A katonai kiképzés békeidőben is veszélyes

Ami a mi laktanyánkban történt korábban, azokat nagyon részletesen és drámaian tudták előadni, főleg azokat, amelyek a teljes más hangulatú és biztonsági kívánalmakkal létező ötvenes, hatvanas években történtek. Én személy szerint örökre megjegyeztem, hogy egy élet elvesztéséhez vagy megnyomorításához csak egy kicsit kell figyelmetlennek lenni. Külön kiemelték, hogy minden apró részletében felejtsük el például azt, amit a szovjet háborús és partizánfilmekben láttunk. A Rambo-t is. Aki már dobott gránátot, az pontosan tudja, hogy akkor egy átlagos normális ember mennyire szokott izgulni. Velünk előtte elég sokáig dobáltatták a gyakorló gránátot. Elmesélték, hogy mi mindent lehet elhibázni és milyen hibákat láttak már. Belénk verték, hogy a gránát nem akkor robban, amikor mi akarjuk, hanem amikor ő akar. A gránát eldobása nem maradhat kisérleti szakaszban, azt mindig dobjuk el a lehető legmesszebb, akkor is, ha bármi nem úgy jön össze ahogy kellene. Akkor is. Mindig, ha van esély rá, hogy már ki lett biztosítva. Nem mindegy milyen gránát ugyanis, de ez most mindegy, mi nyeles gránátot hajigáltunk, de egy “ügyes” ember mindkettővel hasra tud esni. Azt nem mondták, hogy egy kézigránát akár korábban is felrobbanhat, mint a beígért kibiztosítás utáni idő, de ezt tudtuk magunktól is. Én például ezért voltam beszarva. Is. Előtte el sem tudtam volna egyébként képzelni, hogy egy kislabdával például igen egyszerű mozdulatsort hány féleképpen lehet elrontani. A gránátdobás mindig veszélyes sport, nálunk volt olyan, aki rendesen fejbe dobta magát a gyakorlógránáttal, ne kérdezzék hogyan. Na most ugye jelen esetben két eset lehetséges, vagy valami félrement és a gránát rendesen működött, vagy mindent szabályosan csináltak és a kézigránáttal volt valami baj. Ennek sajnos a legnagyobb gyártási fegyelem esetén is van minimális esélye. Aki volt katona, esetleg kiképző az előző rendszerben, meg a jelenlegiben, az biztos szép számú történetet tud mesélni, sokkal szakszerűbben, mint az én hézagos emlékeim, de az a lényegen nem változtat. Az alapkérdésem az, mennyi ideig és milyen alapossággal kell kiképeznünk egy olyan civilt, aki alapvetően nem fegyverhasználó civil, hogy elvárható legyen tőle, teljes biztonsággal, egy éles kézigránáttal végrehajtott kiképzési gyakorlat sikeres végrehajtása? És itt jön a lényeg, én úgy emlékszem, hogy habár elvileg kötelező volt mindenkinek végrehajtania ezt a kiképzési feladatot, a század és a szakaszparancsnokok, akik hivatásos tisztek voltak értelemszerűen, és ismerték a sorállományú újoncaikat már jó pár hete, megoldották, hogy némelyek valahogy ne legyenek jelen ezen a napon a gyakorlótélen. Sőt olyan is volt, hogy valakit már a dobófedezékből küldtek vissza, mert annyira bepánikolt. És olyan is volt nem egyszer, hogy végül a feladat végrehajtását közvetlenül felügyelő tiszt dobta el a gránátot. Mondjuk ezt csak mind mesélték, mert mások természetesen nem voltak ott, de én elhiszem. Ha nem a gránát volt a hibás, akkor ez hirtelen egy nagyon kényes kérdéssé válik. Mi határőrök, én úgy emlékszem, hogy a nyolcvanas évek végén a három hónapos kiképzés vége felé dobáltuk az éles gránátokat. Három hónap katonásdi, fegyelem, laktanya után, pár éleslövészet után, akkor amikor már jól ismertek bennünket az elöljáróink. Persze akkoriban már rendesen el volt bliccelve a kiképzés, de nem végzetesen, mert azt azért már megtanultuk, hogy mikor kell összerántani magunkat, mikor kell tényleg nagyon fegyelmezettnek lennünk. És most férfiakról beszélünk, nem civil nőkről, akiknek gyanítom nem pont ugyanaz van a fejében a katonásdiról, mint nekünk volt, akkor sem, ha nyilván az ez irányú érdeklődése hozta el a kiképzésre azt a hölgyet, aki nagyon súlyosan megsebesült. Minden jót, felépülést kívánok neki, mérhetetlenül sajnálom azt, ami történt vele, de ezeket a kérdéseket notórius civilként is fel kell tennünk. Mennyi az a kiképzési idő és mekkora az a szakmai mélység, amennyi elég ahhoz, hogy a mai kor átlagemberét képessé tegye az alapszintű és főleg biztonságos fegyverhasználatra? És nem győzöm újra hangsúlyozni, a katonaság békeidőben is "veszélyes üzem". A következő években ugyanis, bármennyire nem fűlik a fogunk hozzá, valószínűleg több százezer magyar állampolgárt kell kiképeznünk általános és speciális katonai feladatokra. És az alapszintű lövész kiképzés mindenkinek szükséges lesz. Vagy kiképzési vagy gyártástechnológiai értelemben ebből az esetből tanulnia kell a Honvédségnek. És a vizsgálat eredményeinek, a következtetéseknek teljes nyilvánosságot kell kapniuk. A végén úgyis együtt sírunk, együtt nevetünk, a civileknek sokkal közelebb kell kerülniük a sereghez és a honvédségnek is vissza kell találnia a kommunista diktatúra előtti helyére a társadalomban, a nemzetben. Ahhoz pedig kell a teljes őszinteség és párbeszéd. Különösen mert a tragédia hiénái már meg is jelentek, hogy lejárassák a Honvédséget és persze a kormányt.