Valakinek ki kell menni beszélni a ház előtt őrjöngő elmebeteggel

Behúzódtunk a sarokba, mert néhány tanár a kocsma előtt volt kénytelen elhaladni, amikor szokása szerint kisurranni inni, egy távolabbi, de némileg elitebb helyre. Rajtunk kívül senki sem volt a műintézményben, csak Marika néni, a csapos, akinek az utcán már másodikos korunk óta köszöntünk, de aki sohasem ismert meg bennünket, amikor kiadta sört a diákoknak. Épp elkezdett hatni a sör, amikor Laja, a viszonylag fiatal tesitanár lépett be az ajtón. Laja a folyosói pletykák szerint egy óraközi kocsmalátogatása után rálehelt az igazgatónőre a tanáriban és meg lett rendszabályozva. Ennek következtében kénytelen volt az egykori kocsiskocsmába jönni felfrissülni, mert nem akart összefutni egy kollégával másfél utcával arrébb. Láthatóan nem vett észre bennünket és őszinte meglepetésünkre csak egy kávét és egy kólát kért, leült nekünk háttal, rágyújtott és élvezte a füstölést. Mint később kiderült felesége akarata alapjában antialkoholista lett, de a dohányzást még nem akarta azzal párhuzamosan elengedni, pedig a felesége azt is parancsba adta neki, gyereket akartak ugyanis. Megjegyzem szép felesége volt. De a kocsmahangulat is fontos. Mi beszélgetni nem mertünk, kioldalazni nem tudtunk volna, mert okvetlenül észrevett volna bennünket, ezért gyorsan benyaltuk a söreinket, hogy mondhassuk, az üres korsók már ott voltak az asztalon. Ekkor kezdődött el az artikulálatlan üvöltözés kint az utcán, a bejárat és homályos ablak előtt. Egy rendkívül kellemetlen hangszínű ember kezdett el kiabálni, a hangjából nem lehetett eldönteni, hogy részeg vagy elmebeteg, vagy esetleg mindkettő. Valami Tónival volt baja. (Esküszöm.) A Tóni kifizetett valami embereket, őt meg nem. Az előadás keretében felsorolta azokat, akiket szerinte kifizetett a Tóni, részletes jellemrajzot mellékelt a nevekhez, ismertette az anyukájuk foglalkozását, illetve a nőnemű érintettek esetében azt, hogy mit csinált már velük, illetve mit csinálna velük, ha a Tóni őt is kifizetné és lenne pénze kifizetni a hölgyeket, hogy azok működjenek közre a vágyai megvalósításában. Volt olyan ötlet, amit akkor hallottunk először. Olyan is, amelyet azóta se láttam az interneten.

Lassan rájöttünk, hogy valami miatt az képzet alakult ki az illetőben, hogy a Tóni és a többiek bent van a kocsmában. Szólongatta is őket. Rugdalta az ajtót, ütötte az ablakot. Az erős indítás után még tudott újat mutatni a Tóni reménybeli nemezise, kezdtünk megijedni. Ekkor megjelent a Marika néni és két fontos információval járult hozzá a történet fejlődéséhez, egyrészt nem, nincs hátsó kijárat, az ablakokon meg rács van, továbbá van egy háklis lakó a szemben lévő házban, aki ilyenkor mindig kihívja a rendőrséget. Ez utóbbi volt az igazán kellemetlen. Akkoriban az ember semmilyen életkorban nem akart a rendőrség látókörébe kerülni egy kocsmai rendbontás során. Marika néni szintén nem kívánta a közegek látogatását, abból csak a bajság van, régi tapasztalat ez. Marika néni ennek kapcsán ránézett a Lajára és rákérdezett: megtenné, hogy kimegy hozzá és elküldi máshová őrjöngeni? Mert az teljesen nyilvánvaló volt, hogy valakinek kontaktálni kell az elmebeteggel, hiszen már tíz perce üvölt teljes erővel és csak most kezdi ismételni a káromkodásokat. Rejtély, hogy miként bírta a torka. A Laja bólintott, felhörpintette a kólája maradékát is, majd kiment. Mert ugyebár akkoriban még a férfiak tudták a kötelességüket. Mondjuk a nők is, de ez most nem tartozik ide. Laja az a fajta tornatanár volt, akinek hangi adottságai lehetővé tették, hogy a nagy tortanteremben nyolcvan láb dobogása mellett is teljesen érthetőek legyenek az utasításai, a terem túlvégén is. Lajáról hirtelen az is kiderült, hogy pszichológiai érzékkel is rendelkezik, mert minden erőlködés nélkül túlharsogva az őrültet megkérdezte tőle, akarja-e, hogy kihívja a Tónit? Esetleg azokat a hölgyeket, akikkel kapcsolatban például az előbb a döglött angolnát említette? A csávó halkulni kezdett. Már a Tóni említése sem tett neki jót, de a gondolat, hogy mindhárom dühös nő kitódul és körbeveszi őt, meglepő hatékonysággal javított a realitásérzékén. Már majdnem emberi hangon közölte, hogy ő tulajdonképpen nem úgy gondolta, biztos félreértésről van szó, majd hirtelen ötlettől eltelve énekelni kezdte a "kári-kittyom édes tyúkom, még is van egy fél pénzem" sorokat tartalmazó gyerekdalocskát és balra, a külváros felé danolászva távozott. Laja, aki egyébként nem vett tudomást rólunk, az iskola irányába tette ugyanezt. Nem tudom miről jutott eszembe ez a történet, de a tanulságait ideírom. Ellenzem az iskolai lógást ugyan, de maximum öt igazolatlan óráig tartó nagyságrendben szolgál tanulsággal és hozzájárul, főleg a fiúk jellemfejlődéséhez, az azt következő büntetés miatt főleg. A Laja korábban csak helyettesített nálunk, de utána állandó tanárunk lett. Valahogy jobban tiszteltük utána, mint az incidens előtt. De a fő tanulság persze az, hogy a nagypofájú elmebetegek is elkullognak, illetve tanulnak csicskulni, ha a saját "stílusukat" tükrözik vissza nekik. Persze nem szabad túl közel menni hozzájuk, mert meglepően gyakran harapnak, illetve szinte mindig gond van a leheletükkel. Ja és a főlényeget majdnem elfelejtettem! Valakinek mindig ki kell mennie a ház előtt őrjöngő elmebeteghez és el kell hajtania, mert különben rendszeres visszajön. Tiszteljük ezért az illetőt, bizonyosan nem élvezi.

A képek illusztrációk, azt sem tudom ki szerepel rajtuk.