Próba-polgárháború Írországban

De ez a hajó már elment; most azt kell megértenünk, hogy mi következik, vagyis mi volt a célja azoknak, akik el akarták pusztítani a régi Írországot, hogy aztán az új magától pusztuljon el. Mert ez kezdődött el most. A polgárháborúkat általában két fél szokta vívni az európai országokban; az inkább a világ még sokszor törzsi viszonyok között élő helyein divatos, hogy három vagy több azonos erejű játékos feszül egymásnak.

Írországban azonban most gyönyörűen kirajzolódik az a képlet, ami majd jellemző lesz Franciaországra, Németországra, Olaszországra, Hollandiára, Spanyolországra.

Persze ez már most is így van, csak valamiért ennyire nyilvánvalóan nem küldte rá még egyik ország kormánya sem a katonaságot a saját polgáraira egy szokásos gyújtogatós éjszaka hatására. Franciaországban már évtizedek óta az utcakép része a minimum három fős, állig felfegyverzett katonai járőr terrorveszély esetén, vagyis szinte majdnem mindig. A francia rendőrség pedig úgy csépeli a saját lakosságát, hogy Gy. Ferencnek könnybe lábadt volna a szeme attól a hatékonyságtól azon az emlékezetes őszön. Hozzájuk képest a Gergényi egy humanista volt.

Az ír ügy a korábbiakhoz képest abban új talán, hogy az utcai háborút nem a bevándorlók, a muszlim terroristák kezdeményezték, hanem az ír fiatalok.

A szegény, kilátástalan helyzetben lévő, nem szélsőjobboldali fiatalok, akik szélsőjobboldali elemek uszályába kerültek. A világ egyik leggazdagabb országában. Legalábbis ezt mondják azok, akik egyszerűen képtelenek a valóság érzékelésére és persze az igazság kimondására, Mindegy, hogy melyik ok az erősebb. Az ír politikai elit, amely szokás szerint teljesen eltolódott a szélsőbal és a szélsőliberális végállapotig, nem hajlandó tudomásul venni, hogy milyen helyzetet állított elő. A balhé ugyanis azzal kezdődött, hogy egy magányos elkövető, egy elszigetelt eset során gyerekeket szurkált le.

Egész véletlenül egy muszlim bevándorló, egész véletlenül fehér gyerekeket.

Amúgy az utcai erőszak általános Dublinban, ahol természetesen nincsenek no-go zónák, csak helyek, ahol tutira kirabolnak, meg-, esetleg agyonszúrnak, mert nem vagy muszlim. Meg olyan helyek, ahol ez kisebb valószínűséggel fordul elő. És az írek hiába tüntetnek naponta ez ellen, ez a politikusaikat nem érdekli.

Az ír elit, meg az ír sajtó persze lapít és nem írja le, hogy mi az ámokfutó háttere.

A lakosoknak meg hirtelen elegük lett és nekiálltak rendezkedni.

A törésvonalak persze világosak. A kormány azonnal reagált is a helyzetre: olyan törvényt készülnek elfogadni a szólásszabadság korlátozásáról, amely alapján bárkit bármikor el lehet majd vinni. Nem lehet mondani, hogy nem tanultak az arab tavaszból. Az ugyanis a közösségi médiában szerveződött, és az ottani diktátorok még nem tanulták meg, hogy le kell kapcsolni az internetet ilyenkor. Csak megjegyzem, hogy a demokrácia és a szólásszabadság egyik őshazájában, Nagy-Britanniában évente 4000 embert vesznek őrizetbe nem megfelelő internetes komment, poszt miatt. A minta tehát már működik. A diktatúrák néha szépen fokozatosan épülnek ki: a szólásszabadságot sokszor nemcsak erővel, hanem propagandával is korlátozzák, átírják a nyelvet, az udvariassági szabályokat, az új rend mindig egy káoszból emelkedik ki ugyebár. Vegyük észre: ez a jogállami modell, a szólásszabadság teljes korlátozása, és a végén már majd csak zsidós viccet lehet majd mesélni, meg keresztényest, mindenki másról csak jót lehet majd mondani. Minden másért még a kocsmából is elvisz a gondolatrendőrség. Így hirtelen nem emlékszem olyanra a történelemből, hogy állítólag szuverén országok kormányai a saját népükre támadtak volna, ha annak nem tetszett, hogy más nyelvű, szokású, vallású népek tömegei randalíroznak az utcákon.

A XXI. századi Európában az az érdekes, hogy nemcsak a politikai elitet, az "értelmiséget", az egyetemi és kulturális eliteket sikerült a nemzeti kultúra, a helyi etnikum ellen fordítani, hanem az erőszakszervezeteket is sikerült vagy nagyon meggyengíteni, vagy úgy megtörni, hogy azok bármikor bevethetőek legyenek a saját népük ellen, egy másik etnikai csoport, idegen vallás megvédése érdekében.

Egy országban eleve már abból következően hatalmas problémák vannak, hogyha egy külföldi által elkövetett erőszakos bűncselekmény következtében tömeges utcai balhé alakul ki, amit csak a méretei különböztetnek meg egy élvezeti gyújtogatásból kibontakozó forradalomtól. Teljesen nyilvánvalóan etnikai és vallási alapú megkülönböztetés alapján. És mindenki megkülönböztet ezen az alapon.

A haladó ír kormány még az ukrán menekültekkel is rosszabbul bánik, mint az afrikai és arab bevándorlókkal, nem is beszélve a saját nemzetének fiatalságáról.

A rendőrség egyébként egyik nyugat-európai országban sem habozik az elvileg vele egy etnikumhoz tartozó csoportok ellen brutálisan fellépni, ha azok bármilyen formában lázadni mernek az éppen uralkodó ideológia ellen. Csendesen megjegyzem, hogy Írországban – az angoloknak hála – a polgárháború közismert velejárója a mindennapoknak. Az ír függetlenség óta ezt mostanság egy szűkebb helyen, Észak-Írországban intézik, de lesznek ötleteik, ha úgy hozza a szükség. Egy csatában elvileg két oldal van. Érdeklődéssel várjuk, hogy végszükség idején az ír katonák vajon kinek az oldalára álnak majd: a saját népük, esetleg a bevándorlók és a kormányuk oldalára? Manapság már nem egyértelmű a válasz.

Vezető kép: Dublin, 2023. november 24. Rendbontók és felgyújtott járművek Dublin belvárosában, ahol zavargások törtek ki egy késelés miatt 2023. november 23-án. Órákkal korábban egy férfi öt embert, köztük három gyermeket megsebesített, az egyiküket súlyosan. A rendőrség őrizetbe vette a feltételezett elkövetőt. Fotó: MTI/AP/PA/Brian Lawless