néhány lokális élmény alapján, pusztán elvi alapon foglalnak el álláspontokat.

De attól, hogy megértem, elfogadom az eutanáziát, sőt, adott esetben kész is vagyok hozzám kellően közel álló emberek esetében még közre is működni ilyesmiben, nem gondolom azt, hogy ez egy egyértelműen erkölcsileg védhető döntés lenne.

A gyilkosságot, az ölést nem lehet relativizálni, akkor sem, ha minden mellette szól.

Ha elkezdjük felmentegetni magunkat és másokat, pillanatok alatt oda jutunk, ahová az abortusz esetében is keveredtünk.

Az abortusz is kikerült az erkölcsi kérdések közül, jelentéktelenné és természetessé vált, a liberálisok visítása mindig elnyomja a normálisok hangját.

Ezt akkor is így gondolom, ha támogatom a nők azon jogát, hogy nagyjából a jelenlegi magyar szabályozás keretrendszerében megszakíthassák a terhességüket. De ettől ez még bűn marad.

Kész vagyok ebből a bűnből annyit magamra venni, amennyi csak jár nekem belőle, de ezt a bűnt magamra nézve sem tartom kimagyarázhatónak.

Nem akarok olyan nővel találkozni, aki nem tartja erkölcsileg aggályosnak az abortuszt, és nem viseli meg lelkileg.

A liberálisok azonban elérték, hogy a magyar társadalom is kifelejtse a bűnök közül az abortuszt. Nekünk is kényelmes úgy tenni, hogy tulajdonképpen nem történt semmi.

Csak azt felejtjük el, hogy ezzel a saját élethez való viszonyulásunkat romboljuk le, az életet szentségtelenítjük meg, azért, hogy könnyűvé tegyünk egy manapság népszerű bűnt.

Attól, hogy úgy döntöttél, hogy meg kell tenned és törvényesen meg is teheted, az attól még bűn marad.

Habár a társadalom felment téged, előre is, hiába engedi meg neked, attól még a helyeslését nem kérheted.

És a liberálisok (és az összes többi hülye) pont ezt teszi: csak két szélsőséget ismer el, az emberi szabadság attribútumaként ünnepli az abortuszt, minden egyes abortuszt külön, és bármilyen más kontextus felvetését a teljes tiltással egyenlőnek ítéli meg.

Pedig nincs ennél nyilvánvalóbban emberi dolog: a saját bűneid alól sokszor saját magad sem mentheted fel magad. Hiába hazudják neked, hogy nem bűn az, amit teszel, az attól még az marad.

Mindezek alapján is az a véleményem, hogy a magyar kormány téved, amikor teljesen elutasító az eutanáziával kapcsolatban. De az érintett halálos beteg is téved, amikor törvényt akar erre. Amíg cselekvőképes fizikailag, módjában áll öngyilkosságot elkövetni. De ha jól értem, el akar menni a végsőkig és azt kívánja, hogy akkor hagyják meghalni, illetve akkor "öljék meg", amikor már fizikailag maga arra nem képes.

Tehát azt akarja, hogy mások, orvosok, segítők legyenek kénytelenek a saját és a köz erkölcsi elveivel szembe menni.

Tehát a "könnyebb utat" választja, amit teljesen megértek, csak ezzel másokat kényszerít nehezebb útra. És persze a társadalomra is hatással kíván lenni.

Megértem, hogy amennyire lehet, ki akarja játszani a sorsát, de az eutanázia nem lehet állami szolgáltatás.

A szabadság pont az lenne, hogy ezt mindenki, aki így dönt, maga intézi. Számtalan példát láttunk már rá, mindenféle jogintézmény nélkül is.

Ha az abortusz "karrierjéből" indulunk ki, ijesztő társadalmi változásokhoz vezet majd a halál intézményesítése.

Persze rengeteg embert nem hagy meghalni a modern orvostudomány. Nyilván meghatározható lenne egy olyan minimális életminőség, amely alatt meghozható az életfenntartó kezelés leállításáról szóló döntés, ha az ember azt kéri vagy korábban egy ilyen döntést valaki olyanra testált, aki azt hajlandó meghozni.

De egy ilyen rendszer nem teremthet olyan közhangulatot, amely az ilyen döntéseket csupán racionális megoldásnak tekinti, az erkölcsi, etikai, pszichikai összefüggések teljes elhagyása mellett.

Ne feledjük, az abortusz esetében ide züllöttünk, ne kövessük el újra ezt a hibát. Az öngyilkosság nem lehet állami szolgáltatás, de legyen az ember joga és tartsuk meg egyedi döntésnek. Nem lehet minden esetre jogot alkotni; van, amit az embernek saját magának kell intéznie, akkor is, ha szörnyű.

A jog nem lehet az egyéni szerencsétlenség, a sors kijátszásának az eszköze.

És itt látom a problémát: amíg még cselekvőképes fizikailag, addig nem akar meghalni, csak akkor akar meghalni, amikor már nem tudja megölni magát. És másnak kell ezt tehát megtennie, vagy aktívan közreműködve, vagy egyszerűen a beavatkozás elmulasztásával. Teljesen megértem, hogy a legtöbbet akarja kihozni az életéből, minden részvétem az övé. De ekkora szabadság egyszerűen nincsen, ennyit egyszerűen nem várhatunk el a társadalomtól. Mindenkinek egyéni sorsa van és egyéni döntései, a döntések következményeivel együtt. Ennek az embernek el kell döntenie, hogy miként akar meghalni, de neki a helyzetéből adódóan azt is, hogy előbb vagy utóbb. És az utóbbi halál sokkal szörnyűbb lesz, mint amilyen az előbbi lehet.

Ezen semmiféle törvény nem segít. Az ember lehet öngyilkos akkor is, ha azt tiltja a törvény.

Az előbbiekben szerencsésen keveset szerepel a Momentum nevű valami. Nyilván semmit nem értenek abból, amiről népszavaztatni akarnak, és nyilván nem fogják összeszedni ebben a hidegben az aláírásokat. Meg persze a javaslat valószínűleg ellentétes az alaptörvénnyel is. De önmagában az, hogy a Momentum aktív eutanáziát akar, elég indok ahhoz, hogy megijedjünk és hevesen ellenezzük.

Vezető kép: 20231127 -- Parlament, plenáris ülés, Gelencsér Ferenc // fotó: Hatlaczki Balázs