Kicsit brüsszeli, kicsit hálózati, de biztos, hogy nem a miénk az új kormány
Ahhoz képest, hogy mennyit halljuk, méltatlanul kevés szó esik arról a magyar közéletben, hogy pontosan mit is jelent a „függetlenség”. Pedig ha az ember egy pillanatra félreteszi a kötelezően elszavalt médiapiaci népmeséket a padlásszobákban bujkáló szerkesztőségekről, a mécses mellett írt ellenálló cikkekről, valamint a CEU Nádor utcai épületének optikai csalódásáról, akkor viszonylag gyorsan láthatóvá válik a rendszer alaplogikája. A "független" sajtó, a civilnek nevezett politikai infrastruktúra és az újként árult ellenzéki szereplők egy egységes brand termékei. Nem arról van szó, hogy van itt néhány elnyomott szerkesztőség, pár spontán civil, néhány igazságkereső aktivista, és időnként a népharag mélyéről előtör egy-egy új messiás, aki véletlenül pont ugyanazoknak a médiumoknak, ugyanazoknak a platformoknak, ugyanazoknak a nemzetközi figyelmi csatornáknak és ugyanazoknak a finanszírozási köröknek a látóterébe kerül. Ezt látjuk is most, a miniszteri beiktatások után
Persze nem állítom, hogy ez egy klasszikus pártstruktúra lenne- vagy egyáltalán bármilyen, a Tisza Párt esetében. Ahogy a mögötte álló médiabirodalom sem sok kis civil kezdeményezés, lánglelkű igazsgágkereső és hithű, "független" demokrata időszakos szövetsége. Persze a felszín ez, hiszen a függetlenség látszatát elérni képes hálózat mindig hitelesebbnek hat, mint egy központi mameluk. Nem kellenek központok és hivatalok vagy holdingok. Amit látunk, az egy olyan, visszakövethetetlenségre és elszámoltathatatlanságra hangolt platformrendszer, amelynek egyes elemei szervezeti értelemben valóban különállók, gazdasági, politikai, ideológiai és kommunikációs értelemben mégis ugyanabba az irányba húznak. Mint egy autóipari konszern márkái: külön logó, külön árlista, külön reklámfilm, külön célcsoport, de ugyanaz az ablakemelő kapcsoló, ugyanaz a klímakonzol, ugyanaz az infotainment szoftver, ugyanaz a motorvezérlés.
Az egyikre azt írják, oknyomozás, a másikra azt, hogy tényellenőrzés, a harmadikra, hogy közösségi finanszírozás és a végtelenségig lehet írni ezt a sort. Csak valahogy ennek a sok platformnak a végén mindig az jutott eszébe.
A jobboldali lapok, így a PS kollégái rendre propagandistaként jelennek meg az ellenzéki sajtó felkent médiafüggetlenségi lovagjainak kommunikációjában. Ha egy vállaltan jobboldali, nemzeti-konzervatív, összefoglaló néven patrióta elkötelezettségű újságíró nyíltan hitet tesz amellett, hogy ezeket az értékeket vallja, akkor valamelyik Népszava két állami hirdetés között azonnal megírja, hogy „az állami hirdetési pénzekkel kitömött” sajtótermék az adófizetők már tizenöt éve nem is létező adóforintjain kerekedik ki, ezért az kormánysajtó.
Tehát értelmezzük a terminológiát és azt, hogy valami "független"
Aki állami hirdetést magyar forrásból jelenít meg ÉS nemzeti elköteleződésű, az propaganda. Aki megjelenít állami hirdetést, külföldi kormányzati, államközi, alapítványi, brüsszeli vagy washingtoni forrásokból is él, és közben a magyar kormánytól függetlennek nevezi magát, az független sajtó.
Független a magyar kormánytól. Ez igaz. Vagyis igaz volt múlt hétvégéig. Csakhogy nem a magyar kormány az egyetlen államhatalom a világon. Ha ez a mondat első hallásra meglepő, akkor vagy nagyon sok ellenzéki publicisztikát olvasott az ember, vagy túl sok Lakmuszt. Esetleg mindkettőt, ami már önmagában is minősített eset.
Léteznek más kormányok. Léteznek más államok. Léteznek más birodalmi érdekek. Léteznek más geopolitikai központok. Létezik Washington, létezik Brüsszel, létezik Berlin, léteznek nemzetközi alapítványi hálózatok, léteznek donorstruktúrák, léteznek államközi finanszírozási mechanizmusok, és igen, létezik az a kedves, bár kissé hipnopédikus berögződés is, miszerint ezeknek természetesen nincsenek érdekeik. Ők csak azt szeretnék, hogy mindannyian menjünk ki egy nagy rétre, fogjuk meg egymás kezét, énekeljünk a békéről, a jóemberségről és az európai értékekről, miközben a háttérben valaki csendben kiosztja a pályázati pénzeket.
A valóság az, hogy azoknak a politikai központoknak, amelyek magyarországi sajtótermékeket, civil szervezeteket, platformokat, kampányokat, képzéseket, adatcégeket és politikai projekteket finanszíroznak, nagyon is konkrét érdekeik vannak. A Közel-Keleten. Észak- és Közép-Afrikában. A migrációs útvonalakon. Brüsszel intézményeiben. A magyar gazdaságpolitika mozgásterében. És természetesen Ukrajnában. Külön izgalmas kérdés lenne, hogy hogyan sikerült emberek millióit meggyőzni arról, hogy a szomszédunkban zajló háború nem nemzeti sorskérdés, hanem morális esszéfeladat.
Ezek a Nem Jó Dolgok valahogy mindig azoknak a politikai elitcsoportoknak az érdekei körül jelennek meg, amelyek itthon a „Ne Történjenek Rossz Dolgok” médiát működtetik. Azt a médiát, amely aztán olyan szereplőket futtat fel, akiknek a lényege nagyjából annyi, hogy ha egyszer hatalomra kerülnek, akkor mágikus módon csak jó dolgok történnek majd, mert ők jóemberek.
Megszűnik a háború, migráció, gazdasági válság. Csak tisztesség, szakértelem, átláthatóság, európaiság és egy kellemes hangulatú közösségi finanszírozási kampány.
Ez a trükk azonban nem áll meg a sajtónál, a független platformok rendszere ugyanis nem csak beszél a politikáról. Gyártja is azt. Nem csak tudósít a társadalmi folyamatokról. Előállítja, csomagolja, validálja és piacra vezeti őket. Nem csak bemutatja az új ellenzéki szereplőket. Részt vesz a termékfejlesztésben.
A tanártüntetések idején már láthattuk, hogyan működik ez. Először megszületik az ügy. Aztán megjelennek a civilek. Aztán feltűnnek a diákok. Aztán érkeznek a könnyes portrék. Aztán becsatlakoznak a pártok, csak természetesen még nem pártként. Aztán jönnek az influenszerek. Aztán lesz színpad, logó, jelszó, dal, európai hivatkozás, civil jelentés, nemzetközi sajtóvisszhang, majd végül egy politikai szereplő, aki „csak kiállt az ügy mellett”.
A végén pedig kiderül, hogy a spontán társadalmi önszerveződés mögött ugyanazok a médiumok, ugyanazok a kapcsolódási pontok, ugyanazok a szervezeti minták, ugyanazok a finanszírozási útvonalak és ugyanazok a politikai érdekek sejlenek fel.
Gondoljunk az Ezalényeg.hu-ra, az MSZP utolsó kétségbeesett médiahack-kísérletére. Vagy Nagy Blankára, aki miután igazolt minden rosszat, ami előítéletként lebeg a Z-generáció felett, végigment a teljes ellenzéki palettán a DK-tól a Momentumig. Vagy Kálló Dánielre, akinek 2019-ben volt elege, nem hagyta, majd a tüntetések kifújtával, érdemei elismerése mellett felkerült a nem túl vérbő MSZP EP-listára.
Pontosan ugyanez történt a politikai messiásgyártás területén is. Márki-Zay Péter volt a béta termék. A keresztény, konzervatív, vidéki, nagycsaládos, rendszerkritikus, ellenzéki. Ő volt az a forgatókönyv, amelyre az NFI általában a „kidolgozásra nem ajánlott” kategóriát biggyeszti, ahogy történt ez például a „Futni mentem” című, egyedi gondolatként Csehországból koppintott remekmű esetében.
Aztán Langleyben, Brüsszelben, vagy csak valamelyik pesti kommunikációs műhelyben végre valaki elővett egy közepesen hajtásossá nyúzott „Európa országai” autóstérképet, alaposan végigböngészte, megtalálta Budapestet, és elindult a gamma verzió fejlesztése.
Így érkezett meg Magyar Péter, a két lábon járó politikai Skoda Octavia: jórészt a múltjából él, de van sportos verziója, de a középvetőknek is megfelelő. Van némi garázsban tárolt sértettség, egy kevés konzervatív fényezés, némi antikorrupciós optikai csomag. Nem tud semmi különösebb extrát, de azt viszonylag megbízhatóan tudja. És ami a legfontosabb: kelet-európainak tűnik, pedig valójában már rég német tulajdonban van.
Már csak az a kérdés, hogy minek ennyi párhuzamos projekt a baloldalon? Van az a közismert marketing-szociológiai kísérlet, miszerint ha egy Coca-Cola és egy Pepsi automatát állítunk fel egy irodaház aulájában, mindkét cég eladásai nőnek. A kérdés ugyanis akkor már nem az lesz, hogy igyak-e egyáltalán kólát, hanem az, hogy melyik kólát válasszam.
Pedig a két automata sem véletlenül került egymás mellé. És a baloldal sem véletlenül számolta fel magát Magyar Péter kérésére.
